Vallás-Filozófia-Ezotéria Fórum

[Karsay1958]

Osho

Buddha útja – tanmese

Buddha útja egy falun keresztül vezetett egyszer csak kisebb tömeg gyűlt köré
és elkezdték sértegetni, gyalázni. Az összes négy betűs szót a fejéhez vágták, szapulták. Buddha csak állt csendesen, figyelmesen, aztán azt mondta.
- Köszönöm, hogy megkerestetek, de most sietnem kell. A másik faluban várnak
rám. Most nem tudok nektek több időt szentelni, de holnap visszajövök és akkor
még elmondhatjátok azt, ami most nem fért bele az időbe. Bocsássatok meg, de mennek kell.
Az emberek nem hittek a szemüknek, fülüknek: ez az ember teljesen rezzenéstelen, magabiztos maradt. Az egyik azt kérdezte:
- Hát nem hallottad miket mondanak neked? Nem hallottad, hogy becsméreltünk, hogy szidtunk téged? Ezekre nem is válaszolsz?
- Ha ezekre akartok választ, akkor elkéstetek. Tíz évvel ezelőtt kellett volna
jönnötök, akkor biztosan nem hagytam volna válasz nélkül. De azóta engem már nem lehet manipulálni. Én már nem vagyok szolga, én a magam ura vagyok. Saját magam szerint cselekszem, nem mások szerint. Semmire nem tudtok rákényszeríteni. Gyalázni akartatok engem, semmi gond, most megtettétek. Elégedettek lehettek. Nagyszerű munkát végeztetek. De ami engem illet, én nem veszem magamra a sértéseiteket és, ha nem veszem magamra őket, akkor nincs jelentőségük. Buddha ezt mondta:
- Ha égő fáklyát dobsz a folyóba, akkor az csak addig ég, amíg el nem éri a vizet. Amint beleesik, a tűz eltűnik, a folyó lehűti. Én egy ilyen folyó vagyok. Amikor gyaláztok engem, akkor azok csak a folyóba dobott fáklyák, nem érnek el hozzám, mert a hűvös folyóban a tűz kialszik. Többé nem éget. Töviseket dobálsz felém, de mire csöndembe hullanak, virág lesz belőlük. Én a belső természetem szerint cselekszem.


UI:

Ideális testsúly? Lépések a vágyott test eléréséért..
https://www.youtube.com/watch?v=3Rk9eaRnJIM

[Karsay1958]

Megkérdezték a sámánt:
Mi a méreg?
- Bármi, amiből a szükségesnél több van, az méreg. Lehet az hatalom, lustaság, étel, egó, ambíció, hiúság, félelem, harag vagy bármi más.
- Mi a félelem?
A bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor kalanddá válik.
Mi az irigység?
- Nem fogadjuk el a jót a másikban. Ha elfogadunk jót, akkor inspirációvá válik.
Mi a harag?
- Nem fogadjuk el azt, ami felett nincs hatalmunk. Ha elfogadjuk, akkor toleranciává válik.
Mi a gyűlölet?
- Nem elfogadni az embereket, ahogy vannak. Ha feltétel nélkül elfogadjuk őket, szeretetté válik.

[Karsay1958]

A bölcs pásztorfiú

Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének. Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
- Ostoba mendemonda, semmi más - jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte. Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
- Három kérdést adok fel neked - mondta. - Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
- Uram királyom, állom a próbát - felelte a fiú. Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
- Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
- Uram királyom - felelte a fiú -, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
- Rendben van - mondta a király -, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
- Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost. Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal. Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme. Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
- Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni. Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat. A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
- Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
- Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
- Jól van - mondta a király -, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.

szemlézte: Bíró László

UI:

Hétvégi filmajánló

Szitakötő
https://videa.hu/videok/film-animacio/s ... QSWpI2EsZw

[Karsay1958]

Szüleink vágyai

A család szépen összegyűlt, a gyerekek meg elgondolni sem tudták, hogy mi az a nagy hír, ami miatt a szüleik ilyen titokzatosak. Velük sosem történik semmi. Tiszta unalom az életük. A legnagyobb izgalom az éltükben, ha néhány új virágot hoz a begónia.
A szülők az ebéd befejezése után bejelentették, hogy mostantól másképp szeretnének élni. Ezért aztán szépen eladják a családi házukat. Egy kisebb lakásba költöznek és vesznek egy hajót. Végre itt az ideje, hogy körülhajózzák a földet.
A gyerekek iszonyatos nevetésbe törtek ki, mert azt hitték ez valami kis tréfa. Ám hamar kiderült, hogy nem az. A szülők tényleg eladták a házat, vettek egy hajót majd elindultak a világ körül.
Anyukájuk, akiről eddig el sem tudták képzelni, hogy kalandvágya meghaladhatja egy új süteményrecept kipróbálását, kivirult. Apukájukat mintha kicserélték volna. Néha küldtek képeslapot vagy e-mailt egy-egy exotikus szigetről. És ha aggódtak is a gyerekek miatt, ez nem nagyon látszott rajtuk. Míg a gyerekek dolgoztak, a szülők boldogan vitorláztak a nagy vizeken.
És a gyerekek elgondolkodtak. Valahogy természetes volt, hogy a szüleik mindig ott vannak, lehet rájuk számítani, lehet tőlük kölcsönkérni. De hogy boldogok- e azt még sosem kérdezték.
A szülők 3 év múlva hazatértek. Újra süteményillat töltötte be a lakást. De a gyerekek már másként néztek a szüleikre. Valahogy észrevették, hogy ők is emberek és nem csak szülők. Nekik is vannak álmaik. Álmaik, amiket valóra váltottak.

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Szász Tibor András

Igaz tanmese egy vadfalmafáról
Volt, egyszer hol nem volt egy ember, ki Istennel nem törődött és embertársait megvetette. Senkit nem szeretett: talán még magát sem. Dolgozott naphosszat, de ruhája rongyos, háza szegényes maradt. Még saját magától is irigyelt mindent ami szép és jó. Felesége belerokkanva az egyhangú életbe, idő előtt sírba roskadt, gyermekei mihelyt felcseperedtek siettek szétröppenni a nagyvilágba és örökre elfelejteni a sivár családi fészket, melyben születtek és felnőttek.
Volt ennek az embernek egy gyönyörűséges szép oldalban egy kis kaszálója a Sóút mellett. Két kis boglyácska széna termett rajta. Ha nyomásba esett a határrész, a szelíd tehénkék szívesen legelésztek arrafelé. Egy hatalmas vadalmafa tartott ott hűs árnyékot: a pásztor nemegyszer ott deleltetett és keresett menedéket a nyári nap forrósága elől. Nőtt is a fű a következő évben a bőséges trágyától! Ha száraz év jött, és a fű kiperzselődött, a fa körül zöldellő maradt a dús gyep…
Minden tavasszal elsőként borult virágba: valósággal felragyogott tőle a határ. Az úton járók néha nem tudtak ellenállni varázsának: megálltak, megpihentek alatta, bármily sietős is volt útjuk. Majd mikor tovább mentek, áldást mondtak haló porában is arra ki ültette , és kicsit irigykedve, sóhajtva mondták: "Milyen boldog lehet e földnek gazdája, ki ilyen szép helyet birtokol és itt élheti e varázslatos tájon nyugodt életét!"
De az ember, akié a föld volt, mégsem volt boldog, hanem éppen ellenkezőleg tele volt haraggal és gyűlölettel. ”Elintézem én ezt a mocsok, haszontalan fát -káromkodott- ne dögösködjön itt minden jöttment és tapossa nekem a füvet alatta. Csak az árnyékot tartja, hitvány almája cefrébe se való: még a gyökerét is kiirtom." És úgy is cselekedett.
Egy napon két hasonszőrű cimborával, egy mocskos utánfutós traktorral és gonoszhangú motoros láncfűrésszel felfegyverkezve pár óra alatt végzett a fával. Kidöntötték, feldarabolták, gyökerét csörlővel kirángatták a földből, majd az egészet ágastól, virágostól elszállították.
Azóta kopár az oldal: a nap heve perzseli, gyors záporok mossák évről évre szikesebbé a helyet. Gazdája már nem törődik vele: attól a naptól fogva nincsen szerencséje. Piros arca egyre sápadtabb lett, hirtelen megöregedett, büszke tartása megroppant, ereje napról napra fogyatkozni kezdett. Járja az orvosokat, de mindenik csak csóválja a fejét, nem találják baját. Ő pedig ül fájdalmaktól gyötörve, elgyöngülten kapujában, és puszta szívvel várja a halált.


szemlézte: Bíró László

https://www.youtube.com/watch?v=85oA5oLOliA

--

[Karsay1958]

A fiú azelőtt egy otthonban élt…aztán egy ideig sehol...
Ott aludt, ahol utolérte az álom. Ha jobb idő volt, akkor volt egy kedvenc helye egy parkban.
Nappal dolgozott, csak éjszakára keresett valahol menedéket.
Minden kincse egy hátizsákban volt… Egy haverjánál mosott, azért mindig fizetett. Ingyen nem várt semmit.
Volt egy álma, egy kis ház, valahol vidéken.
Még emlékezett a nagyszülei udvarára…Onnan került az otthonba, édesanyja halála után …Aztán ők is meghaltak, a házat pedig a rokonok eladták.
Sokszor álmodott az udvarról és az udvar közepén álló körtefáról. A kiskutyáról, akit befogadtak, és a nagymamája lekváros buktájáról is. Valahányszor éhesen feküdt le, még az ízét is érezte.
Nem bízott az emberekben... Először a rokonok csapták be, később a barátnak hitt emberek. Félt mindenkitől.
Ahol napközben dolgozott, csak úgy hívták: „a néma fiú”. Senkivel nem beszélt. Elvégezte a munkáját, majd félrevonult.
Aztán egyik nap, műszak után a városban kóborolt. Nem nézte a kirakatokat…nem vágyott semmire, csak egy kis házra…valahol vidéken. Aztán egyszercsak friss péksütemény illat csapta meg az orrát.
Egy kis vegyes üzlet előtt haladt éppen el. Éhes volt, de azt tervezte, nem vacsorázik, hiszen annyival is közelebb kerül az álmához.
Ennek az illatnak viszont, nem tudott ellenállni és felnézett. Ahogy felnézett, a hátranyitott ajtóra ragasztott feliraton megakadt a szeme: „Kisegítő munkaerőt felveszünk. Azonnali kezdéssel. Érdeklődni az üzletben.”
Nem gondolkodott, csak betért és egyenesen a pultnál állt meg.
A túloldalon egy régi vágású kereskedő állt, köpenyben. Olyan hatvannak látszott. Háta kicsit hajlott volt. Udvariasan szólt.
- Parancsoljon kérem, mivel szolgálhatok?
A fiú csak állt, és hirtelen az a vidéki, sarki kisbolt jutott eszébe, ahová kenyérért járt a nagymamájával. Kicsit megzavarták az emlékek. Érezte, hogy legszívesebben kirohanna az üzletből, de nem tette, mert a kis ház megjelent előtte.
- Kérem, én…én nem kérek semmit. Csak…csak dolgozni szeretnék. – mondta halkan, de egyenesen a kereskedő szemébe nézve.
- Tulajdonképpen zárás után lenne a munka. – válaszolta az úr.
- Az nekem éppen megfelel. – válaszolta kicsit bátrabban.
- Mikor tud kezdeni? – kérdezte a kereskedő.
- Akár ma is. – válaszolt szinte mosolyogva a fiú.
- Rendben, amennyiben önnek is megfelel, kilenc órakor találkozunk.
Már alig várta, hogy kilenc legyen. Fél órával előtte, már a bolt körül sétált, aztán kilenc előtt egy perccel belépett az ajtón. A kereskedő, még a pulton belől állt, ahogy meglátta üdvözölte, és hozzátette:
- Köszönöm a pontosságát.
A fiú csak állt. Neki, megköszöntek valamit? Már régóta nem hallott ilyet. Zavarában, csak biccentett, majd csak pillanatok múlva tudta kimondani:
- Ez természetes.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy őzikeszemű, hosszú barna hajú, szerény arcú lány lépett be.
Üdvözölte őket. Majd bemutatkoztak.
A fiú hordta a ládákat, a lány pakolta a polcokat…és ez így ment napokon, heteken keresztül.
Nem beszélgettek, csak végezték a munkájukat.
Aztán egyik nap, látszott a fiún, hogy nagyon beteg. A szeme csillogott a láztól, és vörös volt az arca…
Akkor, már hűvösek voltak az éjszakák…
- Te jó Isten! Nagyon beteg vagy! Miért nem maradtál otthon? – kérdezte a lány.
- Nem vagyok olyan beteg. Bírom. – válaszolta a fiú.
Aztán minden fordulónál egyre rosszabbul lett, egyre jobban lihegett és patakokban szakadt a verejték a homlokán, majd az egyensúlyát is elveszítette.
A lány elmondta a főnöknek, hogy a fiú nagyon beteg.
- Jöjjön fiam, hazaviszem. – szólt a fiúnak.
A fiú szabadkozott, de a férfi nem tágított.
Aztán a fiú halkan, leszegett fővel megszólalt:
- Uram, engem nem tud hazavinni, nekem nincs otthonom.
- Hogy, hogy nincs otthona? Akkor hol lakik? Hol él? – kérdezte csodálkozva a kereskedő.
A fiú lerogyott egy székre. A lány kirohant és hozott egy pohár vizet.
- Evett ma valamit fiam? – kérdezte az úr.
- Igen uram, minden nap ebédelek. – válaszolta csendesen a fiú.
A kereskedő ott hagyta, és elment.
A fiú csak ült, magába roskadva, és csak az járt a fejében, hogy mindjárt odaadják a bérét és megköszönik az eddigi munkáját, majd szépen, udvariasan kitessékelik, úgy ahogyan fogadták.
Próbált erőt venni magán, hogy felálljon, de nem sok ereje volt.
Fejét lehorgasztva ült a hokedlin, majd hallotta a tulajdonos lépteit.
- Most hozza a pénzem, és megköszöni a munká..- a gondolatát megszakította az idős úr szava.
- Fiam, ezt most szépen egye meg… Mi Bözsikével befejezzük a pakolást, addig maradjon nyugton. Majd utána kitalálunk valamit. – mondta, és kezébe nyomott két szelet kenyér közé téve egy vastag szeletet sonkát.
Azzal sarkon fordult, és elsietett.
A fiú könnyeit nyelve ette a kezébe adott szendvicset.
Alig hogy megette, a kereskedő és a lány is visszatért.
- Jöjjön fiam, menjünk. – és szelíden megfogta a fiú vállát.
- Köszönöm a vacsorát uram, mennyivel tartozom? – kérdezte a fiú.
- Semmivel nem tartozik, egészségére. - válaszolta meglepődve a bácsi.
- Uram, én nem..- kezdett szabadkozni a fiú, amikor a bácsi odaállt elé, a szemébe nézett és azt mondta.
- Fiam! Higgye el tudom, hogy mit akar mondani…Valamikor nekem is…De ezt majd elmesélem. Most menjünk. – és az ajtó felé terelte a fiút.
Az ajtóban a fiú elköszönt, és mégegyszer megköszönte a vacsorát.
- Most így betegen hová akar menni? – kérdezte a kereskedő.
- Egy darabig még nyitva van az állomás. Ott ismernek, nem küldenek el…Aztán ha bezár, már szinte indulhatok dolgozni. – válaszolta a fiú.
A bácsi odalépett hozzá és megfogta a karját.
- Dehogy megy az állomásra! Velem jön! Kérem ne sértsen meg azzal, hogy nem fogadja el a segítségem!...- mondta határozottan, majd vett egy hatalmas levegőt, és halkan, elérzékenyülve még hozzá tette:
- Valamikor rajtam is segítettek …
A fiú nem értette az egészet. Neki eddig még senki nem akart jót, a nagyszülein kívül és talán az édesanyján, de rá nem emlékszik...
Két utcával arrébb, egy hatalmas barna kapu előtt megálltak. Valamikor hasonlónak képzelte a Mennyország kapuját. Hatalmas kopogtató volt rajta… És ő ámulva nézte.
A kereskedő kinyitotta előtte, és kedvesen szólt:
- Isten hozta fiam.
- Köszönöm szépen uram. – válaszolta a fiú.
- András a nevem, de ha simán csak Bandinak szólít, az is megteszi. A barátaim általában így hívnak. – mondta a kereskedő, majd beléptek a házba.
Hatalmas előtér közepén álltak. A fiú tágra nyitotta szemeit, és bámulta a gyönyörű színes ajtókat.
Félreállt az ajtó mellé, és félszegen bámult. Ennyi szépséget még nem látott a szeme.
- Jöjjön fiam. Kerüljön beljebb. – invitálta kedvesen az úr. Vegye le a kabátját és jöjjön. Meleg lesz az itt. – szólt mosolyogva.
Ahogy beléptek a színes ajtón még jobban elcsodálkozott. Gyönyörű bútorok, szőnyegek, festmények között találta magát.
- Nyugodtan jöjjön, helyezze kényelembe magát. Én valami harapnivaló után nézek. – szólt a bácsi és elsietett.
Pár perc múlva visszatért abrosszal és terítékekkel. Majd megvacsoráztak és elkezdtek beszélgetni.
A fiú is elmesélte az életét, és a kereskedő is.
Kiderült, hogy inasként került a boltba. Édesapja nem tért vissza a frontról, édesanyja pedig két gyermekkel özvegy maradt. Ő tíz éves volt és gyenge fizikumú.
Az édesanyja ott vásárolt a kisboltban, egy idő után, már csak hitelre.
Aztán délutánonként segített, és azért annyi pénzt kapott, hogy el tudta tartani az édesanyját, aki közben beteg lett és a kisöccsét.
Tudta, hogy nem ér annyit a munkája, de a bolt tulajdonosa nem akarta megbántani az önérzetüket azzal, hogy úgy érezzék alamizsnát ad. Gyakran megdicsérte a fiút, de amikor kellett, akkor bizony meg is feddte.
Amikor tizenkét éves volt skarlátos lett a testvére, és nemsokára meghalt. Két hónapra rá az édesanyja is.
Ott marad egyedül...
Ekkor a bolt tulajdonosa és a felesége magukhoz vették, nekik nem született gyermekük, és már nem voltak fiatalok. Kitaníttatták. Egy idő után már ő vezette a boltot. Majd örökbefogadói halála után megörökölte.
A felesége pár éve meghalt, gyermekük nem lett…
Miután elmesélték egymásnak az életüket, megbeszélték, hogy napi két óra munka fejébe ott lakhat nála a fiú.
És az idő telt...
Majd egyre több és több feladatot bízott rá a fiúra a kereskedő.
Már feladatot kapott a pultban is.
Aztán ő vette át az árút, később pedig már ő is rendelte meg. Így szépen, fokozatosan beletanult a szakmába.
Az üzlet is egyre jobban ment.
Aztán kinőtték a kisboltot…és már volt pár üzlet, amit ő irányított..
És az idő telt,... de a kisbolt maradt, és ha ideje engedte felvette a Bandi bácsi köpenyét, és beállt a pult mögé.
A környéken csak úgy emlegették: az Árvák Boltja…
És neki naponta eszébe jutott, hogy mit élt át akkor, amikor sok évvel ezelőtt belépett azon az ajtón, amin azt írta: „Kisegítő munkaerőt felveszünk”…
És valahányszor hazatért, mindig végigsimította a hatalmas barna kapun, a kopogtatót.


forrás: facebook

[Karsay1958]

Az ifjú Artúr királyt rajtakapta és elfogta a szomszéd uralkodó, miközben az annak erdejében vadászott. A király a helyszínen megölhette volna Artúrt, mivel ilyen büntetés járt annak, aki vét más tulajdona ellen. De meghatódott a rokonszenvesnek talált Artúr fiatalságától, és szabadságot kínált neki, feltéve, hogy 1 éven belül helyesen válaszol egy nehéz kérdésre.

