Ki az?! Ordította rekedt hangon az öregasszony, majd sietve kikászálódott az ágyból, belelépett a mamuszába és a szoba felé igyekezett. Ki van itt? Nem hallja? Úristen.. betörők.. suttogta egész halkan. Hát mit akar innen elvinni? A koldússágot?? Nem szégyelli magát?! Hordja el magát de tüstént, mert rendőrt hívok! Nem azért jöttem. Szólalt meg a hang. Hát persze.. egyszerű.. nagyon is.. egyszerű.. kirabolni egy védtelen öregasszonyt. Tudja mit.. üssön agyon! Na! Itt helyben! Maga még egy fiatalember.. hát hallom a hangján.. na mi lesz? Legyünk túl rajta.. mert a szívlapátot megemelni, ahhoz nincs.. ahhoz bezzeg nincs ereje.. elmehetne udvarosnak is.. hát a söprűt csak elbírja.. de nem.. dolgozni azt Isten ments.. inkább gyilkolászik az éjszakában.. Nem azért jöttem. Szólalt meg ismét a hang. Az öregasszony fel akarta kapcsolni a villanyt, de nem volt hozzá ereje.. na fene.. mi van velem? Mi a jó Isten.. Akkor biztos Béla küldte a telek végett! Hát mondja meg az én drágalátos fiamnak, hogy nem adom a telket! Arra nincs ideje hogy idetolja a pofáját.. de hogy elfurikázza az asszonykáját a jó levegőre.. arra lenne.. Hát nem! Nem adom! Én.. nem azért jöttem. Szólalt meg a hang, most már sokkal határozottabban. Hát akkor ki maga? Ávós? Vagy az IKV küldte a beázás miatt? Mikor.. de már mikor bejelentettem! Nem.. nem.. az nem lehet.. ma telefonáltam... igen.. ma telefonáltam annak a gyenge hangú nőcskének.. de hát akkor.. Ön özvegy Boldis Mihályné.. született Krausz Erzsébet, lakcím.. Budapest, Mester utca nyolc, földszint hármas szám? Igen.. felelte csodálkozva az öregasszony. De mit akar? Velem kell jönnie. De hova? Hát legalább annyit mondjon. Azt se tudom kicsoda maga.. hát legalább a képét láthatnám.. de semmit.. ebben a k@rva sötétben.. Kérem induljunk. Még máshova is mennem kell a házban. Kihez? Flóris Zsigmond, első emelet 8 szám. A Zsigához? De hisz az ajtóig nem tud kimenni.. ember.. maga normális? Én aztán be nem ülök vele egy autóba.. azt most felejtse el.. hát összehugyoz mindent.. maga a tanácstól van.. hogy is nem jöttem rá eddig.. hát persze.. a kölkök.. bevágnak minket a kriplik közé és kezdődik az aranyélet. . A gyereknek kéne a lakás.. hát persze.. meg a moszkvics.. ahha.. mind ilyen.. az összes.. Béla is már vágná a füvet amíg az asszonyka iddogál a teraszon.. az.. amit az apjával építettünk.. na neeem.. az bezzeg kéne.. de hogy eljöjjön és megkérdezze.. anyám.. van mit enned? Van elég gyógyszered? Tudja mennyi gyógyszert szedek? Na csak várjon.. megmutatom.. Ahogy belépett a szobába.. szinte kővé dermedt... de hiszen.. hiszen én ott fekszek az àgyon.. úgy mintha nem is.. fiam.. kisfiam.. hol vagy. . 2023. 02. 07
Leégett egy ötemeletes lakóház. Egy muzulmán család élt az első szinten, mind meghaltak. Egy cigány család élt a másodikon, ők is elpusztultak. Egy fekete család a harmadikon, szintén odavesztek. Egy pakisztáni család a negyedik szinten meghalt. Egy fehér házaspár az ötödik szinten lakott, ők megmenekültek. A muzulmán közösség vizsgálatot követelt, hogy állapítsák meg, miért csak a fehérek élték túl a katasztrófát? A cigány szervezet is vizsgálatot szorgalmazott a fehérek ellen. A fekete egyesület szintén kérte a vizsgálatot. A pakisztáni menekülteket védelmezők is ordítottak nyilvános vizsgálatért. Végül is megkérdezték a tűzoltófőnököt, mondjon véleményt, hogy lehet, hogy a fehérek életben maradtak? - Hát kérem, azok reggel elmentek dolgozni.