A kérdés pedig így szólt: Mit akar valójában a nő?

Egy ilyen kérdés a legbölcsebb embert is zavarba hozta volna, az ifjú Artúr számára pedig megválaszolhatatlannak látszott. Ennek ellenére még mindig jobb volt, mint akasztófán végezni, így aztán visszatért országába, és elkezdte kérdezni az embereket: a hercegnőt, a királynét, a prostituáltakat, a szerzeteseket, a bölcseket és az udvari bolondot . vagyis mindenkit, de senki sem tudott meggyőző választ adni.

Viszont mind azt tanácsolták neki, kérdezze meg a vén boszorkányt, mert csak ő tudhatja a helyes választ. Az ára magas lesz, mert a vén boszorkányról köztudott volt a királyságban, hogy borsos árat kér szolgálataiért. Eljött a megbeszélt év utolsó napja, és Artúrnak nem volt más választása, mint beszélni a varázslónővel. Az megígérte, hogy kielégítő választ ad, de előtte Artúrnak el kell fogadnia az árat.

A banya feleségül akart menni Gawainhez, a Kerek Asztal legnemesebb lovagjához, Artúr legjobb barátjához. Artúr borzadva nézett a banyára: púpos és rusnya volt, csak egy foga volt, gusztustalan hangok kíséretében émelyítő szag áradt belőle. Még sohasem látott ilyen visszataszító teremtést.
Megrettent attól, hogy arra kérje legjobb barátját, vállalja érte ezt a szörnyű terhet. Ám, amikor értesült a javasolt egyezségről, Gawain kijelentette, hogy ez nem túl nagy áldozat barátja életéért és a Kerek Asztal fennmaradásáért cserébe.

Kihirdették az esküvőt, a boszorkány pedig pokoli bölcsességével így szólt:
A nő valójában azt akarja, hogy saját életének ura legyen.

Mindenki azonnal tudta, hogy a boszorkány nagy igazságot mondott, és hogy az ifjú Artúr király megmenekült. Így is történt: a választ meghallva a szomszéd uralkodó szabadon bocsátotta. De micsoda esküvő volt az . az egész udvar ott volt, és senki sem érezte magát bánatosabbnak, mint a megkönnyebbülés és szorongás között vergődő Artúr. Gawain udvariasnak, nyájasnak és tisztelettudónak mutatkozott. A boszorkány pocsékul viselkedett, kézzel evett, közben pedig szörnyű hangokat és szagokat bocsátott ki magából.

Eljött a nászéjszaka, amikor Gawain a hitvesi ágyban várta, hogy feleségével egyesüljön. És akkor belépett a szobába a legszebb lány, akit férfi valaha is álmodott. Gawain elképedve kérdezte, hogy mi történt. A lány azt felelte, mivel a férfi udvarias volt vele, idejének egyik felében a rettentő, másik felében a vonzó külsejével fog mutatkozni. Melyiket szeretné nappal és melyiket éjszaka? Micsoda kegyetlen kérdés! Gawain gyorsan mérlegelni kezdett. Legyen mellette napközben egy imádni való fiatal nő, akit mutogathat a barátainak, és ossza meg az ágyát egy undorító banyával? Vagy mutatkozzon nappal a szipirtyóval és házasélete intim pillanatait töltse egy ifjú szépséggel? A nemes Gawain azt válaszolta, hogy válasszon a nő maga.

Ezt meghallva, a nő azt mondta, hogy éjjel-nappal szép hölgy lesz, mivel a férfi tiszteletben tartotta és megengedte neki, hogy életének ura legyen.


UI:

Gabriel üzenete
http://www.magyarokvilaga.hu/gabriel-uz ... xO27JQnL4A

[Karsay1958]

A ravasz hírhozók

A sas a madarak királya sok dicséretet hallott a csalogányról, kicsit irigykedni kezdett rá. Valóban olyan szép tollazata van, és csodálatos a hangja, mint híresztelik? Vagy csak a sas kiválóságát akarják kisebbíteni a csalogány hívei? Hogy megbizonyosodjék, mi az igazság, elküldte ezért a sas két alattvalóját, a pávát és a pacsirtát, hogy vizsgálják ki a hírek valódiságát.
A pávának közismerten ragyogó szép tollazata van, a hangja viszont nem éppen énekes hang, ezért a sas a csalogány énekének a vizsgálatát bízta rá:
- Már csak irigységből sem fogja agyon dicsérni a csalogány hangját a páva - gondolta magában a sas.
A pacsirtára pedig, amely nagyszerűen énekel, trillázik, éppen ellenkezőleg a csalogány tollruhájának a véleményezését bízta a sas. Ez az egyszerű, szürke tollú kis madár igazán jól meg tudja ítélni, milyen az öltözete a jó torkú csalogánynak.
Mindkét madár félt a sas szeszélyeitől. Tudták, hogyha megmondják az igazat, az is baj, ha nem mondják meg, akkor engedetlenek. Ezért cselt eszeltek ki, hogy az igazság is meglegyen, de baj se legyen belőle. Elhatározták, hogy megcserélik feladatukat.
Másnap megkérdezte őket a sas:
- Hadd hallom először a pávát, milyen a csalogány éneke?
- Jaj, uram, királyom, - felelt a páva - ahogy megpillantottam a csalogány gyönyörű ruháját, úgy elvarázsolt, hogy nem tudtam igazán odafigyelni a hangjára.
- Ostoba vagy - rikácsolt a sas. - És te, pacsirta, mit tudsz mondani a csalogány tollazatáról?
- Jaj, uram, királyom - felelt a pacsirta -, amikor meghallottam a csalogány énekét, úgy elvarázsolt, hogy nem tudtam a ruházatával foglalkozni.
- Ostobák vagytok - mérgelődött a sas. - Nem lehet rátok bízni semmit.
A két hírhozó madár pedig jót nevetett magában.

Rudolf Kirsten nyomán

szemlézte: Bíró László

UI: hétvégi filmajánló

Szitakötő
https://videa.hu/videok/film-animacio/s ... QSWpI2EsZw

[Karsay1958]

Anyúúúúú. . .

Egy lakótelep panelházának udvarán, a szép tavaszi szombat délelőttön minden gyerek lent ugrált az udvaron. Hintázott, játszott, homokozott, labdázott, már ahogy az ilyenkor lenni szokott. Én egy padon ültem, s élveztem a vidám hangzavart; a gyerekek visitoztak, a hinták nyikorogtak, a labdák pattogtak, s odahallatszott a közeli utca forgalmának zaja is. Az egyik kisfiú lemászott a korlátról és elkiáltotta magát:
-Anyúúúúú!
Elmosolyodtam. Elképzeltem, hogy most ahány ablak, annyi női fej fog kinézni rajta, hogy a sok gyerek közül vajon melyiknek a kisfia kiván valamit. . . De tévedtem. . . Az ötödik emeletről egyetlen nő hajolt ki és visszakiabált a gyereknek:
-Mi kell, Áron?
-Anyu, dobd le a labdámat - válaszolta Áron. A labda lerepült, s a gyerek elvegyült a többi között.
Eltűnődtem. Micsoda láthatatlan kapcsolat köthet össze egy anyát a gyermekével, ha ennyi gyerek között, akiknek - szerintem- egyforma cérnavékony hangja van, ekkora távolságból, és ekkora zaj közepette, az az egyetlen anya néz ki az ablakon, akinek ez szól. Számomra ez a csodával határos. S ahogy ezen töprengtem ott a padon, eszembe jutott egy másik történet, amit régebben hallottam, s amiben már többről is volt szó, mint egy ledobandó labdáról. . .
Laura sminkes a televizióban, és egyedül neveli ötéves kislányát, Katit. Ez a hét nagyszerűen indult, mert a felvételeket a Mátrában tervezték befejezni, az egész stáb egy bérelt üdülőbe utazott, és ő magával vihette a kislányát. A sminkszoba ugyanis - ahol a szereplő arcát Laura szakképzett keze készítette ki a szerepnek megfeleően - egyben az ő szobája is lett, ahol a kislányával kényelmesen elfért.
Ezen a napon mindenki a Kékes-tetőn volt, hogy egy ott játszódó jelenetet próbáljanak, míg Laura a sminkszoba tükrös-asztalát kellett felkészítse, mire a szereplők visszaérkeznek. Amig Katit a rengeteg tégely, üvegcse, rúzsok és púderek lekötötték, addig Laura nyugodtan készülhetett. De Kati egy idő múlva megunta és mindenáron kint akart játszani. Télvégi idő volt, fent még szép fehér hó csillogott, de az üdülő kertjében már zöld foltok törték meg a hótakarót. Laura nem szívesen engedte a gyereket egyedül a nagy kertbe, hiszen rajtuk kivül senki sem lakott az üdülőben, a személyzet ilyenkor délután nem látható sehol. Kati türelmetlenkedett.
-Hóvirágot akarok szedni-mondta-, meg hóembert építeni.
Laura megigértette vele, hogy itt marad az ablak alatt, s ráadta a meleg holmikat. Kati boldogan rohant ki a kertbe, s anyja látta az ablakból, ahogy hógolyókkal dobálja a fákat. Aztán elmerült a munkájába, ide nem hoztak fodrászt, s azt a pár parókát is neki kellett átfésülnie. Egy idő után úgy rémett neki, hogy hangot hall.
-Anyúúúúú!- hangzott szinte egészen közelről, de semmit sem látott.
-Biztosan elbújt - gondolta Laura-, s most azt akarja, hogy megkeressem. Ilyesmit otthon is gyakran játszottak, felkapta hát a kabátját és kiszaladt a kertbe.
-Kati!- kiáltotta, de válasz nem jött. -Aha, meg kell keresnem - s már folytatta is, ahogy otthon szokták. -Jó az irány? Hideg? Meleg? - semmi válasz, pedig ez játékszabály volt.
Laura megállt. Ez már nem tetszett neki.
-Katikám, tudnom kell, merre vagy, aztán folytathatjuk a bújócskát- kiáltotta.
A teljes csendben nem jött válasz. Laura fázni kezdett, pedig még sütött a Nap, s a kabátja is meleg volt.
-Anyúúúúú!- hallotta most újra, s mintha egészen közelről jönne a hang, de volt valami benne, ami összeszoritotta a szivét.
Futni kezdett az üdülő melletti úton, hiszen itt nem volt olyan bokor, ami mögé a gyerek elbújhatott volna. Az északi oldalon egy tágas mező volt, bokrokkal, talán ott a gyerek, de miért hallja a hangját mindig egészen közelről. Kifúlva érkezett az épület hátsó frontjához, ahova a sminkszoba ablakából egyáltalán nem láthatott és szívdobogva megállt.
Ahogy megtorpant, füléhez ért egy kis síró, szipogó hang. Sarkon fordult: s akkor meglátta Katit. A gyerek fejjel lefelé lógott egy ócska hintán, ami egy rozsdás láncból és egy autógumiból állt. Valahogy beakadt a lába a lánc és az autógumi közé, s nem tudta magát kiszabadítani. Jó ideje lóghatott már fejjel lefelé, sapkája leesett a fejéről és az arca vörös volt. Anyja gyorsan kiszabadította és ölébe vette.
-De jó, hogy itt vagy - suttogta a kicsi-, én már úgy féltem.
-Azonnal jöttem, ahogy hívtál-mondta Laura és igyekezett nyugodtnak látszani.
-De hát én nem tudtalak hivni - suttogta Kati-, nem volt hangom - és tovább pityergett.
Laurának földbegyökerezett a lába. Most fogta fel, hogy milyen messze került az üdülő bejárati oldalától, ahol a sminkszoba volt. Tehát nem is hallhatott semmilyen hangot a túlsó oldalon, a csukott ablak mellett, ebből a távolságból még erőteljes férfiüvöltést sem, nemhogy egy kisgyerek elfúló hangocskáját.
Laura hátán futkosott a hideg. De hiszen a hangban, amit ő hallott, felismerte a kislányáét, méghozzá azzal a hangsúllyal, amivel csak Kati hivja őt. . . Bent a szobában Laura forró kakaót öntött Kati csészéjébe és meggyújtott egy gyertyát.
-Tudod mit? - mondta-, ülj ide mellém, mesélek neked arról, hogy minden gyerekre, mindig vigyáz egy igazi őrangyal. . .

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

A koldus rongyai

Élt a király palotája mellett egy koldus. Egyik nap meglátott egy hirdetést kifüggesztve a palota kapuja mellett. A király nagy vacsorát rendez. Mindenki, aki királyi ruhába öltözik, bemehet az ünnepségre.
A koldus továbbment. Végignézett a rongyain, és felsóhajtott. Biztos, hogy csak a királyok és családtagjaik hordanak királyi ruhát, gondolta.
Lassan megfogant benne egy gondolat. Annyira merész gondolat volt, hogy szinte beleremegett. Meg merje-e próbálni?
Visszament a palotához. Odalépett a kapuőrhöz. "Kérem, uram, szeretnék a királlyal beszélni!" "Várjon itt"- felelte az őr. Pár perc múlva visszatért. "Őfelsége fogadja önt" - mondta, és beengedte a koldust. "Látni óhajtottál?" - kérdezte a király. "Igen, felség. Annyira szeretnék részt venni a banketten, de nincsen királyi ruhám, amit felvehetnék. Kérem, felség bátorkodhatom azt kérni, hogy adja nekem egy régi öltözetét, hogy én is részt vehessek az ünnepségen?" A koldus annyira remegett, hogy észre sem vette a halvány mosolyt a király ajka körül.
"Bölcs dolog volt tőled, hogy hozzám fordultál" - szólt a király. Odaszólította fiát, "Vezesd ezt az embert a szobádba, és öltöztesd fel valamelyik ruhádba!"
A királyfi úgy is tett, és a koldus hamarosan olyan ruhában állt a tükör előtt, amit még álmában sem mert remélni.
"Most már alkalmas vagy arra, hogy részt vegyél a királyi vacsorán holnap este" - mondta a királyt. " De még ennél is fontosabb, hogy sosem lesz szükséged más ruhára. Ez a ruha sosem megy tönkre." A koldus térdre hullott. "Ó, köszönöm" - kiáltott fel. Ahogy indulni készült, visszanézett koszos rongyaira, amik ott hevertek a padlón. Habozott. Mi van, ha a királyfi téved? Mi van akkor, ha újra szüksége lesz régi ruháira? Gyorsan összeszedte őket.
Az ünnepség sokkal pompásabb volt, mint képzelte, de mégsem tudta úgy élvezni, ahogy kellett volna. Rongyait kis batyuba tekerte, és az folyton leesett az öléből. Az ételt gyorsan adták tovább, és lemaradt a legfinomabb falatokról.
Az idő igazolta, hogy a királyfinak igaza volt, a királyi ruha tényleg elnyűhetetlen volt. Mégis, az öreg koldus egyre jobban kötődött régi rongyaihoz. Ahogy telt az idő, az emberek már nem a királyi ruhát vették észre, amit viselt. Csak a mocskos rongyokból álló batyut látták, amihez annyira ragaszkodott, bárhová ment. Úgy is beszéltek róla, mint a rongyokat cipelő öregemberről.
Egy nap, amikor már haldoklott, a király meglátogatta. A koldus látta a szomorúságot a király szemében, amikor az ágy mellett heverő rongykupacra nézett. A koldusnak hirtelen eszébe jutottak a királyfi szavai, és felismerte, hogy rongyai megfosztották attól, hogy igazi királyként járjon egész életében. Keserves sírásra fakadt ostobasága miatt.
A király pedig vele sírt.

[Karsay1958]

Amikért érdemes köszönetet mondani

Mindent értékelj, mert minden nap egy csoda. Minden, amink van egy csoda. Az, hogy most olvasod ezeket a sorokat, azt jelenti, hogy látsz. Milyen magától értetődő, hogy látunk. De ezt is köszönjük meg, mert van, aki nem látja a csodás naplementét és a természet szépségeit, amik körülöttünk vannak.
Lehet, hogy mindent túl biztosra veszünk, és nem vagyunk érte elég hálásak.
Itt van egy gyors emlékeztető, ha elfelejtetted volna azt mondani ma, hogy "köszönöm":

1. „Köszönöm, hogy az életem teli van meglepetéssel.” – Figyeljük és ápoljuk az élettől kapott meglepetéseket. Csak azért mert nem azt kaptuk, amire vártunk, nem azt jelenti, hogy az élet később nem ajándékoz meg vele. Légy türelmes és pozitív.
2. „Köszönöm, hogy az igazságra koncentrálhatok minden nap.” – Túl sokan inkább kegyes hazugságokkal áltatják magukat és másokat is, a kemény igazság helyett. De a végén jobb, hogy fáj az igazság, mint hogy vigaszt nyújt egy hazugság. Nyisd ki a szemed és lásd meg a dolgokat. Néha nehéz elfogadni az igazságot, de emlékezz, túl rövid az élet, hogy hazugságban élj!
3. „Köszönöm, hogy a nehéz időkben fontos dolgokat tanultam.” – Isten engedi, hogy tanuljunk hibáinkból, hogy megtapasztaljunk mindent.
4. „Köszönöm, hogy legyőztem a mai kihívásaimat.” – Van, hogy falakba ütközünk. Ezek a falak nem akarnak a célunktól távol tartani bennünket. Azért vannak ott, hogy esélyt adjanak arra, hogy megmutasd, mennyire akarsz valamit. Azért vannak, hogy azokat az embereket állítsák meg, akik nem akarják azt a bizonyos dolgot annyira, mint te.
5. „Köszönöm az erőt, hogy mosolyoghatok.” – Bárki lehet boldog. Mindig találunk okot arra, hogy mosolyogjunk.
6. „Köszönöm azt az életet, amit most élek.” – A legjobb módja annak, hogy felkészüljünk a jövőre az, hogy vigyázunk a jelenünkre. A jó és rossz emlékek néha könnyet csalnak a szemünkbe. Van úgy, hogy a szavak nem írják le tökéletesen az érzéseinket. A fájdalom valódi. De van remény. Meg kell békélni a múltunkkal, a szebb jövőd érdekében.
7. „Köszönöm a bátorságot.” – Ha félsz, de még mindig mész előre és nem hagyod magad, azt jelenti, bátor vagy.
8. „Köszönöm az intuíciókat.” – Figyeld magad! Működtesd magad a saját intuícióid alapján. Vezessenek ösztöneid utadon.
9. „Köszönöm az érzéseimet.” – A legszebb dolgokat a világon nem lehet látni vagy megérinteni, csak a szívünkkel tudjuk érezni.
10. „Köszönöm mindenkinek, akivel valaha is találkoztam.” – Mindenki tanít nekünk valami fontosat és minden tanításra szükségünk van.
11. „Köszönöm azt, hogy tudok szeretni.” - Az élet lényege, a szeretet képessége.
12. „Köszönöm, hogy van kit szeretni.” – A legjobb dolog a világon valakit szeretni, akire számíthatunk egész életünkben. A családunkra, a szerelmünkre, a barátainkra.
13. „Köszönöm a magányt.” – Ne feledjük, hogy néha kell egy kis egyedül eltöltött idő.
14. „Köszönöm, hogy van otthonom.” – A ház egy otthon. Menedék a testnek és nyugtató a léleknek. De az otthon nem mindig fizikai szerkezetű, amit meg tudunk mutatni a térképen. Otthon az, ahol szeretve vagyunk.
15. „Köszönöm, hogy egészséges vagyok.” – Lehet, hogy nem teljesen vagy egészséges. Lehet, hogy voltál beteg, de már meggyógyultál. Talpra tudtál állni. Ezt is meg kell köszönni. Soha ne becsüld alá az egészségedet, ugyanis ez a legnagyobb gazdagság. Ez az alapja mindennek. A tested az egyetlen hely, ahol élhetsz.