Wass Albert Hagyaték - Részlet „…Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! Elhagyta-e az Úr valaha is azokat, akik Őbenne bíztak, akik az Ő törvényei szerint éltek, akik az Ő parancsolatait követték? Soha! Az Úr nem hagyta el az Ő magyarjait! A magyarok hagyták el az Urat! Térjetek vissza hozzá, s Ő megvédelmez benneteket, magosra emel, de tudjátok is ezt, lássátok magatok előtt a boldogságos szép jövendőt, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek s a lélekkel együtt pusztul a nép. - Tiszteld a te Uradat, Istenedet és rajta kívül más isteneid ne legyenek! Minden bajodnak Ő az orvosa és minden harcodban az Ő pajzsa védelmez és az Ő ereje győzedelmeskedik benned! - Az Úr erejében, szeretetében és védelmében sohase kételkedj. Minden erőd Tőle való és minden cselekedeted Őt kell szolgálja. - Tiszteld Őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és hazát. - Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. - Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. - Légy becsületes, tisztességes és igaz, mert csak így nyered el az Úr szeretetét. - Soha el ne feledd, egy pillanatra sem, hogy saját képére alkotott az Úr. Ameddig Őt tükrözöd tettedben és gondolataidban, az Ő ereje lakozik benned. Ha elhagyod Őt, Ő is elhagy téged. - Ha nem csak hiszed, de tudod is az Istent, az Isten ereje benned van, és hegyeket tudsz mozgatni vele!”
Egyszeriben Mátyás király deáknak öltözve járt-kelt a nép lányai és fiai közt. Amidőn már elfáradt a gyaloglásban, felkéredzkedett egy parasztember szekerére. Az atyafi jó szívvel fel is vette, úgy mentek tovább. A terménnyel megrakott szekeret két láthatóan megviselt ló húzta. Nem sokkal később egy hatlovas, aranyos hintó jött vélük szembe, amelyben a kevély báró ült, nagy pöffeszkedve. Odaszól a kocsis a parasztembernek: - Hallja-é kend, térjék ki a hintó elűl! Mátyás király a szekéren elébb húzódott, megfogta a gyeplőt, s meghagyta a parasztgazdának, hogy ki ne térjen. Erre már a báró is kihajol a hintó ajtaján, így kiált a kocsisnak: - Cserdíts oda az ostorral, fiam, hátha abbúl érteni fog a paraszt! A kocsis már emelné az ostort, de ebben a pillanatban Mátyás király tüstént a hintó mellett terem, s a rongyos ruhát levetve királyi díszben állt előttük. Mindjárt megértette a báró a helyzetet, s máris térden állva könyörgött a kegyelemért. Imigyen szólott erre igazságos Mátyás: - Te kocsis, fogj ki a lovak közül kettőt, s kösd a szegény paraszt két lova elé, elbírja a hintódat négy is. Ma kihirdettetem, hogy az üres hintó fog kitérni a teherrel megrakott szekér elől.
Mi voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy etetőszékbe és megjegyeztem magamnak milyen csendben eszik minden vendég. Néhányan halkan beszélgettek. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott. „Szia!” – mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte. Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádni való fogatlan mosollyal, hevesen integetett. Próbáltam megtalálni hirtelen örömének forrását. Sikerült. Egy koszos, szakadt kabátot viselő öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott rajta, cipzárja félig lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép.Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett. „Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs!” – mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel. „Most mit csináljunk?” Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról. „Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!” Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos és egyértelmű volt, hogy részeg. A férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de nem úgy Erik, aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált. Végre befejeztük az evést és a kijárat felé vettük az irányt. A férjem elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk. Az öregember pont köztem és a kijárat között ült. „Uram, segíts, hogy kijussak innen anélkül, hogy megszólítana minket!” – imádkoztam magamban. Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de miközben elfordultam Erik kitekerte magát és az ismert „vegyél fel” babapozícióba helyezkedett. Mielőtt bármit tehettem volna Erik az öregember karjaiba vetette magát. Hirtelen ott álltam és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét és láttam, ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a kemény munkától kicserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel a hátát simogatta. Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között. Döbbenten álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám nézett. „Nagyon vigyázzon erre a fiúra!” – mondta szilárd meggyőződéssel.Nagy nehezen kinyögtem, hogy „megteszem”. A férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Megfogtam a fiamat és az öregember ennyit mondott: „Isten áldja asszonyom! Ez volt a születésnapi ajándékom.” Egy elmakogott köszönet után futva tettem meg az utat az autóig. A férjem nem értette miért sírok és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!” Tanúja voltam Isten szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül, aki nem látott bűnt és nem ítélkezett. Egy kisgyereken keresztül, aki a másik lelkét látta és egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken. Keresztényként vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott.