Fordította: Lehotszky Liliána – Jóportál

UI:

Megbocsájtás
http://www.magyarokvilaga.hu/megbocsata ... Hm4e0zXG5U

[Karsay1958]

– "Végtelenül sajnálom, asszonyom (...). Önnek, a leletei alapján, már csak hat hónapja van hátra."
Ezt meghallva, először nevetek. Hisztérikus nevetés tör ki belőlem. Majd percekkel később, véget nem érő zokogás... Ez a gyász. A nevetés is a gyász egy sajátos megnyilvánulása.
Álmomban sem hittem volna, hogy az egész életem gyökerestül megváltozhat fél másodperc keretében...
– "Értem. Tehát a rák már ilyen ijesztő mértékben elterjedt bennem..."
– "Még létezik egy alternatíva... Tudja. A kemoterápiával jó eséllyel kitolhatjuk ezt az időkorlátot egy évre."
Nos, talán egy ilyen hír hallatán nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, de egyben mégis megingathatatlanul biztos vagyok... Nem csinálok kemoterápiát! Még csak fontolóra sem veszem.
– "Kösz doki, nem! Én élni akarok a hátralévő hónapokban, nem csupán létezni!"
– "De a gyógyszerkez...."
– "Ég áldja Önt, doktor úr!" - vágok a mondata közepébe és kisétálok a praxisából.
A kocsim felé veszem az utat... Már épp meglepődöm magamon, hogy a keserves sírás abbamaradt, amikor is beülök az autóba, s mintha gátat törtek volna át, újra potyognak a könnyeim...
"Mitévő legyek? Mégis mit kéne tennie az embernek egy ilyen helyzetben?! Miért szánta ezt nekem a sors ilyen fiatalon? Miért? MIÉRT?!"
Csak püföltem a kormányt dühösen, miközben ezeket a válasz nélkül maradt kérdéseket magamnak szegeztem...
"Rendben, ha ezzel kell megküzdenem, hát ezzel küzdök meg! Itt az önsajnáltatásra már nincs idő..... Idő. Idő. Haha, mennyivel más értelmet nyer ez már mind ezek után.
Nos mi legyen az első lépésem most? Hazamenjek a családomhoz és mondjak el nekik mindent...?"
Végül hazaindultam. Könnyáztatta arccal rendkívül lassúra vettem a tempót, még gondolkozási időt szerettem volna nyerni, mi is lenne a helyes döntés... És akkor a rádióban megszólalt a kedvenc zeném(...). Lehúzodtam az útról, leállítottam a motort, s felnyomtam a hangerőt. Sírtam. Már ezerszer hallottam ezt a dalt, de most ebben a szent pillanatban mégis úgy hat rám, mint még soha azelőtt... MOST hallom csak a zenét IGAZÁN!
Kinézek az ablakon, felnézek az égre, és eláll a lélegzetem...
"Mindig is ilyen elbűvölő volt a felhők játéka? Mindig így ragyogtak a fák lombkoronái a napsütésben? Mindig melegséggel töltött el, ha megláttam egy idős párt kézenfogva?
Nem... Eddig nem is láttam ezeket. Semmit nem vettem észre ezekből. Miért csak most ébredek fel, mikor fél év múlva örökre aludnom kell??!!"
Borzasztó nehéz ilyenkor eldönteni, hogy az ember haragudjon, hogy MÁR csak hat hónapig láthatja így a világot, vagy örüljön, hogy MÉG hat hónapig ilyen csoda tárul elé...
.
.
.
Megérkeztem. Itthon vagyok. A ház üres, amiért némi hálát érzek. Kinézek a függöny mögül, s a családom látványa fogad, kint vannak a kertben. Már fizikailag érzem, ahogy a szívem összeszorul...
"Miért, Istenem? Miért nem engeded, hogy lássam a két kislányom felnőni? És Ők? Nekik miért szántál ilyen sorsot, hogy ily fiatalon elveszítsék az édesanyjukat?! És a férjem... Akit a világon a legjobban szeretek, én okozzam neki a legnagyobb fájdalmat?! MIÉRT az Ég szerelmére?!"
Leülök egy székre, de nem veszem le a tekintetem a családomról...
"Hiányoznak. Máris hiányoznak nekem!"
Hiányozni fog, hogy a lányok úgy tudnak örülni az apróságoknak, hogy egy hét után is fülig ér a mosolyuk. Hiányozni fog, hogy mikor a férjemmel beszélgetünk, úgy néz rám, mintha nemcsak a fülével, hanem a szemeivel is magába szívná, amit mondok. Hiányozni fog, hogy mind leüljünk a tópartra, s megosszuk egymással a csendet...
Ha elmondanám nekik, hogy mind erre csupán hat hónapunk maradt..... Nem őszinte boldogság töltené ki a mindennapokat, hanem a gyász érzete...
Két jelentőségteljes döntést hoztam meg:
Az első, hogy nem szólok senkinek a helyzetemről.
A másik, hogy az elkövetkező hónapokban az életem minden egyes szegmensét rendbe rakom, miközben ügyelek arra, hogy a családom és én kivétel nélkül minden nap önfeledt boldogok legyünk...
.
.
.
Az elkövetkező hónapokban bocsánatot kértem mindenütt, ahol bocsánatot kellett kérnem, s megbocsátottam ott, ahol meg kellett bocsátanom...
Édesanyámmal már három teljes éve nem beszéltünk. Őt emésztette a bűntudat, engem pedig a harag. De most, hogy végre őszintén kibékültünk egymással, most, hogy újra átöleltük egymást, mindketten újra szabadnak éreztük magunkat.
A bakancslistámon nem hagytam tovább sorakozni a céljaim. Mind megvalósítottam!
A munkahelyemen, amely már hosszas évek óta nap mint nap szorongást váltott ki bennem, beadtam a felmondásomat. Soha nem éreztem még magam ilyen bátornak, ilyen felszabadultnak. Szárnyra keltem!
"Oh miért nem így éltem ezidáig az életem...?
Miért van szükségünk nekünk embereknek egy átkozott betegségre ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni mind azt a szépet, ami körülvesz minket?! Miért kell meghallanunk a halálos végítéletünket ahhoz, hogy ne féljünk többé más véleményétől? Miért csak ilyenkor vagyunk képesek törődni magunkkal? Miért csak ilyen helyzetben vagyunk képesek felülkerekedni az Egónkon és megbocsátani?! Miért ilyenkor fordulunk csak az Égiekhez válaszokért...?"
.
.
.
5 hónap telt el, mikor egy leírhatatlanul váratlan dolog történt...
Kiderült, kisbabát várok.
Az összeomlás szélén állok. "Nem akarok senkit magammal vinni a túlvilágra!!"
Sírok, ömlenek a könnyeim. Ami normális esetben a leghatalmasabb örömet váltaná ki belőlem, most drámaian mély szomorúságot váltott ki belőlem...
Nem bírom el ezt a fájdalmat...
Elvesztettem az eszméletem.
.
.
.
Egy kórházban ébredek fel.
A férjem mellettem ül.
Azt mondja, elvégeznek minden vizsgálatot, hogy kiderítsék, miért ájultam el. Én persze tudtam... De mielőtt válaszra nyitottam volna a szám, belépett az orvos, aki meglepő udvariassággal megkérte a férjem, hogy fáradjon ki pár percre...
– „Doktor úr, én gyermeket várok“ , jelentem ki suttogva, majd kétségbeesetten elpityeregem magam.
– „Ez pontosan így van, asszonyom! De kérem árulja el, miért szomorítja így el ez a hír.“
– „Mert rákos megbetegedésem van. Alig egy hónapom van hátra.“
– „Hölgyem, pont ez okból vagyok most itt. Ön tökéletesen egészséges! A rákos sejteknek, melyek pár hónappal ezelőtt még jelen voltak, mára már nyomuk sincs! Kifogástalan egészségnek örvend!“
.
.
.
Aznap éjszaka egy álmot láttam. Egy gyermek jelent meg előttem fehér ragyogó angyalszárnyakkal.
A következőt mondta:
– „Gyógyult vagy. Szabad vagy!"
– „Nem értem... Hogy lehetséges ez? Hiszen Nem vettem igénybe semmiféle kezelést“ - adtam válaszul.
– „Saját magadat gyógyítottad meg! Az ok, amiért a rák kialakult nálad, az oly sok éven át tartó harag és szorongás volt. S amikor kibékültél mindenkivel, amikor otthagytad a munkahelyed, abban a pillanatban elindítottad a gyógyulásod. És amikor új szemmel kezdtél nézni a világra, amikor nem féltél többé az emberek véleményétől, amikor megtanultad értékelni ami körülötted van... Na ekkor jött el a gyógyulásod!"
/ Szerző: Namaste ॐ /

UI:
Alternatív matematika | Rövidfilm
https://www.youtube-nocookie.com/embed/Zh3Yz3PiXZw

[Karsay1958]

A rabbi és a kávéautomata

Egy rabbi utazgatott Amerikában, egyházi ügyeket intézve. Egyik éjszaka egy kis motelben szállt meg, ahol volt egy kis automata éjjeli büfé is. Vett egy szendvicset az automatából, megmelegítette a szendvicssütőben. Jó lett volna hozzá egy kávé is.
Bedobta a pénzt a kávéautomatába is, ami kattant egyet és semmit nem adott ki.
A portáshoz fordult:
- Ez az automata nem működik.
A postás azt felelte:
- Tudom már hetek óta be van jelentve, már sokszor telefonáltunk de nem jöttek ki megjavítani a szervízből. Ha akarja visszaadjuk a pénzét.
- Ez nem a pénzről szól, felhívhatnám én is a szervízt?
- Persze, ott az ingyenes szám az automata oldalán.
A rabbi telefonált a fali készülékről és a kövekezőket mondta:
- Szeretném bejelenteni, hogy a xxxxxx számú automata meghibásodott.
- Igen már rajta van a listán a készülék, hamarosan megjavítjuk.
- Igen, de tudja bedobtam 50 centet, a gép kiadta a kávét és 2 dollárt adott vissza. Kötelességemnek éreztem ezt bejelenteni.
A szervizes újabb igéreteket tett, majd bontotta a vonalat. Reggel a rabbi vett egy új szendvicset és ha hiszeitek-ha nem kávét ivott hozzá az automatából. Mellesleg sok más emberen is segített.

Fest Ákos


Hétvégi filmajánló

Az időutazó felesége (2009)
https://videa.hu/videok/film-animacio/a ... DVvfwLN5WM

[Karsay1958]

Ahol a szivárvány földet ér

Egyszer volt, hol nem volt, lombos erdők, gazdag rétek közt volt egy kis falu. Lakói földművelésből éltek, nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt, amire szükségük volt, és ami a legfontosabb, boldogak voltak.
Élt a faluban egy fiú, aki folyton sopánkodott, nem érezte magát boldognak. Egy napon elment a falu bölcséhez tanácsot kérni: "Te, aki minden bölcsesség tudója vagy, kérlek adj választ a problémámra. Olyan boldogtalan vagyok itt a faluban, minden olyan unalmas, a környéket is százszor bejártam már, ismerek minden fát az erdőben, minden virágot a réten, az állatokat, madarakat, minden nap egyforma, nem találok már semmi újat, ami színt hozna az életembe. Kérlek, mondd meg, hol van az a hely, ahol végre boldogan élhetek."
A bölcs Öreg csak mosolygott a szakálla alatt, majd így felelt: "Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz."
A fiú megköszönte a tanácsot, és reményekkel tele várta, hogy mikor pillantja meg a szivárványt. Nem kellett sokat várnia, másnap délután egy nyári zápor után megjelent az égen a várva várt jel. Összecsomagolt hát, elbúcsúzott szüleitől, és elindult a szivárvány után.
Hosszasan gyalogolt, mígnem egy napon elérte a sivatagot, ahol egy oázisra lelt. Volt itt egy kis falu is. Úgy gondolta a fiú, hogy bár ez még nem a szivárvány lába, de itt biztos jól fogja érezni magát. Pár hónapot a helyiekkel töltött, boldog volt, hogy új emberekkel találkozott, és az oázist gyönyörűnek találta. Azt gondolta magában: "igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek."
Ám egyik nap óriási homokvihar söpört végig az oázison, elfújta a kunyhókat, szétrombolt mindent, és a falut betemette a forró sivatagi homok. Ekkor ismét megjelent a szivárvány az égen, a fiú pedig követte. Pár nap múlva elérte az óceánt. A parton talált egy kis halászfalut. Elcsodálkozott, hogy milyen gyönyörű kék és végtelen a víztömeg, a parton hófehér a homok, és a naplemente káprázatos aranyhidat varázsol a vízre minden este. Mélyen magába szívta az óceán tiszta illatát, és ezt gondolta magában: "igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek."
Minden nap eljárt a helyiekkel halászni, élte az életét, és nagyon boldognak érezte magát. Ám egy napon szörnyű vihar tombolt a tengeren, hatalmas hullámokat zúdítva a partra. A halászfalut elmosta az óceán vize a föld színéről. Másnap reggel újra megjelent a szivárvány az égen, és a fiú ismét követni kezdte. A jel nagyon hideg tájra hívogatta a őt, néhány nap múlva már a hó is hullani kezdett, egyre zordabb lett az idő. A fiú már nagyon fázott, mikor a hófödte tájon megpillantott egy kis falut.
A helyiek nagyon kedvesek voltak, meleg ruhát és forró italt adtak neki. Mikor már nem fázott, a kandalló mellett ülve kinézett az ablakon. Mindenfelé érintetlen tiszta havat látott, meg hatalmas fenyőket, melyek ágai lustán pihentek a fehér "takaró" alatt. Kiállt a házikó elé, nézte a sűrű hóesést, és a mesés tájat, közben azt gondolta magában "igen, ez már biztosan az a hely, ahol boldog lehetek."
A falusiakkal eljárt vadászni az erdőbe, este pedig otthon várta a meleg házikó, és ő minden éjjel hallgatta a kandallóban pattogó tűz dallamát. Ám egy napon hatalmas lavina zúdult a falura, és a hó mindent maga alá temetett.
A fiú kezdett csalódott lenni. Annyi szép tájon járt már, de egyik sem lehetett az otthona, sehol nem lehetett sokáig boldog. Aztán eszébe jutottak a bölcs Öreg szavai: "Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz."
A fiú gondolataiból felocsúdva ismét megpillantotta a jelet. Nem nagyon hitt már benne, de a szíve mégis azt súgta, hogy követnie kell. Csak még most, utoljára. Így is tett, útnak indult megint.
Pár nap múlva különös dolgot látott. A szivárvány lábánál mintha lenne egy falu.
Örömében ugrándozott és hangosan kiabálta: "igen, végre elértem a szivárvány lábát! Ott az a falu, a hely, ahol boldog leszek". És elkezdett rohanni, ahogy csak a lába bírta, át az erdőn, át a mezőn, szinte szárnyalt a boldogságtól, gyönyörűnek találta az erdő fáit, a virágokat a réten, az állatokat és a madarakat.
Mikor beért a faluba, különös dologra lett figyelmes. A hely, ahova megérkezett a szülőfaluja volt. Sosem látta még ilyen szépnek, és sosem érezte még magát ilyen boldognak.
"Ez az én otthonom" -kiáltott fel hangosan- "ez az a hely, ahol igazán boldog lehetek."

szemlézte: Bíró László

UI:

Gyógyulás Jézus Krisztussal
https://www.youtube.com/watch?v=IoMQP71mcJ8

[Karsay1958]

A tudós is ember

Egy tudós tíz évet töltött annak kutatásával, hogy a vizet hogyan lehetne átalakítani petróleummá. Meg volt győződve róla, hogy csak egy elemre van szükség, ami előidézi a kívánt reakciót. Ám akárhogyan próbálkozott, nem tudta megragadni a formula lényegét.
Egyszer csak tudomására jutott, hogy fent, Tibet hegyeiben egy "mindentudó" hírében álló láma él, aki így - a kutató reményei szerint - a keresett formulát is ismeri. Hogy eredményesen járjon, három feltételt kellett teljesítenie. Teljesen egyedül kellett odautaznia, és az út veszélyes volt. Gyalog kellett mennie, és az út meredek volt. És ha el is jutott a láma színe elé, akkor is csak egyetlen egy kérdést kérdezhetett tőle.
Több hónapig küszködött, mire nehézségek és veszélyek közepette az első két feltételt sikeresen teljesítette. Hanem amikor a láma elé vezették, képzelhetik mennyire meglepődött, hogy elképzelésével ellentétben nem egy ráncos, szakállas embert látott ott, hanem egy vonzó fiatal hölgyet, akinek szépsége minden képzeletet felülmúlt. A láma kedvesen rámosolygott, és mennyei hangon így szólt hozzá:
- Gratulálok, utazó! Eljutottál hegyi erődünkbe. Nahát, mit szeretnél tudni?
A tudós meglepődve hallotta a saját hangját:
- Drága hölgyem, megtudhatnám, hogy férjnél van-e már?

UI:

Gyógyulás Jézus Krisztussal
https://www.youtube.com/watch?v=IoMQP71mcJ8

[Karsay1958]

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon.
Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
„Ezt szeretnéd megvenni?”
A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
„Nem is lehet drága” – folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
„Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.”
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
„Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”
A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
„Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezét.
Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.”
A férfi hunyorított a szemével:
„Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.”
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
„Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre:
„Ezt szeretném.”
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
„Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő.
Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket:
"Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt Nekem teszitek.”
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.