A friss diplomás fiatalember állásra jelentkezett egy mérnököket foglalkoztató nagy cégnél. Már túl volt az első meghallgatáson és most az igazgatóval kellett találkoznia. Az igazgató átnézte a róla szóló jegyzetet, amely kiváló volt. Majd megkérdezte: - Volt-e ösztöndíjad az iskolához? - Nem – válaszolt a fiú. - Édesapád fizette az iskolád? - Igen – válaszolta. - Mit dolgozik édesapád? - Édesapám kovács. Az igazgató megkérte, hogy mutassa meg a kezeit. A fiatalember megmutatta a kezeit amelyek hibátlanok és finomak voltak. - Segítettél valamikor szüleidnek a munkájukban? - Sohasem, mert szüleim mindig azt akarták, hogy tanuljak és többet olvassak. Az igazgató így szólt: - Van egy kérésem. Ma, ha majd hazaértél, mosd meg édesapád kezeit és holnap gyere vissza hozzám. A fiatalember úgy érezte, hogy minden bizonnyal övé lesz az állás. Amikor hazaért megkérte édesapját, hogy engedje meg, hogy megmossa kezeit. Az apa furcsán érezte magát. Boldog volt, de nagyon zavart is, ahogy megmutatta kezeit fiának. A gyermek aprólékosan megmosta kezeit. Most először figyelt fel apja kezeinek nagyon ráncos voltára és sok sebhelyére. Némely sérülése annyira érzékeny volt, hogy a bőr összerándult mikor hozzáért. Most értette meg, mit jelentett a munka ezeknek a kezeknek, hogy fizethessék iskoláját. A kéz sérülései volt az ára tanulmányainak és jövőjének. Miután megmosta apja kezeit, a fiatalember egy darabig szótlanul állt, majd elkezdett rendet rakni és kitakarítani a műhelyben. Ezen az éjszakán sokáig beszélgettek egymással. Másnap visszament az igazgatóhoz, aki felfigyelt a könnycseppre a szemében, amikor megkérdezte tőle: - Mit csináltál és tanultál meg tegnap este? - Megmostam apám kezeit és miután végeztem vele, kitakarítottam a műhelyt. Most már tudom mit jelent értékelni szüleimet, hogy nélkülük nem lennék az, aki ma vagyok. Miközben segítettem édesapámnak, rájöttem, hogy feláldozta értem az életét. Felismertem, hogy nélkülük nem vittem volna semmire. Nem lett volna diplomám.... Apám és édesanyám, családom adott meg nekem mindent, amelyet meg kell hálálnom. Eddig nem tettem... A legfontosabb egymás segítése. - Pontosan erre van szükség a munkásaim között is – mondta az igazgató. – Olyan valakit akartam alkalmazni, aki fontosnak tartja családja tiszteletét, egymás segítését, aki elismeri a másik kemény munkáját és akinek nem csak saját maga és a pénz jelenti az egyedüli életcélját.
A legenda szerint egy kígyó üldözött egy szentjánosbogarat, hogy felfalja azt. A kis rovar megtette a lehetetlent, hogy elmeneküljön a kígyó elől. Napokig intenzív üldözés volt. Egy idő után a fáradt és kimerült szentjánosbogár megállt, és azt mondta a kígyónak: Feltehetek három kérdést? A kígyó így válaszolt neki: - "Nem szoktam senkinek sem válaszolni, de mivel úgyis megeszlek téged, kérdezhetsz!". - - "Első kérdés: tartozom-e a táplálékláncodhoz?" - kérdezte a szentjánosbogár. "- Nem!" - válaszolta a kígyó. - "Második kérdés: Csináltam valami rosszat veled?" - - "Nem, egyáltalán nem!" - Válaszolt a kígyó. - "Harmadik kérdés: És akkor.... miért akarsz megenni engem?" - "Mert nem bírom elviselni, hogy ragyogsz!" Tanulság... Biztos veled is előfordul hogy olyan emberekkel találkozol, akik kritizálnak, elítélnek, megbélyegeznek, pedig soha nem tettél semmi rosszat velük... csak kedves voltál hozzájuk. Mindez azért történik, mert mint a szentjánosbogár, birtokában vagy a belső fényednek, megvilágítod az utadat és sokak útját... Te fényesebben ragyogsz mint mások... mint a szentjánosbogár éjszaka... ezt néhány ember nehezen viseli, mert nekik nincs meg ez a belső fényük, a saját fényük, és szenvednek attól hogy látnak téged ragyogni. Ők olyan emberek, akik boldogtalanságban élnek. Te soha ne hagyd abba hogy önmagad légy... ragyogj a fényeddel még akkor is, ha ez zavarja azokat akik teljes sötétségben élnek.
Vessünk egy pillantást ezen fogalmainkra: meggyőződés, fanatizmus, állhatatosság, csökönyösség, kitartás, konokság, elvhűség, megátalkodottság, hit, vakhit. Mindegyik fogalomban "erő" van. Mindegyik jelentéstartalom szilárd, stabil, és megingathatatlan, de mégis, csak a felét tartjuk pozitívnak. Mert ha egy kicsit közelebbről szemlélődünk, azonnal láthatóvá lesz, hogy amíg a meggyőződés pozitív fogalom, a fanatizmus nem az. - De mért nem, - hisz a fanatikus is meg van győződve saját hitéről?! Akkor miben különbözök egyik a másiktól? Ha valakire azt mondjuk: kitartó, állhatatos, hűséges, akkor ezek jelentésében épp olyan erőt és szilárdságot érzünk, mint ezekben: konok, csökönyös, megátalkodott - De mért érezzük negatívnak az egyik halmazt, és mért pozitívnak a másikat? Mért erény a hűség és mért hitványság a megátalkodottság, mért dicséretes a hit, s mért megvetendő a fanatizmus? Talán a mértékben lenne a megoldás kulcsa? Azért pozitív a hit, mert ebben "egy kicsi" van abból, amiből a fanatizmusban "sok"? De ha a mérték az elválasztás útja, akkor, hogy törjünk utat a megértéshez az állhatatos-csökönyös, vagy a hűséges-megátalkodott fogalmi ellentétekben? Talán itt jól látszik, hogy nem a mértékben kell a megoldást keresnünk. Mert nem mondhatjuk azt, hogy addig hűséges valaki, amíg csak "egy kevés" van belőle abból, amiből ha "sok lenne" benne, - csökönyös lenne. És azt sem mondhatjuk, hogy ha valaki állhatatos, akkor csak mértékkel legyen az, mert ha túlzásba viszi, megátalkodott lesz. Eszerint ezt a megközelítést, hogy ti. a halmazok közötti különbség a mértékmennyiségben-különbségben van, - elvethetjük. Ha viszont a mértékben nincs különbség, akkor a bennük rejlő "erő" és "energia" azonos. De akkor újra az alapkérdésnél vagyunk: mi a különbség a halmazok között? Az első halmaz: meggyőződés, állhatatosság, kitartás, hűség, hit, elvhűség stb. A második halmaz: vakhit, fanatizmus, csökönyösség, konokság, megátalkodottság. A megoldáshoz egyetlen kiút van: Az elválasztás kritériuma, az igazság. Ekörül fordul meg minden. Mert valami jóhoz ragaszkodni, valami nemes dologban hűnek lenni erény, míg valami rosszhoz ragaszkodni, valami álnokságban kitartani hitványság. Ezért tartjuk megvetésre méltónak a megátalkodottságot, és ezért követendő példa az állhatatosság. Ha viszont valami nemesben és jóban kitartani erény, akkor már csak a "minden nemes és jó" gyűjtőfogalmát kell megadjuk, hogy válaszunk lényegéhez érjen. Ez a gyűjtőfogalom az igazság. Mert ha a "minden pozitív dologban kitartani" eredményezi az első halmazba tartozottságot, és ha a "minden pozitív fogalom" (legyen az erény, jóság, nemesség stb.) behelyettesíthető az "igaz", vagy "igazságos" fogalommal, akkor a legmélyebb lényegig hatoltunk. A teszt elvégezhető: ha azt mondom, valami nemesben kitartani, ugyanaz, mintha azt mondanám, valami igazban kitartani, nem tévedek. Ha azt mondom, valami erényben hűnek lenni, ugyanaz, mintha azt mondanám, valami igaz ügyben hűnek lenni, ismét igazam van. Így végső soron, az igazság behelyettesítésével sérülés- és torzulásmentes állításokat tehetek az állítások eredetiségére nézve! Így hát minden az igazság körül fordul meg. Valami akkor pozitív, ha szerves összefüggésben van az igazsággal. És akkor negatív, ha nincs összefüggésben az igazsággal, és mivel ezen fogalmakban erő van, így nem lehetnek passzívak, s ezért nem pusztán "nincsenek összhangban az igazsággal", de az igazságtalansággal vannak szerves összhangban! Így már kiválóan értelmezhető, mért pozitív a hűség, hiszen igaz