UI:

NEK HUNGEXPÓN BÖJTE CSABA ELŐADÁSA
https://www.youtube.com/watch?v=yepwbEKjtrw

[Karsay1958]

Paulo Coelho

A ceruza meséje

A gyermek nézte a nagyapját amint levelet ír. Egy adott pillanatban megkérdezte tőle:
- Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz?
Nagyapja, félbe hagyta az írást, és mosolyogva ezt mondta unokájának:
- Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza, amivel írok.
Szeretném, ha ilyen lennél te is, amikor megnősz.
A gyermek értetlenkedve nézte a ceruzát, mivel semmi különöset nem látott rajta.
- De ez olyan, mint az összes többi ceruza, amit életemben láttam!
- Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. A ceruzának öt értéke van, amit ha sikerül megtartanunk, olyan emberré válunk, aki egész életében békében fog élni a világgal.
Első érték: Tehetsz nagy dolgokat, de soha nem feledd, hogy létezik, egy lépteinket vezető Kéz. Ezt a kezet Istennek nevezzük, és Ő vezet mindig kívánsága szerint minket.
A második érték: Időnként abba kell hagynom az írást, hogy meghegyezzem a ceruzát. Ez kevés fájdalmat okoz a ceruzának, azonban végül élesebb lesz. Tehát el kell tudnod viselni a fájdalmakat, mivel ezek tesznek jobbá téged.
A harmadik érték: A ceruza megengedi nekünk a radír használatát, hogy kitörüljük azt, ami téves. Meg kell értened azt, hogy kijavítani egy dolgot, nem jelent feltétlenül rosszat, a legfontosabb az, hogy megmaradjunk az igaz/egyenes úton.
A negyedik érték: A ceruzának nem a fája vagy külső formája a fontos, hanem a benne lévő grafit. Ugyanígy gondozd azt, ami benned történik.
És végül, az ötödik érték: mindig nyomot hagy. Neked is tudnod kell, hogy bármit teszel is életedben, nyomokat fog hagyni, ezért meg kell próbálnod minden tettedet tudatosítani.

[Karsay1958]

Mi marad a mienk halálunk után?

Tanítómese

Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett bőrönddel a kezében.
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell. – szólt hozzá Isten.
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még.
- Sajnálom, fiam, de most van itt az ideje: menned kell.
- És mi van a bőröndben?
- Minden, ami a tiéd volt.
- Ami az enyém volt? Azt akarod mondani, hogy a holmijaim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom, fiam… de az anyagi javaid sosem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor… az emlékeim?
- Sajnálom, fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
- Akkor… a tehetségeim…
- Azok sem voltak a tieid. A körülményekhez tartoztak.
- Akkor… a barátaim… a családom?
- Sajnálom, fiam, de ők sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem… és a gyerekeim?...
- Sajnálom, fiam, de még ők sem a tieid. A szívedhez tartoztak.
- Akkor a testem?
- Az sem volt a tiéd. Az a poré.
- Akkor… a lelkem?
- Sajnálom, fiam, de a lelked… a lelked sem volt sohasem a tiéd. A lelked az enyém.
A kétségbeesett ember kitépte Isten kezéből a bőröndöt és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim?
- De igen, fiam… minden pillanat, amit megéltél, csakis a tied volt. Minden pillanat a tiéd, te döntöd el, mihez kezdesz velük. Most élj !


UI:

Mi történik a testünkkel, miután meghalunk?
https://www.youtube.com/watch?v=OeHkgYop0TY


Mi történik a halál pillanatában?
https://nlc.hu/horoszkop/20180617/halal ... 9AEQ-TGSeI

[Karsay1958]

Bruno Ferrero
A kéz és a homok

Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi:
- Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet?
Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott:
- Anyám, megértettem. Egy hegyi kis kápolnában találtam egy szentképet, a Madonnát ábrázolta. Valaki elveszítette. A hátulján egy imádság volt: - „Az elfogadás imádsága".
Íme:
Uram, Segíts, hogy mindenki számára barát legyek,
Aki nem fárad bele a várásba,
Aki jósággal befogad,
Aki szeretettel ad,
Aki nem fárad bele a meghallgatásba,
Aki örömmel hálálkodik.
Olyan barát, akit biztosan megtalálnak,
Ha valakinek szüksége van rá.
Segíts, hogy biztos jelenlét legyek,
Akihez bárki fordulhat,
Amikor óhajtja;
Hogy tudjak megnyugtató barátságot kínálni,
Örömteli békét sugározni,
A Te békédet, Uram.
Tedd, hogy készséges és szívélyes legyek,
Főleg a leggyöngébbek és védtelenek iránt.
Így, anélkül hogy rendkívüli dolgokat tennék,
Hozzá tudom segíteni a többieket,
Hogy közelebb érezzenek magukhoz Téged, minden gyengédség Urát.


szemlézte: Bíró László

UI:

Hétvégi filmajánló:

Hét év Tibetben
https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/ ... T_Ut8lDDh4

[Karsay1958]

A szerelő és a sebész


Egy szerelő épp egy Harley motorjának a hengerfejét szerelte le, amikor meglátta, hogy egy híres szívsebész lép be a szervizbe. A szívsebész a szervizvezetőre várt, hogy nézze meg a motorját.
A szerelő átkiabált a termen:
- Hé, doki, kérdezhetek valamit?
A sebész kicsit csodálkozva odasétált a szerelőhöz, aki épp a motort
szerelte. A szerelő kiegyenesedett, letörölte a kezét, és ezt kérdezte:
- Szóval, doki, nézze meg ezt a motort. Én is kinyitom a "szívet", kiveszem a billentyűket, megjavítom, beteszem az új alkatrészeket, és amikor kész, úgy működik, mintha új lenne. Hogy lehet az, hogy ezért alig kapok egy kis lóvét, míg maga nagy pénzeket akaszt az alapjában véve ugyanilyen munkáért?
A sebész elgondolkodott, elmosolyodott, és odasúgta a szerelőnek:
- Próbálja meg mindezt járó motorral!

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Tevehajcsár verseny

Élt egyszer Indiában egy gazdag kereskedő: Abendur, akinek 100 tevéje volt.
Saját karavánutakon hordatta a gyantát és a drága fűszereket, karavánjaira a legjobb harcosok felügyeltek. Támadt egyszer egy ötlete Abendurnak. Rendez egy tevehajcsár versenyt, ahol a harcosai versenyeznek tevéivel. A verseny ő maga felügyeli és így megtudhatja ki milyen ember, kire számíthat igazán, hiszen gyönyörű felesége és hajlott kora miatt már nem ment hosszú utakra a karavánnal.
Mindenki izgatottan készült, tudták hogy a harcosok parancsnokának kell nyernie, hiszen jaj annak a katonának aki legyőzi a vezírt. Azért mindenki készülődött, szépítgette, pihentette az állatokat, varázslással, gyógyfű főzetekkel próbálták tevéiket győzelemre vinni.
Volt egy fiatal katona is Abdul, akire sokan bizalmatlanul néztek mert nem indiai származású volt, így nem bíztak rá fontosabb feladatot. Sokszor csak a tevéket itatta, vagy a sátrak állításában segédkezett.
A verseny napján a vezír pompás tevéjén már a rajtnál messze lehagyta a többieket és eltűnt a dombok mögött. A sort Abdul zárta vézna, kis termetű teherhordó tevéjén. A célba érve a vezír megkapta arany serlegét és vígan italozott annak árából a harcosokkal, de a kereskedő még mindig a dombon állt és várta a későn érkezőket.
Jöttek sorban a gyengébb tevék, a lustább vagy ügyetlenebb hajcsárok, a hitetlenek akik már a vezír rajtja után ügetésre váltottak és végül Abdul, aki húzta-vonta tevéjét, majd a célnál összeesett a kimerültségtől. Csak annyit tudott mondani - bocsáss meg uram hogy elrontottam a szórakozásodat, adjatok enni a tevémnek mert már alig bír menni - azzal ott a porban elaludt.
A vezír borral locsolta a versenyben is utolsó emberét, a fülébe dudáltatott, sípot fúvatott, de felébreszteni nem tudta. Bár nem mindenkinek tetszett, senki nem mert a részeg vezérnek szólni emiatt.
Másnap korán reggel Abendur hívatta a vezírt és Abdult. Mindketten felöltözve álltak előtte, a vezér még mindig laposakat pislogott és a fájó fejét borogatta.
Így szólt akkor a gazdag kereskedő:
- Vezírem te híven szolgáltál engem amíg együtt jártunk, de tegnap megmutattad milyen ember vagy. Elsőként futottál a legjobb tevével, tiéd a győzelem. Abdul te most, hogy már nem járok a karavánnal ugyanilyen híven szolgálsz engem, tegnap te is megmutattad ki vagy.
- De hiszen én lettem az utolsó - mondta Abdul.
- Igen, felelte a kereskedő, de te voltál az aki a legnehezebb utat jártad mégis visszahoztad tevémet és csak a kedvem és annak jóléte miatt aggódtál. Nem az számít milyen gyorsan járod be az utadat, nem is az hova jutsz, hanem az hogy mindezt hogyan teszed. Tudd meg te vagy mától a vezírem, te vezír pedig ezt a fiút szolgálod.

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Íme, egy mai, tanulságos élettörténet:


„Majd tíz esztendővel ezelőtt egy barátomnál múlattam az időt. A középkorú, ereje teljében lévő férfi kőkemény materialista, az üzleti világnak hírhedt cápája volt; a többdimenziós látásmódomat évtizedeken át hanyag legyintéssel, és egy 'Végül is jó ember vagy!' - mondattal minősítette.
Ketten ültünk a hatalmas nappaliban, a családja még nem ért haza. Jól ismertem kedves, csinos feleségét és nyolcéves gyermekét - a kislány értelmi fogyatékos volt, s noha a maga módján tudott kommunikálni, állandó gondoskodásra szorult.
Ott voltam a kórház folyosóján, amikor a barátom megtudta, hogy a lánya milyen betegségben szenved. Egyetlen arcizma sem rándult: míg az érzelmeket csak a kémia átverésének, kimutatásukat a kémia által átvert ostobák gyengeségének tartotta ~ a lelke köré fonódott az akarata fala, akár egy görcsbe merevedett ököl.
Amikor a családja hazaért, a gyerkőc odarohant hozzám majd a maga sajátságos, artikulálatlan nyelvén köszönt. Megölelt. Ajkán torz mosoly, szemében szikrázó melegség honolt.
Hamarosan magunkra hagytak minket: hallottam, ahogy az emeleten megengedték a fürdővizet. A barátom meg sem rezdült. Csak ültünk. Némán. Beesteledett, de nem kapcsoltuk fel a lámpát …
- Tudod! – szólt hirtelen -, a múlt héten kint voltunk a majálison. A ligetben. A szokásos sör-virsli ünnepély volt, az aktuálpolitika heveny szélkakasa.
~ Hallgattam ...
- És … és ahogy ott lökdösődtünk a tömegben, arra gondoltam, mit keresek én itt a sok proli között. Üvöltöztek, lökdösődtek, az izzadt testükkel hozzám dörgölőztek; tudom, hogy hangzik, de az az igazság, hogy még a szaguk is undorított. Próbáltam hazaterelni a családot, de akkor meghallottuk a zenét. A klasszikus kocsmazenekar játszott: tehetségtelen, alkoholista zenészek tolták a lakodalmas rockot, az „úri” közönség pedig tapsolt, ha épp letették a műanyag poharas sört és a zsírtól fröcsögő kolbászt.
~ Hallgattam ...
- De tudtam, hogy oda kell mennünk. Mert a lányom … a kislányom imádja a zenét. Ő … nos, hát nincs mit magyaráznom. Sophia különleges gyerek. Gyakran bezárkózik a saját világába, de a zene mindig előcsalogatja a csigaházából. S amikor odaértünk a tákolt színpad elé, a kislányom elkezdett táncolni. Persze nem tud táncolni…
~ Még a sötétben is láttam, ahogy sebtében letörölte a szeme sarkából alágördülő könnycseppet.
- Csak görcsösen rázta magát. És … egyszer csak észrevettem, hogy egyre messzebb állok tőle. Hogy távolodom. Hogy szégyellem a saját lányomat.
~ Hallgattam... Nem tehettem mást.
- S ekkor a zenészek letették a lantot, majd csatlakoztak a zabáló tömeghez. Sophia pedig eltűnt, majd hirtelen megjelent a színpadon, és elkezdte püfölni a dobokat. Ütemtelenül persze, csak úgy verte őket, de olyan földöntúli mosoly ragyogott az arcán … és …
~ már meg sem próbálta titkolni a könnyeit ~
- és mindenki rá figyelt. Mindenki látta, hogy Ő más … s akkor a zenészek egy emberként emelkedtek fel, odamentek a hangszereik mellé, és elkezdtek játszani … a kislányommal… az én Sophi-mal.
~ Hallgattam ... Nem tehettem mást.
- És amikor befejezték, az emberek elkezdtek tapsolni … sokan állva tapsoltak …
~ már a tenyerébe temette az arcát, miközben zokogva dadogott ~
- Én … én próbálok jó apa lenni. Akarok jó apa lenni. De ott, látva a lányom ragyogó arcát, megértettem, hogy azok az idegenek, azok a tanulatlan, nincstelen idegenek, akiket lenéztem és semmibe vettem, többet adtak neki, mint én valamikor adhatok. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy a szeretet az Isten … hogy ott van a szívünkben … és csak arra vár, hogy előtörhessen … hogy a miénk lehessen.
~ És én hallgattam ... Vele sírtam én is.
Nem tehettem mást.”

Forrás: Bodnár A. Gábor lelkész

UI:

Spirituális Videók, Előadások
http://www.magyarokvilaga.hu/spirituali ... UzR1oEZ95I

[Karsay1958]

Idézet szellemi tanításból
*******
"Mindenki ateista, aki nem ismeri fel, hogy őbenne Isten lakozik. Isten nem a mennyekben ül és uralkodik, hanem szétszórtan él minden teremtményében. Valamilyen szinten mindenki ateista, aki Istent önmagán kívül keresi.
Az igazi teista tudja, hogy Isten fényét (energiáját) magában hordozza, úgy hívjuk: Szeretet. A Szeretet körülöleli, fenntartja és élteti a Világot. (Isten, Igazság, Fény, Egyensúly, Rend, Értelem, ezek azonos fogalmak. Talán a legérthetőbb, ha az Egyensúly fogalmánál maradunk.)
Az ember vagy Egyensúlyban van, vagy egyensúlyát elvesztve él. Aki Egyensúlyban van, békében, megelégedésben él, és bármit tesz is szeret. Ha az ember kizökken az Egyensúlyból, elhatárolja magát, falakat épít maga köré, amelyek eltakarják a fényt. Sötétségben (tudatlanságban) zűrzavar keletkezik, az embert elfogja a bizonytalanság, a félelem. Félelemben nem lehet szeretetteljes életet élni, vagyis visszatalálni az Egyensúlyba.
Mivel a falakon belül nem látszik a fény, sokan azt hiszik, a fény nem is létezik. A
sötétségben élés szenvedéssel jár. A fájdalmaktól egyetlen módon lehet megszabadulni: tudatossággal. A tudatosság réseket vág a kőfalakon és átszűrődik a fény. Ahol a fény megjelenik, ott visszaáll az Egyensúly.
Az ember teljes szabadságot élvez abban, hogy eldönthesse, szeretetben (megelégedésben), vagy félelemben (fájdalomban) szeretne élni. A döntés meghozatalára (saját magad és a világ megváltására) minden pillanatban megvan a lehetőség."

UI:

A szíriuszi magyar kapcsolatok és St. Germain beavatási rendszere (Bartha Gizella előadása 2003) 2/1
https://www.youtube.com/watch?v=wLYVuJI0NTk

A szíriuszi magyar kapcsolatok és St. Germain beavatási rendszere (Bartha Gizella) 2/2. rész
https://www.youtube.com/watch?v=j98MFtAo6nA

[Karsay1958]

A szobor és a szeretet

Történt egyszer, hogy az ember felkeresett egy szobrászt, aki épp egy hatalmas kőtömbön munkálkodott. A látogató azért érkezett, mert meg akarta nézni, hogyan készülnek a szobrok, ám semmiféle erre utaló jelet nem vett észre, csupán annyit látott, hogy a szobrász néha lefarag egy-egy kődarabot a tömbből a vésője és a kalapácsa segítségével.
-Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdezte a szobrászt. - Nem egy szobrot készítesz? Én azért jöttem, hogy lássam, hogyan készülnek a szobrok, de csak azt látom, hogy egy sziklát farigcsálsz.
A művész így felelt:
-A szobor már eleve ott rejlik ebben a kőtömbben. A szobrot soha nem kell "elkészíteni". Valahogy le kell választani róla a felesleges kőmennyiséget és akkor majd megnyilvánítja önmagát. A szobrokat nem elkészítik; a szobrokat felfedezik és e felfedés során kerül napvilágra az alkotás.
A szeretet is eleve ott rejlik minden ember lényében, egyszerűen csak napvilágra kell hozni.

UI:

Hétvégi filmajánló

Nosso Lar

Az Otthonunk – Our Home – Nosso Lar – Film a halálról, a pokolról, a mennyországról … honnan jöttünk, hová megyünk. A film a halál utáni és halál előtti életet mutatja be. A film Chico Xavier brazil író és médium regényén alapszik. Xavier élete során 92 könyvet közvetített mint médium. A film annak a léleknek a történetét meséli el, aki neki ezeket a könyveket sugallta. Médiumitása azzal kezdődött, hogy 1959-ben ú.n. keresztírás eredményeként, vagyis úgy, hogy Andre Luiz elhunyt orvos neki és tőle 800 km. távolságban lakó Waldo Vieirának úgy diktálva a “Fejlődés két világban” című művet, hogy egy fejezetet Chicónak, a másikat Waldónak, és tovább felváltva, anélkül, hogy az egyik tudná, mit kapott a másik. Utólag azután Chicó utasítást kapott szellem-vezetőjétől, Emánueltől, hogy lépjen érintkezésbe Waldo Vieriával, és illessze össze egy egésszé a könyv fejezeteit. Mi más ez, mint komoly bizonyíték arra nézve, hogy a létrejött közlemény a médiumtól idegen, még pedig a földön valamikor jól ismert, de időközben a szellemvilágba távozott lénytől származik.

https://indavideo.hu/video/Nosso_Lar_-_ ... rBH4UY-qak

[Karsay1958]

Minden nap különleges

A barátom kinyitotta a felesége komódjának a fiókját és egy csomagot húzott ki belőle ami selyempapírba volt betekerve. Ez, mondta, nem egy egyszerű csomag, ez egy fehérnemű.
Eldobta a papírt, amibe volt téve és figyelmesen nézett a finom selyemre és csipkékre.
"Akkor vette, amikor először mentünk New Yorkba, 8 vagy 9 éve, nem használta soha." Egy "különleges alkalomra" tartogatta.
Rendben. Azt hiszem ez lesz a legmegfelelőbb alkalom. Odament az ágyhoz, és odatette a fehérneműt a többi holmihoz, amit a temetésre akart vinni. A felesége éppen akkor halt meg. Felém fordult és azt mondta:
"Semmit ne takargass egy különleges alkalomra, minden nap amit élsz egy különleges alkalom."
Még most is ezekre a szavakra gondolok, és arra, hogy mennyire megváltoztatták az életemet. Ma már többet olvasok és kevesebbet takarítok. Leülök a teraszon és csodálom a tájat, anélkül hogy észrevenném a kertben a gazt. Több időt töltök a családommal és a barátaimmal és kevesebb időt dolgozva.
Megértettem, hogy az élet együttes történések élvezése kell hogy legyen és nem a túlélés. Már nem teszek el semmit. Minden kristálypoharamat használom mindennap.
Felveszem az új ruhámat, ha az ABC-be megyek, ha így döntök és úgy van kedvem.
Már nem rakom el a legjobb parfümömet különleges alkalmakra, használom mindig amikor csak akarom.
A szavak, mint az "egy napon..." és a "majd legközelebb" kezdenek eltűnni a szótáramból. Tudom, hogy érdemes megnézni, meghallgatni, vagy csinálni most. Nem tudom mit csinált volna a barátom felesége, ha tudta volna hogy nem lesz itt "holnap", amit mindannyian olyan könnyen veszünk. Gondolom hívta volna a családját, vagy a közeli barátait,... talán felhívta volna néhány régi barátját bocsánatot kérni, hogy elsimítsa az elmúlt dolgokat. Lehet, hogy elment volna enni valami kínai ételt, ami a kedvence.
Ezek azok a kicsi meg nem történt dolgok amiket sajnálnék, ha tudnám, hogy az óráim meg vannak számlálva.
Bántana, mert elszalasztottam a lehetőségét annak, hogy lássam a jóbarátaimat akiket majd meg akartam keresni "egy napon". Bántana, mert nem írtam meg bizonyos leveleket, amiket "majd egyik nap" meg akartam írni. Bántana, és szomorú lennék, mert nem mondtam a testvéreimnek, a gyerekeimnek elég gyakran, mennyire szeretem őket.
Most próbálok nem késleltetni, továbbküldeni vagy elrakni semmit, ami nevetést, vagy jókedvet adhat az életünknek. Mindennap azt mondom magamnak, hogy ez egy különleges nap.
Minden nap, minden óra, minden perc... különleges.

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Egy csésze tea

Az egyetemi professzor ellátogatott egy híres zen-mesterhez. Amíg a mester csendesen felszolgálta a teát, a professzor a zenről csevegett.
A mester színültig töltötte vendége csészéjét és tovább öntötte.
A professzor nézte a túlcsorduló csészét egészen addig, míg nem bírta tovább türtőztetni önmagát. „Ez túlcsordul! Több már nem fér bele!” - fakadt ki.
„Ön épp olyan, mint ez a csésze,” – válaszolta rá a mester. „Hogyan lennék rá képes megmutatni önnek a zent, hacsak nem kezdetnek kiüríti az ön csészéjét!”

[Karsay1958]

http://www.magyarokvilaga.hu/gabriel-uz ... E-upYcpVno

[Karsay1958]

Minden tettünkért felelni kell

Egyszer egy birodalom rendjének őrei tolvajokat üldöztek, akik a nagy szent, Manduka Muni házában kerestek menedéket. A bölcs éppen meditációját végezte, igy tudomást sem vett a körülötte folyó eseményekről, azt sem vette észre, hogy valakik a kunyhójában rejtőztek el. Csak akkor riadt fel, amikor a király szolgái kemény szóval kérdőre vonták:
- Ugyan, mit rejtegeted ezeket a gazfickókat! Biztosan te is a cinkosuk vagy! Na, gyere csak a biró elé!
Azzal tömlöcbe vetették a tolvajokat Manduka Munival együtt. A bíró a bölcset lándzsa általi halálra itélte. A hír eljutott a király fülébe, aki azon nyomban kiadta a parancsot, hogy kegyelmezzenek meg az elítéltnek, hiszen az egy nagy bölcs. Éppen jókor jött a királyi futár, mert a hóhér már arra készült, hogy leszúrja Mandukát. A király aztán személyesen könyörgött a bölcshöz, hogy nézze el emberei tévedését, és bocsásson meg nekik.
Manduka Muni nem haragudott rájuk, annál inkább neheztelt Jamarádzsra, aki az élőlények sorsáért felelős félisten. Rögvest el is indult hozzá, hogy kérdőre vonja. Jamarádzs aztán a következö felvilágositást adta:
- Semmi sem történik az élőlényekkel véletlenül. Soha nem kerültél volna ilyen helyzetbe, ha gyermekkorodban el nem követed azt a butaságot! Emlékszel, egyszer egy kis hangyát szalmaszállal felnyársaltál. De látod, ártatlan gyermekkorod tettéért, mivel akkor még nem egészen tudatos az ember, nem járt olyan súlyos büntetés, hiszen végül is megmenekültél. De jól jegyezd meg: amit te okozol másnak, azt előbb-utóbb neked is el kell szenvedned, de a jó tett sem marad nyomtalanul

[Karsay1958]

Ezoterikus életszemléletem.




Létezik az anyagon túli világban egy hatalmas Erő, akit sokan Istennek hívnak. Minden vallás, felekezet nevet adott neki a saját nyelvén, elismeréssel és tisztelettel beszélnek róla. Az eldugott, nemrég felfedezett bennszülött törzsek között is megtalálható a Teremtő Fény kultusza valamilyen formában.

Ha kiemelkedünk a vallások kötöttségeiből és felismerjük szellemi valónkat, megtalálhatjuk Önnön Istenségünk apró jeleit . Minden egyes ember egy megismételhetetlen csoda és pótolhatatlan. Komoly feladattal születünk a Földre – csiszolni szellemünk tökéletességét.
Minden nemzetiség, a különböző vallások egy gondolatban megegyeznek a föld minden táján.
Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be:

Szeresd felebarátodat, mint saját magadat…..
Az Út keresése mindenki számára nagyon fontos dolog. Minden percet ki kell használnunk tudásunk fejlesztésére. Nagyon fontos dolog, hogy amit tanulunk a gyakorlatban kell megélni, akkor érjük el vele célunkat.
Most, hogy újra birtokába jutottál a ritkán és nehezen elérhető emberi testnek,
jól gondold meg, hogy merre mész, mert az életben nincs idő tévutakra !

Nagyon fontos a napi meditáció és imádkozás. Mindig érdemes egy pár percet a rohanó életben kiszakítani az életünkből, hogy szellemünknek odaadjuk az éltető táplálékot, feltöltsük energiával.
Ha imádkozunk mi szólunk Istenhez, ha meditálunk Isten szól hozzánk.

A vallások közül a keleti kultúra áll a legközelebb a valósághoz. Jézus eljövetelével hidat vert a dimenziók között és lehetőséget adott a szellemeknek, hogy szabad akaratuktól vezérelve átmehessenek a másik világba, kiszakadva az anyagi kötöttségből és vonzásából. Az Evangéliumok kitűnő útmutatót adnak a keresők számára és meditáció alatt belső Mesterünk is segíti szellemünket. A keresés, az Úton való haladás egy fáradalmas, szenvedésekkel, vérrel és könnyel szegélyezett ösvényt mutat a számunkra, de több terhet nem tesznek a vállunkra, mint amennyit elbírunk. Szellemiségünket felismerve az utolsó pillanatig emberként kell élnünk és viselkednünk. A feltétlen szeretet fogalmát meg kell ismernünk és lépcsőzetesen magunkévá kell tenni, életünket ehhez kell kialakítanunk. Nem szabad elmenekülni a problémák elől, hanem elfogadva azokat együtt kell élnünk velük. Az önzetlen szeretetnek végig kell kísérnie életünket. Ne feledjük: két ember között a legrövidebb út a mosoly!
Minden ember élete különbözik. Karmikus vállalásaink és előző életeinkből áthozott karmatikus dolgok döntően befolyásolják életünk alakulását, Mindig a saját tetteinkért vagyunk felelősek, mások életébe nincs jogunk beavatkozni, se szelídséggel , se erőszakkal.
Szellemi vezetőnk érettségi fokunktól függően segíti életünk alakulását, feladataink elvégzését. Sokszor, ha valamit rossznak találunk, gondoljunk arra, hogy minden az érdekünkben történik, véletlenek nincsenek. Ha megnyílunk a másik világ felé, akkor észrevesszük, hogy megváltozik az élet körülöttünk. Jönnek sorra a segítségek, könyvek, előadások, magasabb szellemi szinten lévő barátok, sokszor ott vannak a szemünk előtt, de eddig nem vettük észre. Azon ne lepődjünk meg, ha egy magasabb szinten álló tanító nem mond el mindent nekünk, a megfelelő információkat, tudást mindig a legalkalmasabb pillanatban kapjuk meg.

Régi mondás az, hogy : aki sokat beszél az keveset tud, a ki keveset beszél, az sokat tud. Ne legyünk türelmetlenek, az életünk egy magasabb szintű terv alapján irányítás alatt van, a szabad akaratunk teljes meghagyása mellett. Életünkre, feladatainkra csak földi halálunk után lesz alkalmunk rálátni, addig a meglévő Isteni és szellemi Törvényeknek megfelelően kell kialakítani napjainkat. Törekedni kell arra, hogy minél kevesebb karmikus csirát vigyünk magunkkal, meg kell tanulni az anyagi világtól történő elszakadás művészetét, nem szabad olyan emberi kötéseket létrehozni ami veszélyeztetné szellemünk fejlődését. Érdemes elindulni késlekedés nélkül az Úton, mert minden anyagi világban eltöltött fölösleges percre később szomorú szívvel fogunk visszagondolni.

„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Most, amikor elküldtek, az útra bocsájtó hatalom így szólt:

Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, Segíts, adj enni , adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni.
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki sem tiltja, de jaj neked,
ha magadnak tartod.
Elbocsájtalak téged is mint mindenkit, felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál,
s minden boldog pillanattal amit magadnak tartottál meg.
Most eredj és élj, mert a világ a tiéd!”


Tiszta szívemből kívánom mindenkinek, hogy találja meg és ismerje fel magában az Isteni erőket és ha elakad Úton és szüksége van segítségre, tudásom legjavával a segítségére sietek, ha kéri.


A Teremtő áldását kérem arra, aki most e sorokat olvassa!


Karsay István


Budapest. 2000.11.26.

UI:

Annie Besant: A mesterek és az út, mely hozzájuk vezet (1912) TELJES, 45 perc (Kozsdi Tamás)
https://www.youtube.com/watch?v=BiNAlPx_chA&t=3s

[Karsay1958]

Megigazulás
Részlet Leslie Abraham "Amit a lélekről mindenkinek tudnia kellene" című könyvéből

A „megigazulás” lényegében a „valódivá” (igazán valóságossá, minden „ál”-tól avagy hamisságtól mentessé) válásnak felel meg. Az ember ebben az állapotában már biztosan tudja, hogy ő eredetileg Isten szellemi tudatának (Lelkének) egy magára ideiglenesen fizikai testet öltött, bizonyos szintű önállósággal (saját akaratú személyes énnel) is felruházott „szikrája”, azaz Isten Lelki Egészét mintázó részegysége illetve tagja.
A megigazulás útját járó ember éppen ezért többé már nem ölt fel magára az eredetitől más, azaz különféle hamis arculatokat, hanem már Isten, de minden embertársa felé is csak a valódi, csak az igazi személyiségét mutatja illetve „adja” is. A megigazulással egyazon tökéletesedés útja azonban igen nehéz, mert a különféle hamis személyiségeink közül (valójában „mögött”) nem valami könnyű fellelni a valódi énünket, vagyis az eredeti, és már csak ezért is „igaz” énünket. Ehhez ugyanis függetleníteni kell magunkat az embertársaink rólunk szóló illetve szólható véleménye (elképzelése vagy megítélése) miatti minden aggodalmunktól.
Az „igaz ember” tehát már soha többé nem a másik emberek által elvárt arculatával (viselkedésével) fordul Isten, és a többi embertársai felé is, hanem már mindig csak a valódi énjével, vagyis az eredeti igaz természetével.
Igazán „igazak” azonban csak akkor leszünk, ha önmagunk viselkedésében Krisztus, a valóban „igaz ember” viselkedését fedezzük fel. Ahhoz tehát, hogy mi magunk is „igazak” legyünk, meg kell látnunk magunkban a krisztusi jellemvonásokat, vagyis lényegében magát Krisztust. Ki kell tehát irtanunk magunkból minden olyan tulajdonságot, viselkedést, azaz minden jellemvonást, amely nem azonos vagy rokon Krisztuséival, hogy mi magunk is „igaz emberek”, vagyis Krisztus képmásai lehessünk.
A megigazulásunk érdekében tehát mindenképpen az kell, hogy Krisztus szavait, és a szentírásokból megismert tulajdonságait, viselkedését magunkban is megvalósítsuk, azaz mi magunk is megnyilvánítsuk magunkon illetve magunk által. Az igazuló embernek ehhez azonban nem csak a felületességet (a külsőségekkel való elsősorbani törődést) kell magáról fokozatosan levetkőznie, hanem arra kell törekednie az élete minden pillanatában, hogy olyanná váljon, amilyen a legjobb pillanatában van, vagyis amikor mindenkire (Istenre és minden létezőre) nézve csak jót, csak az igazat hoz, illetve ad elő magából.
Amikor Krisztust tehát már nem csupán csak a külső megnyilvánulásaiban próbáljuk meg utánozni, hanem mikor már a belső lényegünkkel is olyanná válunk, mint amilyen Ő maga. Nos hát, ekkor leszünk majd mi magunk is „christ”-ek, vagyis olyan igaz keresztények, akik maguk is kétségbevonhatatlan tanúbizonyságot lesznek képesek tenni az egyedül igazán valóságos Isten létezése, illetve ennek a mindenek fölötti Istennek mindenhatósága mellett. Csakis ez esetben állhatunk tehát meg mi magunk is az Igaz Isten előtt, és ajánlhatjuk fel magunkat Istennek egy olyan testben, mely már tökéletesen engedelmeskedik a benne ideiglenesen helyet foglaló lélek indíttatásainak. Ez tehát a tökéletességünknek már egy olyan fokát képezi, amikor is már tudatában vagyunk annak, hogy még csak részben vagyunk valóságosak, viszont már képesek vagyunk az Istennel való egységre lépésre Krisztus Jézus példájára, azaz maga Krisztus Jézus által.
Istennel viszont abban, ami Ő maga, mi is már mindig csak olyan mértékig részesülhetünk, amennyire Ő ezt megosztja velünk. Mindenható Istenek azonban még mi emberek sem lehetünk. Ezt pedig nagyon is jó lenne végre már minden embernek egyaránt belátni a tulajdon megigazulása érdekében. Ellenkező esetben ugyanis csak a hazugság illetve hamisság igaz valósággal soha nem is létezhető, és ezért pedig csak múlandó lehetőségű istenségének lesz az örökös tagja, az Igaz Istennek, a valóban örök Istennek viszont talán már sohasem.



Hétvégi filmajánló

Ég és föld között - Shirley Maclaine - 1. rész - Találd meg önmagad
https://www.youtube.com/watch?v=or1mnpTSueo


Ég és föld között - Shirley Maclaine - 2. rész - Találd meg önmagad https://www.youtube.com/watch?v=TAtNllX ... Gr9s_SRiiQ



Találd meg önmagad- részletek
https://www.youtube.com/watch?v=5VN1MqW ... 9YZ-hh0MSw

[Karsay1958]

Karsay István
Öreg halász és az unokája

Emlékszem 1985-ben amikor Bulgáriában voltam Burgasz mellett egy campingben, a tengerparton volt mellettem egy nagyobb sátor. Egy idősebb korú "nagypapa" lakott benne az unokájával, nyárra kiköltöztek a tengerpartra. Mindennap elmentek halászni, általában azt ették amit fogtak, a sátor mellett a kifeszített kötélen száradtak kisebb halak a farkuknál felakasztva. Az öreg ellátta a fiatalt, ő meg ott segített neki ahol tudott, csodálatos volt az összhang közöttük. Az unoka kb. 14 éves lehetett, az öreg szerintem kb. 70 éves.
Akkor - 27 évesen - az jutott eszembe, hogy milyen szép lenne idősebb koromban így leélni az életem, hogy gondoskodhatnék valakiről a legjobb tudásom szerint.
Milyen érdekes az ÉLET, a nagy rendezés! Ez pont ma hajnalban jutott eszembe. Mindig korán kelek, ma is 2-kor felkeltem, reggeli előkészületek, majd egy kávé, és felteszem a tanításokat. Utána - vagy közben - előkészítem a reggelit, ebédet megfőzőm, és egyéb háztartási dolgok, ma a mosást készítettem be előre, de majd csak 6-kor indítom be a gépet, amikor elindulok vásárolni, és addigra pont lejár a kukta is a finom tyúkhúslevessel. Közben hallgatom feleségem szuszogását, aki hozzám képest gyerek, pont 33 évvel fiatalabb, és a segítségemre szorul.
Ekkor rájöttem, hogy megkaptam mindent amit csak szerettem volna "idősebb" koromra, teljes erőmből és tudásomból tudok gondoskodni egy rám szoruló fiatalról, és ez nagy öröm nekem, erre vágytam már akkor, amikor szinte én magam is ennyi idős voltam!
Nekem a kis ujjamban van a háztarás, a főzés és sok minden ami a mindennapi fennmaradáshoz, napi ÉLETHEZ szükséges. Minden fáradság nélkül örömmel csinálom, tudom mire van szüksége, mit szeret, mik a kedvenc ennivalói, szokásai, és minden reggel egy nagy örömmel kezdődik, boldogsággal, minden reggel egy karácsony hajnala!
Vannak problémái is, amit nehezen tudtak kezelni az indigósága miatt az iskolában, és ez nekem nagy kihívás, és egyben öröm! Aki ismer tudja, hogy nem szeretem az unalmas - hétköznapi - életet, azt szeretem ha mindennap más és más, mindennap egy igazi KIHÍVÁS az életemben, és tudom azt a tudást amit megszereztem a gyakorlatban is alkalmazni, és nagy sikerrel!
Ettől olyan csodálatos ez az ÉLET, hogy lehetőséget ad mindenre, amire vágyunk, ha megteremtjük azt, persze úgy, hogy közben másnak is jó legyen. Asztrológus barátaink egyöntetűen azt mondták, hogy két ilyen horoszkópot mint a mienk ritkán látni, hogy ennyire "összeraktak" minket, hogy ennyire minden tökéletesen stimmeljen. Ez magyarázza azt is, hogy miért jó ennyire így összedolgoznunk, hogy mindenkinek meglegyen a szerepe a háztartásban, a családi munkában. Feleségem más feladatokat kap, és Ő ott tud kiteljesedni!
Néha még spirituális tanítóként én is csodálkozok - pedig nagyon nem kellene - a szellemi vezetés tökéletességén. Isten Törvényein, ami energia rendszereken alapul, és a szellemi energiákat ilyen tökéletesen tudja párosítani! Hiába, a TÖKÉLETESNÉL nincsen TÖKÉLETESEBB, és ehhez az EGYSÉGHEZ tartunk mi is itt a fizikai és szellemi síkon!
Minden tanulás a számunkra. A MÚLT emlékeit el kell tenni tapasztalatnak, a Jövő még nem a mienk, a mostani tetteinkkel alakítjuk ki. Nem biztos a jövője se az öregnek, se a fiatalnak. Nem mondhatja egy fiatal se egy öregnek, hogy "Te hamarabb fogsz meghalni", mert ez nem igaz. Mindig a Jelent kell megszentelni, a Jelen feladatait, szépségeit, keserűségeit kell megélni a legjobb tudásunk és tapasztalatunk szerint.
Halálunk után egy idő nélküli "állapotba" fogunk kerülni, ahol a számunkra létező 10-100 év csak egy Pillanat. Nekünk is ezt a PILLANATOT kell megszentelni, és a legjobb tudásunk szerint megélni!
Tudnunk kell, hogy nem "véletlenül" nézünk ki úgy, ahogyan a mostani fizikai testünkben vagyunk, nem "véletlenül" élünk abban az élethelyzetben családban, ennek mind oka van.
De azt is tudni kell, hogy a Teremtő erőnknek is nagy szerepe van, sokszor mi magunk okozzuk a saját élethelyzetünk rosszabb körülményeit. Ezen a gondolkodás módunkkal, tetteinkkel tudunk változtatni, és szerencsére a szellemi tanításokat is ezért kapjuk segítésként!