dolog kitartani amellett, akit szeretek, viszont negatív a megátalkodottság, ugyanis igaztalan dolog a rosszban, vagy egy bűnben kitartani. Nemes dolog az állhatatosság, hiszen egy igaz ügyért érdemes állhatatosnak lenni, de ez egyáltalán nem mondható el a csökönyösségről, ahol benne érezzük a fogalomban a "hát már igazán beláthatnád, hogy nincs igazad" ízét. S végül, a drámákat is megtudjuk magyarázni, hogy mért csodálatos dolog az elszánt hit, mikor pl. anyák és apák adják életüket, hogy gyermekeiket megmentsék, viszont mért visszataszító a vakhit, a fanatizmus, amikor pl. nekirepülnek egy utasszállító repülővel a Világkereskedelmi Központnak. Ezáltal a választ elnyertük. Minden pozitív erkölcsi fogalmunk az igazságba-tartottságból nyeri létét és erejét, és minden negatív erkölcsi fogalmunk az igazságtalanság gyökeréből táplálkozik. A különbség tehát nem az erőben és nem a mértékben van. Az eddigiek végső konklúziója pedig az lehet, hogy minden az igazsághoz-viszonyulásból létezik. Még az igazságtalanság is, ami azzal viszonyul az igazsághoz, hogy elfordul tőle. Így tehát egyetlen lényegre vezettünk le minden morális jelentésösszefüggést, s ez az egy, az igazság viszonyában "színeire bomló" morális létezésformákban fejeződik ki. De honnan jön ilyen elemi erővel, az igazság és igazságosság stabil, mozdíthatatlan viszonyítási pontja, melyhez értelmünk akarva, akaratlanul hozzámér mindent a mindennapok történéseiben? Mi által teremtődött lelkünkben ez a személyiségünknél magasabb, tökéletesebb és igazabb pont, amihez viszonyítunk, amiből a bennünk létező erény lélegzik, de sőt, ami jelentékeny területet szakított ki magának énünkből, s ezt a területet úgy hívjuk: morál? Az emberréválásból - ha igaza van Darwinnak -, a fajfenntartásból, a "tapossuk le a gyöngébbet, mert ez kell a túléléshez" fejlődéselméletéből, - ez nagyon nem következik! De akkor honnan? Marad más válasz ezen kívül?
Sokan olyan nehéz terheket cipelnek az életben, hogy ezek a terhek teljesen megfosztják őket a békességtől és az örömtől. Az egyik ilyen "teher" a mások dolgaival való foglalkozás terhe. Nem ismerlek téged, de nekem éppen elég a saját életem, nemhogy mások ügyeibe avatkozzak. Ha a szomszéd egy évben négyszer megy vakációzni, nem rám tartozik. Ha egy barátom minden ujján gyűrűt visel, a lábujjain pedig kettőt, nem tartozik rám. Nem tudjuk élvezni az életet, ha mindenbe beleütjük az orrunkat. A minden-lében-kanál-emberek általában kritizálnak is. Minden részletet tudni akarnak. Ilyenekkel állnak elő általában: ,,Tudod, mit hallottam? Hallottad, mit mondtak?" Ilyenkor a válaszunk legyen valami ilyesmi: ,,Nem, de nem is akarom hallani. Nem akarom pletykával mérgezni magam. A fülem nem szemetes, amit tele lehetne tömni szeméttel!" Ne légy passzív! Ha kell, állj fel és hagyd ott az illetőt. Légy bátor, és ne hagyd, hogy az emberek mérgezzenek. Ha a barátaid, kritizáló, a kákán is csomót kereső és minden-lében-kanál-emberek, akkor ideje új barátokat találnod. Ne hagyd, hogy a kritizálás szelleme mérgezzen. Ahelyett, hogy mindenki más dolgával foglalkoznál, foglalkozz Isten dolgaival! Az Ő dolgai: szeretni, helyreállítani, bátorítani és meggyógyítani az embereket. Ha Isten dolgaival foglalkozol, akkor Ő foglalkozni fog a te dolgaiddal! Amit megteszel másokért, azt Isten megteszi érted. Ne felejtsd, hogy minden szavaddal és minden cselekedeteddel egy magot vetsz. Vesd a szeretet, a támogatás és a bátorítás magjait. Könnyíts a terheden, hogy Isten áldásait arathasd, melyeket már kikészített számodra!