[Karsay1958]

Karácsonyi kívánság
Karácsony estéje volt, és az Úr lenézett gyermekeire. Már majdnem 2000 év telt el Fia világra jötte óta. A legfiatalabb angyalához fordult és így szólt:
"Menj le a földre és hozd el nekem azt a dolgot, ami a legjobban mutat minden jót, amit ennek a napnak a szellemében tettek." Az angyal meghajolt az Úr előtt és szárnyait kitárva ereszkedett az emberek világába, közben gondolkodott a küldetésén. Annyi minden történt már Jézus születésének dicséretére. Erre a napra háborúk maradtak abba, katedrálisok épültek, és nagyszerű könyvek íródtak. Vajon ilyen rövid idő alatt mit találhatna ő, ami mindezt mutatja?
Ahogy a föld felett szárnyalt, meghallotta egy templom harangjainak hangját. Annyira szépen szóltak, hogy Isten hangjára emlékeztették. Lenézve egy kis templomot látott, aminek a harangjai a Csendes éj vidám dallamát játszották.
Ahogy az utolsó hangjegy is elhalkult, felváltotta egy templomból hallatszó magányos éneklő hang. Hamarosan egy második hang kísérte teljes harmóniában, és még egy, míg egy egész kórusnyi hang nem szólt az éjszakában. Észre sem vette, de addig hallgatta elvarázsolva a dalt, míg véget nem ért.
Ahogy folytatta röptét örült, hogy hasonló hangokat hallott mindenütt, a legnagyobb városoktól a legkisebb falvakig. Hallott dalokat hatalmas zenekaroktól és őrhelyükön lévő magányos katonáktól. Akárhol is szóltak a dalok, ott reményt talált az emberek szívében.
Megragadta a szálló dallamot, kezében tartotta (az angyalok képesek erre is) és azt gondolta, hogy talán ez az-az egy dolog, ami tényleg leírja a karácsonyt. Hangot ad az emberek legnagyobb örömeinek és reményt a kétségbe esetteknek. Bár elsőre, egy pillantásra úgy tűnt, hogy ez a válasz arra, amit keresett, de a szívében érezte, hogy a zene egyedül nem elég. Még kellett hogy legyen valami más is.
Folytatta hát útját az éjszakán át. Hirtelen, megérezte egy apa imáját útban a menny felé. Lenézett hát, és egy embert látott, aki a gyerekéért imádkozott - már régen nem halott felőle, és nem lesz otthon karácsonykor sem. Az angyal az imába kapaszkodott és az elvitte az elveszett gyerekhez, akiről az ima szólt.
Egy sarkon állt a csendes hóesésben, és kicsinek, elveszettnek tűnt a nagyvárosban. Vele szemben az utca túloldalán volt egy régi bár. Az a fajta, amiről úgy tűnt, hogy csak az elveszettek találják meg. A bár vendégei ritkán néztek fel az italaikból, úgyhogy nem vették észre a fiatal lányt.
A csapos már olyan régen dolgozott ott, hogy senki nem is emlékezett mikor kezdte. Nem hitt semmi másban, csak a bárban és a pénztárgépében. Sohasem nősült meg, nem járt szabadságra, és a vendégeinek nagy része még nem is látta a pulton kívül. Ott volt, amikor jöttek, és ott volt, amikor elmentek. Nem adott semmit hitelre, és 75 centért tiszta wkiskeyt szolgált fel olyanoknak, akik az italt várárokként használták az életük körül. Számukra egy biztonságos állandó világot jelentett.
Hirtelen tágra nyílt az ajtó és egy gyerek sétált ebbe a világba. A csapos már nem is tudta mikor volt gyerek utoljára ezen a helyen. De még mielőtt még megkérdezhette volna a gyerektől, hogy miért jött be, a gyerek kérdezett tőle. Azt kérdezte, tudja-e hogy egy lány van a bárral szemben, és nem talál haza. Kipillantva az ablakon látta a lányt az út túloldalán.
Visszafordulva a fiúhoz megkérdezte tőle, hogy honnan tudja. "Éjnek éjjelén áll ott.…. ha haza tudna menni, már hazament volna" - válaszolta a gyerek.
A csapos még egyszer ránézett a lányra. Egy kis gondolkodás után lassan a pénztárgéphez ment, kivette a pénz nagy részét. Kijött a pult mögül és a gyerekkel együtt átment az út túloldalára. A bárban mindenki nézte, ahogy beszél a lánnyal. Néhány perccel később leintett egy taxit, beleültette a lányt, és azt mondta a sofőrnek - "a reptérre". Amint a taxi elment körbenézett, hogy hol van a gyerek, de sehol nem látta. Ami még különösebb volt, hogy saját nyomait látta a hóban, de a fiúét nem.
Mikor vissza bement, megkérdezett mindenkit, nem látták-e hova ment a gyerek. Mivel mindenki az induló taxit nézte, senki sem látta. Később valaki elmondása szerint, ami még ennél is különösebb volt, azon az estén senkinek nem kellett fizetni az italért.
Később az angyal visszatért a mennybe, és az Isten kezébe adta az egyik lélek jóakaratát egy másik lélek felé. Az Úr erre elmosolyodott

[Karsay1958]

Ha megdobnak kővel ...

Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félre tett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új "álomautót". Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet, ahova beparkolhat, és lükvercbe tette az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján.
Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés. A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni:
"Te normális vagy kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog
menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!"
"Bácsi kérem, ne haragudjon!" - válaszolta a fiú. A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta:
"Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább." És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van.
"Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és
a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni,
hogy megállítsam magát."
Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a
tolókocsiba. Az eset után a kocsin soha nem csináltatta meg a fényezést. Az megmaradt
emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk.
Jézus halk szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs
időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az amit éppen véghez akarunk vinni, stb.
Ez a te döntésed: figyelsz a halk szelíd hangra vagy megvárod míg megdobnak
kővel?

[Karsay1958]

Gyurcsok József egy érdekes, ellentmondásos személy volt, volt idő amikor nagyon jól működtek a tanításai, még a tv-én keresztül is, amikor megjelent egy cd-je az annak volt köszönhető, hogy egy híres zenész különleges betegsége így gyógyult meg, és hálából készített neki egy meditációs cd-ét.

Én voltam a riasztószerelője, később nagyon jó barátok lettünk!

Sok ember meggyógyult mellett.

Voltak rossz tulajdonságai- de kinek nincs, nekem is van – és ezekből is lehetett tanulni, hogy ugyanazokat esetleg mi (én mint tanító) ne kövessük el.
Ez a múlté, így ezekről nem kívánok beszélni, de a mai cikkem írása egy barátom átküldött anyaga adta az alapötletet, elmesélem a fiam gyógyítását, Elixir Magazinban jelent meg a cikkem még régebben.

Annyi kérésem lenne a fecabook olvasókhoz, hogy negatív kommenteket ne tegyenek fel tiszteletből, emlékből!

És akkor nézzük a cikkemet:

Évekkel ezelőtt történt, hogy kisebbik gyermekem focizás közben eltörte a karját, pontosabban a karja alatti vékony csontot. (gally) Természetesen azonnal elvittem kórházba, ahol begipszelték, és közölték, hogy egy hét múlva vigyem vissza és rátesznek 6 hétre egy komolyabb gipszet. El lehet képzelni gyermekem örömét, mert ez a nyár kellős közepén történt. Másnap beszéltem „gyógyító” barátommal, aki mondta, hogy vigyem el hozzá a gyereket. Elmentem hozzá (vidéken lakik) és beszélgettünk egy 10 percet, közben Ö simogatta a gyerek karját, majd elküldött, hogy: „vetesd le a gipszet, semmi baj nincs a gyerekkel”. Én pár nap múlva bementem a kórházba a gipsz cserére és kértem az orvost, hogy röntgenezzék meg a gyermek karját a nagygipsz felrakása előtt. Az orvos mosolygott, mint aki egy „hülyét” lát és közölte, hogy a csont gyógyulási ideje 6 hét, ezen nem lehet segíteni. Próbáltam magyarázni, hogy a gyermekemnek „öröklés” miatt gyorsabban gyógyul a törése, mert nem akartam részletezni a másik gyógyítási folyamatot, mert ebben az időben még kinevettek volna. (lehet, hogy most is!)
Az orvos csóválta a fejét, majd megadta magát és elküldött röntgenre. A másik fejcsóválás a röntgen eredményének láttán következett be, mert nemcsak a törést, de a nyomát sem lehetett látni. Nem tudott rá magyarázatot, de gyermekem nem kapta vissza a gipszet, hanem mehetett játszani vissza a játszótérre a barátaihoz.

Hát ennyit a láthatatlan gyógyításokról!

Karsay István

Csömör, 2001-08-08

[Karsay1958]

Karsay István
Isten keresése.

Istenhez nagyon sok út vezet, és kijelenthető, hogy ahány ember, annyi út létezik!
A sorsunk, hogy végig kell járni a tisztulás, tanulás útját, a végzetünk az, hogy ezt miképpen járjuk végig!
„Az én Atyám hajlékában sok hajlékok vannak”, mondja Jézus.
Az emberi agy képtelen azt felfogni, hogy a másik (a szellemi) világban annyi világ létezik, ahány ember (szellem) van! Mostani életünk, tetteink alapján alakítjuk ki a saját világunkat, és küldjük oda magunkat, ahova tetteink és gondolatink alapján bedolgozzuk magunkat.
Halálunk után addig tartózkodunk a tisztítótűz „hajlékában”, míg megtisztulunk, és átmehetünk a VALÓDI asztrálsíkra, a lakóhelyünkre. Csak ekkor találkozunk a barátainkkal, szereteteinkkel.

Megjegyzés: A halál után nem sokára a léleknek van egy fontos feladata. A legapróbb lészletekig fel kell dolgozza életének mozzanatait, eseményeit. Erre az asztrálsík, azaz az érzelem síkján van fenntartva egy lakhely, amelyet a szellemi tanítók "cellának" neveznek. Itt teljesen egyedül marad és senki sem zavarja, bár ott is figyeli titokban őrangyala, azaz szellemi vezetője. Itt a lélek halála pillanatától visszafele, fordított időrendi sorrendben vetíti ki elmúlt életének emlékeit, mint egy gyöngysor jellegű fűzérét az emlékeinek.
Itt az érzelmi síkon minden emlék érzelmi töltete hatványozott erővel hat vissza a lélekre. Minden bántás vagy fájdalom, amit másnak okozott, visszahat lelkére, úgy fáj, mintha ő neki okozták volna, persze asztrális erővel törnek rá a fájdalmak. A jó földi kimagyarázó szokás szerint a lélek nem ismeri be sok esetben a hibáját és felelősségét. Ekkor az emlék még erősebben, fájdalmasabban tör rá. Ha többeket, mondjuk családokat vagy közösségeket is megérintett és kihatott rájuk is önzésből fakadó, fájdalmat okozó tette, külön-külön át kell érezze valamennyi megbántott érzéseit. Szóval emléksorának minden gyöngyszemén van dolga, akár boldogító, akár fájdalmas, a beismerés szintjéig fel kell dolgozza. Csak akkor oldódik meg a nemezisz fájdalmas nyomása, ha őszintén beismeri hibáját, bűnét és erős szándékkal megfogadja, hogy ha lehetőséget kap erre, akkor föltétlenül jóvá teszi.
Hány és hány olyan életet látunk magunk körül, ahol tapasztalható a jóvátétel esete, amikor egy-egy lélek rengeteget szenved, de tűr, kitart szenvedtetője mellett és minden áldozatot meghoz, amelyet, ha öntudatlanul is, meghoz, hogy jóvátegye valamelyik életében elkövetett hibáját.

szemlézte: Bíró László

Hétvégi filmajánló


Ég és föld között - Shirley Maclaine - Találd meg önmagad

1. rész -
https://www.youtube.com/watch?v=or1mnpTSueo

2. rész
https://www.youtube.com/watch?v=TAtNllXBCQ8&t=18s

Shirley MacLaine és a 800 kilométeres zarándokút legnehezebb pillanatai
https://www.youtube.com/watch?v=ZPL6dLrNNQs

[Karsay1958]

Lelki ébredés.
Mik a jelei a lelki ébredésnek?
Gárdonyi Géza: Égre néző lélek – részlet

Az ember megismeri, hogy a keze nem ő, a lába nem ő, a füle nem ő. Eddig csak a hajával nem azonositotta magát, most elválik az azonos érzése a végtagoktól:
A kéz csak fogó és ütőszerszám. Ha levágják, sem az eszem, sem az emlékezetem nem csonkult. A láb csak járó, emelőszerszám. Bár testemnek csaknem fele, ha elvesztem, öntudatom nem csökken, lelki tehetségeim nem kevesbedtek.
Dehát micsoda kocsi az, amelynek elveszhetnek a kerekei, eltörhetik a rudja, mégis egész kocsinak érzi magát?
Ha a testem egyes részei elveszhetnek annélkül, hogy a lelkemből bármi is hiányzanék, bizonyos, hogy a gyomrom se én vagyok, a tüdőm se én vagyok, a szemem se én vagyok, és az agyam se én vagyok. Ha az egyik testrész műszer, a másik is az. Hús, hús.
Mért volna az agyvelő kivétel. Az agyvelő is csak anyag. Az anyag pedig nem gondolkodik.
Igy válik ketté tudásunkban és érzésünkben a valónk: Én és a Testem.
Dehát mi vagyok én, és mi a testem?
Én lélek vagyok. A testem meg hús. Én vagyok a kocsis, a testem a kocsi.
A kocsi mint börtön! Mért vagyunk e mozgó börtönben? Nem tudjuk. Aktáink be vannak pecsételve, és ismeretlen levéltárban hevernek. Emlékezetünk is ott van valahol, mint a régi rab régi naplója a fegyház irattárában.
Hol az az irattár?
Hol az a levéltár?
Hol itélnek el bennünket?
Miért?
Megtudjuk majd, ha a kulcsár értünk jön.

Bejegyezte: Andra Kalem

szemlézte: Bíró László
--

Lovas kocsi hasonlat az életünk megoldására, megértéshez.

A kocsi a fizikai ÉN
A ló a lélek.
A kocsis a szellem. Vagy alszik, vagy bóbiskol, esetleg éber. Isteni szikra.
Az Isteni szikra megmondja, hogy hova kell menni, de azt nem mondja meg, hogy hogyan.

és egy csodálatos másik idézet:
Az elnyugvás, amikor kiszáll a testből, és igazi alakját felvéve a legfőbb fénybe száll, ez a lélek, a rendíthetetlen, örök Hatalmas. …….

A szél, a felhő, a menydörgés és a villámlás testetlenek. Feszállnak ők a világból a legfőbb fénybe, így öltik fel igazi alakjukat.
Hasonló módon száll ki a testből a lélek, a mélyálomban.
A legfelsőbb fénybe száll, így ölti fel alakját. Itt kószál a legfőbb lélek, asszonyokkal, kocsikkal, barátokkal mulat, játszik, örvendezik, és nem törődik a testtel. ….…

Tudd meg hát: a lélek a kocsiban ül, a test pedig a kocsi.
Az ész a gyeplő csupán, a kocsit az eszmélet vezeti.
Az érzékek a lovak, az út az érzékek érzéklete,
az élvező a lélek, az ész és az érzékek együttese.
Ki értetlenül él, mindig csapongó gondolattal,
úgy küszködik az érzékekkel, mint kocsis a rossz lovakkal.
Ám ki értőn él, mindig fegyelmezett gondolattal,
messzire jut az érzékekkel, mint kocsis a jó lovakkal.
Hisz ki értetlenül él, nem gondolkodón, tisztátlanul,
az nem jut a túlsó partra, s a forgatagba visszahull.

Upanisadok

[Karsay1958]

Böjte Csaba
Talán egyszer hableányt is tetováltatok a mellemre

A nyári vakáció egyik reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba, s kérdezte: "Mikor megyünk a táborba?" A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez.
Hazavittük a Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, mert - telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?
Így most itt vagyunk a Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak.
Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" - kérdezem. "Mert apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is megverte. De én nem leszek k...a."
Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokan ’bizgették’, míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt."
Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda bújtunk el." És mondja, és mondja.
Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot, úgy vonzzák a ’galibát’. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.
Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.
Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.
Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az életemet.
Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?

[Karsay1958]

2021. Október 10. - Gazdag ifjú:

"Jézus ránézett és megkedvelte. Ezt mondta neki: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!” Mk 10,17

Ki ne olvasta volna A rút kiskacsa című mesét? A minap az egyik aranyos kislányunk mesélte a társainak, és én csendben hallgattam a kis történetet. A mese közben azon gondolkodtam, hogy végül is ki a szép és ki a rút? A kiskacsák szépek önmagukban, aranyosak, de a mesében az elutasító, kitaszító vonásuk rút s ez teszi számunkra visszataszítóvá őket? A pici hattyúban nekünk nem a hattyú tetszik, hanem a rászabott szomorú szerep. Milyen könnyen beleég a személybe a rá kiosztott szerep és csúf, hápogó, gonosz lesz minden kacsa, ugyanakkor vonzóvá válik minden elutasított, szenvedő kis hattyú. Az író tanít, a papíron sikló tollával arcot ad a világnak, a kis vízi szárnyasoknak szerepeket jelöl ki. A mesélő jót akar, de azzal, hogy megszólal, teremt s a létbe hívott vonásai hús-vér élőlények közül egyeseket a szeretetünkbe ajánl, a másikat meg ítélet alá von.

Az igazi bölcsesség az Isten által teremtett ember és a ráaggatott, vagy akár tudatosan is vállalt szerep szétválasztása. Teremtőnk alkotása jó, minden élőlény értékes, de a szerep, amelybe akarva - akaratlanul sodródunk, rossz is lehet. A rossz tulajdonság jóvá nem változik, de az irgalom szelíden képes széttörni a maszkot, lefejtve a rosszat, lemossa a bűnt és felszabadítja az Isten által megálmodott embert.
A kislány lassan a mese végére ért. Megköszöntem és én egy új mesébe kezdtem, melyben a kiskacsák anyjuk szavára hallgatva bölcsen megértik, hogy a másik elfogadása, szeretete a mi dolgunk ezen a földön. Nem az ítélkezés, hanem a figyelmes megismerés útján kell elindulnunk, melyből őszinte tisztelet, szeretet fakad. Nem vagyunk egyformák, s ha társam arcán számomra csúf, elfogadhatatlan vonás is tűnik fel, én akkor is köteles vagyok őt szeretni, és szeretetemben türelmesen fürdetni, míg ő is tiszta, szép nem lesz.

A bűn és az ember elválasztható, a bűnt én is elvetem, de az emberért, akiért Krisztus a kereszten meghalt, küzdök, az ő istengyermeki tisztaságáért, szabadságáért mindent megteszek. Bármennyire is nehéz, ezért az igazságot szeretetbe, és a szeretetet igazságba öltöztetem, s koronát a fejükre az irgalom szép virágából fonok.