Bizonyára te is ismersz olyanokat, akik egyszerűen imádnak megsértődni, s sértettségükben napokon át duzzogni: „Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy velem így bánjon! Én mindig jó voltam hozzá, de ez a %/!%=%! (tetszőleges trágár szavak) pedig ilyen aljasul elbánt velem! De én majd megmutatom neki!” A fejünkben rejtőző „kis én”, az egó örül, ha különlegesnek, mártírnak érezheti magát. Lételeme, hogy megsértődjön, és védekezésképpen támadásba lendüljön: az egó értelme a harc. Életünknek jelentős részét azzal töltjük, hogy egónkat hizlaljuk és a vélt támadásoktól védjük. Vannak, akik bármilyen szó hallatán eltöprengenek: „Vajon mit jelenthet ez számomra? Vajon mit akart mondani rólam? Vajon mi a véleménye rólam?” Túl sok időt pazarlunk el azzal, hogy sérelmeinken rágódunk, s ezek terhét hosszú időn át magunkon cipeljük. Mi történik akkor, amikor megharagszunk valakire? Megtörténik egy alkalommal, amikor lelki fájdalmat, megalázottságot, dühöt okoztak nekünk, de mi a sérelmünk történetét újra- és újra felelevenítjük. Újra és újra megtapasztaljuk mentális filmként a fejünkben, s bosszankodunk rajta. Az elménk nem tud különbséget tenni a valóság és az elképzelés között. Újra és újra lejátszod a mentális filmedet, s minden alkalommal érzed a hozzá kapcsolódó keserű érzelmeket. Az ismétlődő történet ismétlődő valóság az elmédnek: újra és újra megtapasztalod a sérelmet. Kinek árt valójában a sértődés? Könnyű belátnod: csakés kizárólagosan csak neked. Senki másnak nem árt az, hogy te duzzogsz, csak rád van kártékony hatással. Egyszer történt meg az esemény, már csak emlékkép, múlt, s te mégis minden alkalommal, amikor duzzogsz, újra és újra lejátszod elmédben a mentális filmet, s minden alkalommal vérig sértődsz. Életenergiáidat így fölöslegesen fölemészted. ”Egyszer két zen szerzetes sétált egy patak mentén. A séta közben megláttak egy arrafelé haladó fiatal, szexi nőt, aki ugyan szeretett volna átkelni a patakon, de esze ágába sem volt összevizezni a szép ruháját. Az egyik szerzetes szó nélkül, gyöngéden fölemelte a hölgyet, és átvitte a patak túlsó oldalára. Majd letette, és továbbment. Így mentek-mendegéltek egymás mellett a két szerzetes, mígnem a másik, aki nem vett részt a nő-költöztetésben, kifakadt: – Testvér, hogy is van ez? Megszegted a szabályt, hogy nőkhöz nem érhetünk! A másik erre így válaszolt: – Én már letettem magamról őt. Te még mindig magadon cipeled?"
A zen szerzetesnek az a feladata, hogy jelen legyen, s ne a múltba révedjen. Ez az egyetlen fontos dolog, amit tennie kell. De nem tette, helyette elméjében azon méltatlankodott, hogy a múltban a nő megérintésével a társa megszegte a szerzetesi szabályzatot. „Én már elengedtem magamtól a hölgyet” – válaszolja – „Elengedtem magamtól, testileg is, és lelkileg is. Átvittem a patakon. Megtörtént. Haladok tovább. Nem nézek vissza. Nem az emlékeimben élek, hanem itt és most jelen vagyok, tudok magamról. Te még mindig magadon cipeled a múlt terheit? Ezért nem vagy jelen, ahol valójában minden van, létezik s ahol a valóság megtörténik.” Meg kell értened azt, hogy mindenki azt cselekszi, amit a tudatossági szintjének megfelelően a legjobbnak tart. Ha te is hozzá hasonló tudatosságban élnél, akkor te is hasonlóan gondolkodnál és te is hasonlókat tennél, mint az, aki fájdalmat okozott neked. Ha megbocsátasz, szabadon engedsz, nem kötődsz senkihez sem sérelemmel, intenzív emocionális energiával, nem csimpaszkodsz belé: „Akarlak téged, mert te elégíted ki az én titkos mártíromsági vágyamat!” Lehet, hogy azért ragaszkodsz ahhoz, hogy sértett fél legyél, azért nem tudsz megbocsátani, mert szükséged van rá, függővé váltál egy érzelemtől. Lehet, hogy már annyira hozzászoktál ahhoz, hogy mártírnak érezd magad, s hogy szenvedj, lehet, hogy annyira gyakran merülsz bele sérelmeid filmjeibe, hogy valósággal függővé váltál tőlük. Függőségi viszonyba keveredsz egy negatív érzelemmel, s ekkor mindent megteszel tudattalanul, hogy olyan helyzeteket produkálj, amiben megalázottnak érezheted magad, s ezzel kielégítheted az „örökös áldozat vagyok”- érzelem iránti függőségedet. „Jajj, ma még nem kaptam meg az adrenalin-adagomat! Nosza itt a feleségem, van egy kis problémám vele” Lehet, hogy függő vagy attól, hogy mindig áldozatnak kell érezd magad. S ez neked nagyon rosszat jelent. Energiáid jelentős részét az zabálja fel, hogy kielégítsd az „áldozat vagyok” érzés iránti függőségedet. Tudattalanul olyan szituációkat hozol létre, amelyek „balszerencsések”, létrehozod azokat a körülményeket, amelyekben áldozatnak érezheted magad - s így elégíted ki a mártíromsági függőségedet. Ez az önsorsrontás igazi értelme. Nincs mit tenned. Meg kell bocsátanod. Máskülönben a mérgező múlttal megmérgezed a jelen pillanatot is: azt, ami most van, s nemcsak egy elme-alkotta kép. Nézz csak szembe bátran önmagaddal: Haragszol magadra bármiért is? Van benned bárminemű neheztelés önmagadra vonatkozóan azért, mert a múltban bármit is elmulasztottál? Haragszol bármiért is önmagadra? Igencsak gyakori az, hogy nem vagyunk jó barátságban önmagunkkal, neheztelünk, haragszunk azért, mert „nem ilyennek kellene lennünk, mert nem teszünk meg mindent azért, hogy”.. s így tovább. Számtalan indokot találhatunk arra, hogy miért nem tudjuk magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Nem tudunk megbocsátani önmagunknak. A megbocsátást kezd önmagaddal. Bocsáss meg önmagadnak, s engedj el minden magaddal szembe támasztott, „kőbe vésett” elvárást, szabadulj meg azok terhétől. Bocsáss meg önmagadnak, engedd el a múltad, hadd legyen csak emlék. Ne legyen többé rád hatással a múlt, ne befolyásolja többé az életedet. Amikor teljesen megbocsátasz önmagadnak, akkor elengeded a magaddal szembe támasztott elvárásokat, s megszabadulsz a megfelelési kényszertől – szabaddá válsz. Elengeded magadtól a múltat, szabadon engeded a sérelmeidet s ezáltal te is szabaddá válsz. Nem kell cipelned a sérelmek terheit vállaidon, s nem roppansz meg az élet súlya alatt. Ekkor kiegyensúlyozott vagy és élvezed a létezést..
(Részlet Kery Ervin: "A tudatosság kézikönyve" c. könyvéből)
Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú. – Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket? – Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket – válaszolta a tenyésztő. Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született. Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott: – Őt kérem! – Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod – reagált rá a tenyésztő. Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézise van. Szóhoz sem jutott. - Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! – fakadt ki magából a kisfiú. Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette. – Mennyit kell önnek fizetnem, bácsi? – kérdezte kíváncsian a kisfiú. – Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog...
Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul: - Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal. Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasan válaszol. - Rendben. Miről szeretnél beszélgetni? - Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! - dobja fel a témát, kárörvendő mosollyal az ateista. A kislány elgondolkodik, és így szól: - Rendben, de előtte hadd kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik, igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után? Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol: - Fogalmam sincs. Erre a kislány: - Nos, akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor még a szarhoz sem értesz!