12.30 Szentmise: Ma a bérmálkozókért imádkozunk, azért, hogy a szentlélek tüzében mindannyian felnőjünk és nagykorú keresztények legyünk! Az egyházban nem a 18 év betöltésével leszünk automatikusan nagykorúak, hanem csak akkor, amikor készek és képesek vagyunk a lelkiismeretünk csendjében a saját életünket kézbevenni, megfontoltan jó döntéseket hozni, a Szentlélek akarata szerint irányítani lépteinket!

20.00 Rózsafüzér: Az imádság csendjében tisztul, szépül, növekszik lélekben az ember! Lelki egészségünk, befelé fordulás, imádságos lelkület nélkül nem lesz. Ezért szoktassuk magunkat, gyermekeinket tudatosan az elcsendesedésre, Isten jelenlétében életünk egy - egy szeletének átgondolására!

Szeretettel, Csaba t.

UI:

Bibliai hitem az oltásról Reisinger János
https://www.youtube.com/watch?v=B3BtLoTcEu4

[Karsay1958]

Ötvös tüze

Egyszer egy csapat nő a Bibliát tanulmányozta együtt, amikor elérkeztek Malakiás könyvéhez,
és a harmadik fejezetben találkoztak egy verssel, amely ezt mondja:
"Leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt".
Ez a vers teljesen lenyűgözte az asszonyokat, és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fejezhet ki ez az állítás, Isten természetéről.
Az egyik nő felajánlotta, hogy utána néz, hogy, hogyan tisztítják az ezüstöt, és majd a legközelebbi alkalmon megosztja a többiekkel.
Azon a héten ez a hölgy felhívott egy ötvöst, és megbeszélte vele, hogy elmegy megnézni munka közben.
-Nem említette neki, hogy milyen célból akarja megnézni, azon túl, hogy egyszerűen kíváncsi a tisztítási folyamatra.)
Miközben az ötvöst nézte,
a férfi megfogott egy darab ezüstrudacskát, tűz fölé emelte, és hagyta, hogy felmelegedjen.
Közben elmagyarázta, hogy ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, ott, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle.
A nő elgondolkodott a képen, amint Isten egy ilyen forró helyen tart bennünket, aztán felelevenítette az igeverset: "Leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt".
Megkérdezte hát a férfit, hogy igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes ideje alatt.
A férfi igennel válaszolt, és elmagyarázta, hogy nemcsak, hogy ott kell ülnie és tartania kell az ezüstöt, de a szemét is rajta kell tartania egész idő alatt, mert ha az ezüst a kelleténél akár csak egy perccel is tovább marad a lángok között, megsemmisül.
A nő egy rövid ideig csöndes volt. Majd megkérdezte: "Honnan tudja, hogy mikor teljesen tiszta az ezüst?"
Az ötvös mosolyogva így válaszolt:
"Ó, az nagyon egyszerű - amikor látom magamat benne.

Bizony Isten is így tisztít bennünket, ha kell olyan mélységeket enged meg az életünkben, amelyek a mi javunkra vannak. Mélységeket ad,
de mindezen idő alatt is mellettünk van, ahogyan az ötvös ül a tűz mellett,
nehogy elégjen az ezüst. Megtisztít bennünket úgy, hogy teljesen Őrá hasonlítsuk, hagyni kell, hogy az Úr formáljon bennünket!


UI:

Lélekvándorlás létezik? Egy budapesti lány lehet a bizonyíték..
https://www.youtube.com/watch?app=deskt ... FaezVHLfwE

[Karsay1958]

Isten! Miért engeded?

Egyik este, akár csak a többi napon, a kicsi árva lányka az utcasarkon állt,
és ételt, pénzt koldult, vagy bármi más egyebet, amivel az emberek
megszánják. A kislány ócska ruhát viselt, piszkos volt és kócos a haja.
Egy gazdag ember sétált el a kislány mellett, anélkül, hogy egy pillantásra
is méltatta volna.
De amikor hazatért a drága otthonába, boldog és jómódban élő családjához, a
gazdagon terített asztalhoz, gondolatai vissza-visszatértek az árva
kislányhoz.
Istent hibáztatta,, amiért engedi, hogy ilyen körülmények között éljenek
emberek.
Szemrehányást tett Istennek, mondván,
- Hogy engedheted, hogy ez megtörténjen? Miért nem teszel valamit, hogy
segíts ezen a kislányon?
Aztán lénye legmélyéről meghallotta Isten válaszát:
- Már tettem. Megteremtettelek Téged. "

UI:

Gyerekek Akik Emlékeznek ELŐZŐ ÉLETÜKRE
https://www.youtube.com/watch?v=jSzyEAQ0NWo

[Karsay1958]

Zentai Anna
Hogyan és mikor találunk társra?

Ideje a témának, gondoltam, ezért elkezdtem teleírni pár A/4-es lapot, aztán rájöttem: felesleges. Maradjunk a lényegre törő, egyszerű mondatoknál. Csak azért, mert annyi sok erre vonatkozó kérdés jön, aminek minimum 90%-át fel sem kellene tenni, ha tisztában vagyunk az alapvető működésekkel. Akinek újat mondok, az tehát mélyüljön el e gondolatokban és lehet, hogy nem lesz több kérdése. Akinek nem, az meg ugorja át.
Mielőtt a lélek leszületik, két földi élete között, az eddigi tapasztalatok alapján, megtervezi következő életútját. Kiválasztja a helyet, családot, ahova le szeretne születni. Leszerződik a társával, gyermekeivel, barátaival. A dolog tehát már itt eldőlt: ha szerződtem egy társsal (vagy többel), akkor vele találkozni is fogok. Hogy mikor, az nem évben és hónapban mérhető időmennyiség, hanem egy bizonyos időminőség, rezgésállapot. Ha elérem ezt a rezgésszintet, állapotot, akkor a társam egyszerűen megjelenik. Felismerem őt, ott lesz mellettem.
Nem érdemes tehát keresni őt, mert az akarás egyben ellenerő is és nem az hozza közelebb, hogy keressük, hanem az, hogy ha saját magunkon dolgozunk, a saját életünkben törekszünk a kiteljesedésre, jóban vagyunk önmagunkkal, tudunk "boldogulni".
Az is lehet, hogy egy adott szituációba kell kerülni ahhoz, hogy a társam megjelenjen.
A leszületés során konkrét dolgokat is eltervez a lélek. Ezeket a konkrétumokat (ki a társ, milyen tevékenység a hívatásom, stb.) a szívébe kódolja. Vagyis a konkrétumok érzésként jelennek meg! Ezt azért fontos tudni, mert ha ennek tudatában vagyunk, akkor nem fogjuk félretenni a szívünk hívását, ami pedig a legigazibb hívás. A szív tudja csak előre, hogy miből mi következik és kivel van konkrét dolgunk.
A születés pillanatát a lélek úgy választja meg, hogy a számára legmegfelelőbb képességeket, erőket, teremtő energiákat megkapja. A születési képletünk (horoszkóp vagy asztroszkóp) megmutatja ezt az energiakészletet. Olyan ez, mint a tarisznya, amit az úton való indulásunkkor a nyakunkba akasztunk és amiben pontosan az van, amire itt és most szükségünk van. A képletben tehát nem a gyakorlati történések láthatók, nem is a konkrétumok, hanem az az energiakészlet, amit működtetünk, a konkrétumok pedig a szívbe kódolva, érzésként vannak jelen. Ezért van az, hogy az életutat járva, szabad akarat szerint több lehetőség közül választhatunk – ám a szív érzéseit nem írhatjuk fölül.
A társsal való egyesülés első lépése a szív felismerése. Érzésként mutatkozik meg: „ő az!” „mellette hazaért a lelkem”! (Lehet több ilyen felismerés, lehetőség is.) A második lépés az igazi egyesülés felé a tudatos felvállalás. Ez az érzelmekre való ráébredést követően bármennyi idő elteltével megtörténhet. Amikor eljutunk arra a pontra, hogy már nem bizonytalankodunk, nem kételkedünk, amikor nem kérdezzük, hogy ő-e a társ, hanem kijelentjük önmagunk felé és tudatosan vállaljuk ezt – akkor fonódnak igazán egybe az utak. Amikor nem hagyunk nyitva több lehetőséget, akkor a külvilág is tükrözi ezt. Harmadik lépésként jelenhet meg az egyesítő szertartás (nem feltétlenül emberi törvények szerinti esküvő), ami már erősebb védelmet is nyújt a kapcsolatnak.


szemlézte: Bíró László

Hétvégi filmajánló

Indigo (Teljes film)
https://www.youtube.com/watch?v=9cbk4TuYOlY


https://www.youtube.com/watch?v=Z90ft-L8l-g

[Karsay1958]

Egy pillanat hatalma
A duálok találkozásának élménye

Eljött a pillanat, egymással szemben voltunk képtelen voltam nem mosolyogni, ő pedig életében először szégyenlős volt, még kicsit bele is pirult mikor ránéztem.
amikor megint összeért a tekintetünk megint ugyanez a reakció. Egyszerűen azért mert amikor a szemébe nézek akkora sokkoló energiahalmazt kapok amekkorát nem tudok hirtelen feldolgozni.
Elhozta az életem hiányzó elemeit. Éveken keresztül kerestem, kutattam magamat, nagyjából összetettem egy képet, amit el tudtam fogadni, de ahogy belenéztem megint, újra és újra a szemébe, volt benne valami, hozott nekem valamit, elhozott engem. Ő az én másik felem. Nem is. Ő is én vagyok. Tudatának minden kódja azonos az enyémmel.
Ahogy a szemébe nézek, ezek a kapuk megnyílnak és minden elveszett tudatrészem rámzúdul, elveszek benne. Eltemetett a rengeteg élmény, amit mind együtt éltünk át.
Elhalmozott a rengeteg érzés amit rajta keresztül kaptam. Órákon keresztül hallgattunk, és kiüresedett fejjel, mint amit éppen egy hurrikán tépett szét, romokban hevert a saját énképünk, egymás előtt meztelen szándékkal csak álltunk a végtelen semmiben.
Ő én vagyok, érzem és én ő vagyok, ezt is egyszerre érzem és tudom, és akarom, és cselekszem. Mikor hozzáérek, megkapom az érintésével testének minden mozzanatát.
teste érzése ugyanolyan mint a sajátom, ugyanolyan természetes, egyszerű, és közvetlen érzés. Minden érintéssel tudatosul bennem hogy minden amit eddig hittem, az illúzió volt. Soha sem voltam egyedül. Ahogy szemébe nézek, és fogom a kezét, milliónyi élet szikrája tör elő a fénybe, ahol számtalan élménnyel, érzéssel együtt szenvedtünk, éltünk, haltunk, a végtelenségig, soha nem volt kezdete és soha nem volt vége sem.
Kinyílik az örök megtapasztalások mezője, minden lehetőség a miénk, ahogy eddigis a miénk volt. A világ mint egy rózsa elénk hajlik, és megmutatja leírhatatlan szépségét, és bódító illatát. Mi egy lélek vagyunk két testben, egy lélek két szándékkal.
Ahogy telnek a percek, egyre többet vagyunk képesek felfogni ebből és ahelyett hogy tapasztalataink során vágyunk vagy szenvedélyünk a megismerésre kiapadni látszana, még dúsabb és virágzóbb lesz, mint Siva és Sakti szerelme, amelyből létrejött a világ, és az ő együttlétük végtelen és leírhatatlan.
Ahogy szerelmük kitárul, úgy jön létre a számtalan érzékelés, idő és tér. Ez egy adás, egy frekvencia, amit amikor közelítesz egyre tisztábban tudod befogni, és tudatoddal "magadévá tenni" és megélni.
Cselekedetek, szándékok és idő összemosódik, nem helyezhető el egymás viszonyában. Életeink sora ezeknek az elemeknek a rendeződése, keveredése, szándékaink és képzeletünk határozzák meg, hogyan akarjuk érzésben visszakapni és felfogni. Így a világ magunkon keresztül kitárul és elénk vetül, pulzál, mint az örök szerelem orgazmus érzése, amikor a dimenizók tudata összesűrűsödik.
Pösztörce

Szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Száraz György
Az egységhez vezető út - Kulcs az élethez

Közeledik a tavasz. Minden megújul, megfiatalodik és virágba borul. Jó volna, ha az ember önmagát is egy picit megfiatalítaná, mert mindenkinek szüksége van egy kis felfrissülésre. Hogyan érhető el ez az állapot? Az egység megteremtésével.
Mely összetevők alkothatnak az emberben egységet és melyek nem? Nos, az ezotéria szerint a hasonló a hasonlót vonzza. Egységre kelhetnek bennünk az azonos polaritású dolgok, de egységet alkothatnak az egymást kiegészítő alkotóink is. Előbbire jó példa a lélekben rejtőző megannyi érték: a szeretet, a béke, a bölcsesség és a hit. Az közös célokban és eszmékben hívők egy egységet képezhetnek, mert közös a nevezőjük és képesek egyediségük integritását (épségét) megőrizve kiegyezni egymással. Az értékek mentén kompromisszumok születhetnek az emberekben. Másfelől az emberben meglévő hármasság is akkor, és csak akkor működik jól, amennyiben harmonikus egységet alkot bennünk a test, a lélek és a szellem.
A harmónia megteremtéséhez mindig tisztaság, rend és egység szükségeltetik. Az egység valaminek az összefoglalt, több részből összeillesztett értékét jelöli. Ez az embernél, mint spirituális lénynél úgy jelentkezik, hogy minél többféle erőhatásból áll össze az aura, annál sokszínűbb, sokoldalúbb a személyiségünk, ami nagyban gazdagítja sorsunk variációinak tárházát.
Természetesen mi, emberek, a 21. századi életvitelünk közepette nem vagyunk egyformák, s nem vagyunk egységben önmagunkkal. Így az energiáink sincsenek egységben. Manapság nagyon sok önfejlesztéssel, tisztítással lehet csupán elérni, hogy rend legyen az auránkban és a minket alkotó sokféle energia összessége, egy valódi egységet alkosson bennünk. De ez a feladat ránk vár, senki sem végezheti el helyettünk. Ezért ne habozz, láss hozzá mielőbb a saját egységes mivoltod és életed megteremtéséhez!
A múlt, a jelen és a jövő együttesen az egység része. Ha a múltra gondolsz, az beköltözik a jelenedbe és átveszi a jövő helyét, s annak szerepét megváltoztatja.
Sokan tévednek, amikor abban a hitben ringatják magukat, hogy sok idejük van dolgaik rendezésére, életük kitakarítására és rendbe tételére! A társadalomban élnek lelki szempontból megfontoltak, érettek és nagyon sok fiatal. Fiatalként nem siet az ember túlzottan, mert azt hiszi, hogy mindenre van ideje. Idősebbként, tapasztaltabbként, közelebb jutva a tudáshoz, már rohanni fogsz, mert akkor már tudni fogod, hogy semmire sincs időd.
Jómagam az ősi egyiptomi önfejlesztő technikákat részesítem előnyben, mert ez belátható időn belül, szellemi és energetikai esszenciákat hatékonyan kombinálva képes megtisztítani, tehermentesíteni, felemelni és győzelemre juttatni a lelket az önmagával vívott küzdelmeiben.
Így a befektetett erőfeszítések arányában mindenki maga döntheti el, hogy milyen ütemben hajlandó és képes elérni az egység és a szabadság létélményét ebben az életében.

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

A káromkodás lelki és szellemi hatásai
Megjelent: Ezo-tér

Hazánkban, de különösen a fővárosban az elmúlt tíz évben tragikusan romlott a magyar nyelv használata. Ennek legfőbb jelei, hogy jelentősen beszűkült az átlag ember (különösen a fiatalok) szókincse, a másik szomorú tény pedig a trágárság rohamos térnyerése. Sajnos a hétköznap használatos szókincs magvát a nemi és kiválasztási szerveket és azok funkcióit jelző szavak alkotják, amit többnyire – az adott helyzettől függő – kívánság vagy értékítélet egészít ki az anyai vérvonalú rokonság megemlítésével. Ezt hallani a tömegközlekedési eszközökön és az autósok között, de akár piacon vagy az iskolák szüneteiben is.
E hihetetlen mérvű szellemi pusztulásnak több oka is van, amin érdemes elgondolkodni. Az egyik legrosszabb hatás a (főleg) kereskedelmi rádiókból és tévékből áramlik, ahol már régen „kihaltak” a magyar nyelvet ismerő és beszélni tudó műsorvezetők. Ehelyett a színvonalat (szókincs, kifejezési mód stb.) egyre inkább a társadalom legbeszűkültebb tudattal rendelkező rétegéhez igazítják, amiből tudattalanul az sugárzik, hogy ez a normális, és a jó. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek óriási befolyásoló hatása van mindenkire, aki rendszeresen hallgatja, nézi ezeket az adásokat, ami alól egyféleképpen lehet hatásosan kivonni magunkat: a készülék kikapcsolásával.
A szókincs leszűkülése a nemi szervek megnevezésére és a már kötőszóként használt működésükre, szintén a tudat erőteljes beszűkülését jelzi. A hazánkat elöntő fogyasztói társadalom „istene” a gyökér csakra legmélyén lakik, az anyagban, amit pénz, test és szex formájában imádnak alattvalói. Az tehát, hogy a leggyakrabban használt szavak ezekkel a fogalmakkal kapcsolatosak, azt mutatja, hogy a beszélő tudatának központi, kiemelt részén ezek az „értékek” vannak, tehát figyelmét, energiáját, törekvéseit ezek felé fordítja.
Foglalkozásom révén közel húsz éve foglalkozom nyelvekkel, és szerencsém volt igen fejlett nyelvet is megtanulni. Tapasztalataim is azt mutatják, amit a spirituális hagyományokban olvashatunk: a használt nyelv pontosan kifejezi a beszélő szellemi szintjét, tudatának állapotát. A nyelv visszahat a használójára, így egy körfolyamat indul be, amely lehet pozitív és negatív is. Minél gazdagabban, árnyaltabban, kifejezőbben választjuk meg szavainkat, alkotjuk meg mondatainkat, annál tisztábban, magasabb szinten rezeghet tudatunk – és megfordítva.
Spirituális szempontból meg kell említenünk, hogy a kimondott szó nemcsak szellemi szinten rezeg, hanem természetesen asztrális szinten is, ahol szintén visszahat a beszélőre. Azt, hogy mit és hogyan beszélünk, az Olvasó leginkább úgy tudja lemérni, ha egy-egy „zaftosabb” párbeszéd során vizuálisan elképzeli pontosan azt, amit a beszélők a szavakkal megneveznek. Egy-egy ilyen „gyakorlat” döbbenetes felismeréseket hozhat, rájöhetünk, hogy mit is beszélünk valójában. Azt pedig már régóta tudjuk, hogy a szónak teremtő ereje van, így amit gyakran emlegetünk, azt magunkhoz vonzzuk: ez érvényes az áldásra és érvényes a rossz indulatú kívánságokra. Amit kimondunk, az előbb-utóbb megjelenik auránkban, és visszahat az életünkre.
A káromkodás és a trágárság spirituális hatásához hozzátartoznak a kimondott szavak által keltett igen alacsony rezgésű energiák, amelyek körbeveszik a beszélőt és a hallgatót. Aki tehát káromkodik, az sűrű, nehéz, ragacsos, visszataszító energiákkal burkolja be magát és a másikat. Ez teljesen megfelel az asztrális környezetszennyezés fogalmának. Természetesen itt is az intenzitás és az előfordulás sűrűsége határozza meg az általános állapotot. Aki gyakran beszél így, annál állandósulhat ez az energiaminőség és -szint. Akinek csak ritkán csúszik ki a száján ilyesmi, az természetesen könnyebben meg tud szabadulni a következményeitől.
A Bibliából tudjuk, hogy „Ahol a szíved, ott a kincsed”, és a magyar nyelvben van egy olyan szólás is, hogy „Ami a szívemen, az a számon” – ami természetesen a szókimondásra utal, de talán nem áll messze e két megállapítás egymástól. Kétségtelen, hogy, amit a szívünkben hordozunk, arról szívesen beszélünk, így kifejezi értékrendünket is.
Mit tehetünk a nyelvpusztítás megállítására? Először is azt, hogy tudatosan figyelünk a beszédünkre, szóhasználatunkra, és szellemi erőfeszítést teszünk (mert erre szükség lesz) szókincsünk bővítésére, a megfelelő szavak megtalálására és a kerek mondatok megalkotására. Ez valóban szellemi energiát követel, hiszen egy beszűkült szintről kell felemelnünk a nyelvhasználatot egy magasabb szintre, ami mindig nehezebb, mint lepusztítani egy nyelvet. Ugyanúgy energiát és kitartást követel, mint a tudat felemelése, de hatása áldásos. Lehet, hogy úttörő munkát kell végeznünk munkahelyünkön, baráti körünkben, de az emberek sokszor követik a jó példát is (ha nem erőszakoljuk rájuk), ezért bátorítok mindenkit a feltűnésmentes, csendes, tudatos példamutatásra. Váljon ez mindannyiunk szellemi-lelki javára!

Szabó Judit

UI:

Halál-látók: halálközeli élmények | Pilling János
https://www.youtube.com/watch?app=deskt ... j7SRhwg-qo

[Karsay1958]

Jézus könnye


Még nem voltam tíz éves sem, mikor a szüleim Németországba mentek dolgozni pár hónapot. Vonzotta őket a jó kereseti lehetőség, mint sok más embert is. Én abban az időben igen csodálkoztam magamban ezen. Ugyanis az iskolában, azt tanultuk, hogy a németek rossz emberek, nem egészen húsz évvel előbb még a "hazámat" sanyargatták - kizsákmányolták, az embereket pedig koncentrációs táborokba hurcolták és kínozták - kivégezték őket.
Sokszor felolvasta nekünk a tanár néni azt a tragédiát, ami Kragujevácon történt. Mikor a német megszálló csapatok több ezer diákot és tanárt mészároltak le. Sokszor láttam álmaimba, miként mennek a velem egyidős kisgyerekek egymás kezét fogva, diákdalokat énekelve, mígnem a géppuska tüze beléjük fojtotta csengő hangjukat. Sok mindent nem értettem már abban az időben sem, de nem kérdeztem senkit, csak olvastam, bújtam a könyveket és még jobban összekeveredett minden bennem. Nem értettem miért van a német embereknek több pénzük, mint nekünk. Hiszen ők voltak a rosszak, mi pedig a jók.
Szó, ami szó átmenetileg Tatámékhoz lettem költöztetve. Az ő fiuk lettem. Nem is nagyon bánkódtam én e végett, sőt inkább örültem ennek a fordulatnak. Ugyanis jött, a nyár, a szünidő, Tatáméknak pedig hatalmas kertjük volt teli szőlővel, gyümölcsfákkal és más finomságokkal. Ott aztán kedvemre bóklászhattam, találtam is mindig valami újat és érdekeset. Nem is szólva Gyurka unokabátyámról, akivel nagyon jól kijöttem. Csak azért haragudtam rá, mert kis mitugrálsznak hívott mindig. Ő akkor már 19 éves volt és a szövetkezetben dolgozott mint traktorista. Legtöbbször magával vitt, olyankor egész napot elzötykölődtem a vaskerekű, körmös Hoffer sárhányóján kialakított ülésben, szalonnát ettem vöröshagymával és boldog voltam. Felnőttnek éreztem magamat.
Számomra a legnagyobb rejtélyt mégis Tatám szobája jelentette, ami mindig kulcsra volt zárva, ezért mint a titkok birodalma lebegett képzeletembe. Bizony több hétnek el kellett múlnia ahhoz, hogy bejussak abba a helységbe is.
Történt egyszer egy meleg nyári délelőttön, benn feküdtem a hálószobában és olvastam valami kalandregényt Verne Gyulától, ugyanis abban az időben ő volt a kedvenc íróm. Feküdtem, mert előző napon túlzásba vittem a fagyizást és bedagadt a torkom, lehet egy kis lázam is volt.
Egyszer csak valami neszezést hallottam a titokzatos szoba felől. Hirtelen felültem és fülelni kezdtem. Először azt hittem képzelődöm, de a hangok megismétlődtek, mintha valaki járkált volna abban a helységben. Elfogott valami különös pánik, de végül is kíváncsiságom legyőzte félelmemet. Óvatosan leereszkedtem a hatalmas parasztágyról, vigyázva arra is, hogy még abban az időben matrac helyett használt szalmazsákban lévő friss szalma se zörrenjen meg.
Lábujjhegyen osontam a titokzatos szoba ajtaja felé. Nyitva volt. Óvatosan belestem rajta. Azt vártam,valami különös, rejtelmes dolgot fogok megpillantani. A szívem a torkomban dobogott. De nem láttam semmi különöset "csak" Tatám állt háttal nekem az ablak előtt. Sötét körvonala kirajzolódott, ahogy kis locsoló kannát tartott a kezében, mert a beáramló erős fény elvakított. Egy faállványon levő virágot locsolt éppen.
-Te vagy az Joci fiam? - kérdezte meg sem fordulva.
-Igen...- válaszoltam meglepődve, mert nem gondoltam, hogy meghallja halk lépteimet.
- No, gyere be akkor, te kíváncsi gyerek.- folytatta mély érdes paraszthangján. Még mindig bűntudatosan, lábujjhegyen mellé surrantam és megfogtam bal kezének vastag, munkától kérges kisujját. Mindig így tettem, ha kedveskedni akartam neki. Befejezte az öntözést és a kannát letette az állvány melletti székre, de tovább néztük szótlanul a hatalmas faládában lévő virágot, ami sűrűn körbefonta-futotta a számára nádból készített tám rendszert. A vastag és húsos, viaszos, sötétzöld levelek között fürtökben csüngtek az apró hófehér virágok, végeiken pedig "harmatcseppek" lógtak, melyekben különös fényben csillogtak az ablakon beáramló napsugarak.Tatám jobb kezének mutatóujjával letörölt egy ilyen cseppet és a számhoz tette.
- Kóstold meg.- mondta.
Valami különösen jó, olajosan illatos, édeskés ízt éreztem az ajkaim között szétáramlani, amit a mai napig sem felejtettem el.
- Viaszvirág.- folytatta kis idő múlva. - De nekem jobban tetszik az eredeti neve: Jézus Könnye. Nem sok van belőle felénk. Eredeti élőhelye az a hegy volt a mondák szerint, ahol Jézust keresztre feszítették. Állítólag az illatos könnycseppek is azon a napon jelentek meg először a virágain, amikor Ő meghalt. Ezért is nevezték el azon a tájon Jézus könnyének. Az ottani népek nagyon őrizték ezt a virágot és csak keveset sikerült idegeneknek megszerezni belőle. Én is az én apámtól örököltem, ő pedig az övétől, így ment ez évszázadokon át visszamenőleg egy ősünkig, aki nagy utazó és különös ember volt, bejárta egész Ázsiát. Ő hozta egyszer kalandos útjáról, azóta generációkon keresztül őrizzük. Egy családunkhoz fűződő történet is jár szájról-szájra a virággal kapcsolatban, de azt majd egy másik alkalommal mondom el. Kihúzta kisujját izzadó tenyeremből és gyöngéden megsimogatta a hajamat.
- No, de most már bújj vissza az ágyba, mert nem gyógyulsz meg soha - nézett rám fénylő szemekkel és az ajtóra mutatott.
Ezek után több év is elmúlott, felnőttem. De Tatám többé nem beszélt a csodálatos virágról. Még 19 se voltam, mikor az ő útravalójával a Légióba mentem. Utána is katonáskodtam más országokban.
A csodálatos virágról pedig megfeledkeztem....

Avatar Josic Julien a Láthatatlan

UI:

Vasárnapi esti mese helyett: Határok és határtalanság
https://www.youtube.com/watch?v=V9YP5Ock0ME

[Karsay1958]

A gazdag és a koldus – Tanmese

Egy nap egy gazdag ember meglátogatott egy aszkétát, aki egyfolytában imádkozott és böjtölt. A vagyonos kereskedő meghatódott a másik Isten iránti alázatától és felajánlott neki egy zacskó aranyat.
- Tudom, hogy jó célra fogod költeni, ezért azt akarom, hogy fogadd el tőlem! - mondta.
- Egy pillanat - felelt az aszkéta -, előbb tudnom kell, nem tilos-e elfogadnom a pénzed. Mondd, van még neked elég otthon?
- Persze, legalább ezer ilyen zacskóm!
- És mondd, szeretnél még egyszer ezer ennyi aranyat?
- Természetesen! Mindennap keményen dolgozom, hogy több pénzem legyen - válaszolta a kereskedő.
- És mégsem elég az, amennyid van?
- Nem; mindennap imádkozom, hogy több legyen.
Az aszkéta ekkor visszaadta az arannyal teli zacskót a kereskedőnek.
- Sajnálom, de nem fogadhatom el a pénzed. Nem volna tisztességes, hogy egy gazdag ember elvegye a koldus pénzét.
- Engem nevezel koldusnak, s magadat gazdagnak?!
- Természetesen. Gazdag vagyok, hisz megelégszem mindazzal, amit Isten ad nekem. Te pedig koldus vagy mert mindegy mennyit ad neked az Urad, mindig elégedetlen vagy és többért könyörögsz.


UI:

SZÉTSZAKAD A VALÓSÁG? - Az új világ - Plejádiak & Szürkék
https://www.youtube.com/watch?v=xhkEUC9PUnA

[Karsay1958]

Wass Albert
Karácsonyi mese
A költő és a macska, Te és a világ című könyvből
Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig erő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok - é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta - mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokai megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házát. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az, égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet mohósága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében, én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s meg változtatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatódzva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka szárazra fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fia, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól.
Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borítottak a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. "Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal.- Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
- Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
- Édesanyám, éhes vagyok - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai köze, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
- Mért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.
- Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
- Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél!
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez. S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek, pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsony estén -, én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy, megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.


szemlézte: Bíró László

hétvégi filmajánló

Odd Thomas - A halottlátó (2013)
https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/ ... 8bmb_PGbtE

[Karsay1958]

Wass Albert
A magyar nemzet hét parancsolata

Az Úristen kegyelméből nincsen veszedelem a megmaradás lehetősége nélkül. Ha fölismerjük a veszedelmet, és él bennünk az akarat, hogy segítsünk magunkon, az Úr is velünk lesz!
S ha már egyebet vénségemnél fogva nem is tehetek: szavakba foglalhatom a törvényt, mely részben minden nemzetre egyformán vonatkozik, de különösképpen a magyarra.
És elnevezhetem ezt a törvényt A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOL-ATÁNAK:
1. Tiszteld és szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, minden erődből, és rajta kívül más istened ne legyen. Bálványt ne imádj! A pénz mindössze eszköz, nem istenség. Érdekimádat, ön-imádat hamis utakra vezet embert és nemzetet egyaránt.
2. Magyar mivoltodat, az Úr legszebb ajándékát, meg ne tagadd soha! Őrizd, ápold, add át fiaidnak, mert csak addig marad rajtatok az Úr szeme, míg e nemzethez hívek maradtok. Ki nemzetét elhagyja: az Urat tagadja meg, s elvész nyom nélkül a népek tengerében.
3. De ne gyűlöld azt, aki más nemzethez tartozik. A gyűlölet méreg, mely megmérgezi az elmét, és gyűlöletet terem. Rokonod minden isten-fia ember, bármely nyelvet beszéljen is.
4. Szeress minden magyart, mert testvéred. Ő: nemzeted fia. Segítsd és támogasd, mert közös hazát adott nektek az Úr. Ki testvére ellen fordul, vagy megcsalja azt: önmagát rövidíti meg ezzel, saját nemzetét gyöngíti, s az Úr parancsa ellen vétkezik. Ki széthúzás magját veti el: romlást arat.
5. Ki bántja a magyart: téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Bárki magyar vesztesége a te veszteséged is.
6. Légy becsületes, tisztességes és igaz! Ezek azok az emberi értékek, melyeken nemzeteknek, országoknak épülniök kell. Hamis szó, hamis cselekedet ingoványba vezet. Aki csalásra épít: nyakát töri. A felelőtlen ember homokra épít, amit elfúj a szél, és elmos az eső. A becsületesség olyan, mint a sziklakő: kemény és maradandó. Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövendő az igazaké.
Haladj csak bátran a becsület és tisztesség útján, a jövendő az igazakkal van.
7. Legyetek bátrak és hűségesek egymáshoz és a magyar nemzethez, mert az Úr szereti a bátrakat és a hűségeseket, s megsegíti azokat, akik az igazság útjain járnak. Őrizzétek szívetekben ezeket a parancsolatokat, s meglássátok: az Úr veletek lesz!
(1993.május)

[Karsay1958]

Ügyelj e napra

Ügyelj e napra, mert ez maga az Élet,
Minden Életek Élete.
Kurta ívében ott rejlik valahány Igazság,
Léted minden valósága.
A Fejlődés Üdve.
A Tett Dicsősége.
A Szépség Ragyogása.
Mert nem több Álomnál a tegnap,
És Képzet csak az eljövendő.
Ám a jól megélt jelen
Boldog álommá teszi a múltat,
S a Remény képzetévé a holnapot
Ügyelj hát e napra

[Karsay1958]

"Az esti iskolán, ahol tanítok, nemrégiben elkövettem a „megbocsáthatatlant”.

Házi feladatot adtam az osztályomnak! Egész pontosan azzal bíztam meg őket, hogy a következő hét folyamán menjenek oda valakihez, akit szeretnek, és mondják meg ezt neki. Olyasvalakit válasszanak, aki még sohasem hallotta tőlük ezeket a szavakat, vagy ha mégis, akkor már nagyon régen.
Ez így nem hangzik nagyon nehéznek, amíg nem tisztázzuk, hogy tanulóim túlnyomó része elmúlt harmincöt, és abba a nemzedékbe tartoznak, amelynek tagjaiba azt sulykolták bele, hogy az érzések kifejezése férfihoz méltatlan viselkedés.
Érzelmeket mutatni vagy pláne sírni (Jézus Mária!) egyszerűen nem ildomos. Így aztán egyesek számára rettentően kemény erőpróbát jelentett a dolog. A következő óra elején megkérdeztem, van-e kedve valakinek elmondani, mi történt, amikor végrehajtotta a feladatot. Határozottan arra számítottam, hogy szokás szerint nő lesz az önként jelentkező, de ezen az estén az egyik férfi emelte fel a kezét. Úgy tűnt, nagyon megindult, kissé meg is rázta az ügy.
— Eléggé haragudtam magára, Dennis — kezdett bele, miután mind a száznyolcvanöt centijével kihúzta magát —, amikor megkaptuk a házi feladatot. Egyrészt nem jutott eszembe egyetlen alkalmas egyén sem a környezetemből, másrészt meg kicsoda maga, hogy ilyen személyes dolgokba avatkozzék? De hazafelé menet megszólalt a lelkiismeretem. A szememre vetette, hogy pontosan tudom, kinek kellene vallomást tennem. Tudja, öt évvel ezelőtt csúnyán összekülönböztünk az apámmal, s azóta nem is békültünk ki igazán. Kerültük egymást, jóformán csak karácsonykor és más elmaradhatatlan családi ünnepeken találkoztunk, de még olyankor is alig váltottunk egy-két szót. Így hát kedden, mire kiszálltam a kocsiból, már meg is győztem magamat, hogy felkeresem az apámat, és megmondom neki, hogy szeretem.
— Szinte hihetetlen — folytatta a férfi —, de már a puszta elhatározástól mintha nagy kő esett volna le a szívemről. Otthon berohantam a házba, a feleségemhez, Már lefeküdt, de felébresztettem. Amikor meghallotta, mire készülök, szinte kirepült az ágyból, átölelt, és házasságkötésünk óta először láttam sírni. Fél éjszaka fenn maradtunk, kávéztunk és beszélgettünk. Csodálatos volt! — sóhajtotta.
— Másnap korán reggel magamtól ébredtem. Igazság szerint alig tudtam aludni az izgalomtól. A szokottnál előbb mentem be a munkahelyemre, és két óra alatt többet végeztem, mint az egész megelőző napon. Kilenckor felhívtam apámat, hogy benézhetnék-e hozzájuk munka után.
Mikor felvette a telefont, egyszerűen megkérdeztem: „Apa, beugorhatnék ma délután? Mondanom kell neked valamit." „Igen? Na és mit?" — morogta, mire biztosítottam, hogy nem tart sokáig, így végül beleegyezett. Fél hatkor csöngettem be a szüleimhez, azért fohászkodva, hogy apám nyisson ajtó. Féltem, ha anyám jön ki a csöngetésre, inamba száll a bátorságom, és inkább neki mondom, amit apának szántam. De mintha kezemre játszott volna a szerencse, mégis apa jött.
Nem vesztegettem az időt, beléptem, és rögtön így szóltam: „Azért jöttem, hogy megmondjam: Szeretlek, apa!"
A férfi egy pillanatra elhallgatott.
— Apám arca mintha átalakult volna. Vonásai a szemem láttára lágyultak meg, ráncai szinte kisimultak, és eleredt a könnye. Felém nyújtotta a karját, átölelt, és így válaszolt: „Én is szeretlek, fiam, de soha nem voltam képes megmondani."
Újabb szünet.
Nem akartam megtörni a pillanat varázsát, mozdulatlanná dermedtem. Anyám jött oda könnyes szemmel. Csak intettem és egy puszit dobtam neki. Még egy kicsit átölelve tartottuk egymást apámmal, aztán elmentem. Hosszú ideje nem éreztem ilyen csodálatosan magam, de nem ezért álltam fel most. Két nappal látogatásom után az apám, aki régóta szívbetegségben szenved, de nem árulta el nekem, szívrohamot kapott, és a kórházban kötött ki. Azóta eszméletlen, nem tudom, életben marad-e. Úgyhogy csak azt szeretném mondani mindenkinek: Sose halogassák azt, amit meg kell tenniük! Ha tovább várok az apámmal, talán soha többé nem adódik alkalom. Használják ki az időt, és tegyék meg most azt, amit kell!"
Szeretetben eltöltött csodaszép napot kívánok mindenkinek!

szerző ismeretlen

Szabad akarat
https://tudatostudat.blog.hu/2018/08/11 ... 4iZvrBnxk8