Egy fiatal férfi a hadseregben szolgált, ahol folyamatosan megalázták, mert hitt Istenben. Egy nap a kapitány megint meg akarta alázni a csapat előtt. Kiszólította a fiatalembert, és azt mondta: – Fiatalember jöjjön ide, fogja a kulcsot és menjünk a Jeeppel. A fiatalember azt válaszolta: – Nem tudok vezetni! A kapitány azt mondta: – Hát akkor kérjen segítséget a maga Istenétől! Mutassa meg nekünk, hogy Ő létezik! A fiatalember fogta a kulcsot, és odament a járműhöz, és közben imádkozott … És leparkolt a dzsippel ott, ahol a kapitány akarta. A fiatal férfi kiszállt a kocsiból, és látta, hogy mindenki sír. Ahányan voltak, mind: – Szeretnénk szolgálni azt az Istent! A fiatal katona megdöbbent, és megkérdezte, mi folyik itt? A kapitány sírva nyitotta fel a motorháztetőt, hogy megmutassa a fiatalembernek, az autóban nincs motor. A fiú alázatosan azt mondta: - Kapitány Úr! Ez az Isten, akit szolgálok, akinek semmi sem lehetetlen, az Isten, aki életet ad, annak is, ami nem létezik. Talán azt hiszed, vannak dolgok, melyek számodra lehetetlennek tűnnek, de Istennek azonban minden lehetséges. Ha hiszel te is Isten erejében oszd meg ezt a történetet!
Amikor megérintünk valakit, megváltozik a megérintett fizikai érzete - csökken a feszültséget okozó hormonok szintje, csökken az idegrendszer feszültsége, javul az immunrendszer állapota és ez kihatással van a viselkedésünkre, hangulatunkra. Nagyon sok embernek, akinek az életéből hiányzik a szex, elsősorban a gyengédség iránti vágya nem teljesül. A szerelmesek azért szárnyalnak, mert átlagosan négyszer több érintést, ölelést, simogatást adnak egymásnak, mint a többi ember. Kutatások igazolják, hogy az az ember, akit valaki gyakran a karjába zár, magához ölel, a szívéhez szorít, kevésbé frusztrált, kevésbé szorong, a félelemérzete csökken. Az ölelés oldja a stresszt. A kutatások szerint az érintés szükséglete sokkal erősebb a táplálék iránti szükségletnél. A testi kontaktus szükséglete folyamatosan jelen van az életünkben, de a társadalmi szabályok a legtöbbször megakadályozzák az érintések vágyát. Pedig az érintésnek hihetetlen nagy, mondhatni csodát tevő energiája van. Az érintés,a simogatás felülírja a fájdalomérzést. Ugyanis a bőrünkben a simogatás érzékelésére külön idegrostok találhatók, ezek a CT-idegek, s minden egyes ilyen idegrost körülbelül 1 négyzetcentméternyi területről továbbítja a simogatás hatását. Virginia Satir pszichológus szerint napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz. Érdemes tehát elgondolkodnunk azon, mi hány ölelést adunk és hány ölelést kapunk naponta? Az ölelés szempontjából éppen csak túléljük-e az életünket, vagy gyarapodunk-e általa? Családtagjainkat az anyagi javakon kívül ellátjuk-e elegendő testi érintéssel, hogy az egészségüket is megtámogassuk? Az érintésben hihetetlen erő lakozik. Összeolvasztja az embereket, ledönti a közöttük lévő falakat, jobban mint bármi más, és mindannyian reagálunk rá. Az érintésben energia van, csodát tévő energia. Az érintés a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat. A szeretet a legerősebb gyógyító erő. Az érintés, az ölelés és a kézzel való kontaktus - amikor szeretetet adunk vagy kapunk- fizikai, szellemi és érzelmi változást idéz elő bennünk. Nagyon kevés az érintés és az ölelés. Hozzáérni valakihez és megölelni, nem is olyan egyszerű… Nem lehet tudni, hogy a másik ember hogyan reagál. Lehet, hogy ellök magától és ellenségesen viszonyul a közeledéshez. Ez eggyel több ok, hogy megpróbáljuk feloldani a gátlásait. A szeretethez bátorság kell. Készen állni, megkockáztatni, hogy ellökjenek maguktól, hogy fájdalmat okozzanak, de leggyakrabban mégis győzni fogunk. Érdemes megpróbálni… Az emberek előbb-utóbb megnyílnak nekünk. Ha mindannyian arra várnánk, hogy a másik ember teszi meg az első lépést, akkor mi lenne velünk? Csak ölelésre kell tárni karjainkat, és ezzel megnyitjuk a szívüket. Akkor majd megérzik a szeretet energiáját, melyet az érintés ereje lobbant lángra.
A dogmák rabigájától való megszabadulás Ennek élményét Robert G. Ingersoll a következőképpen írta le: "Amikor meggyőződtem róla, hogy a világegyetem természeti, s az összes szellem és isten mítosz csupán, akkor elmémben, lelkemben, minden csepp véremben szétáradt a szabadság örömteli érzése. Börtönöm falai szétmállottak és ledőltek. Fény árasztotta el a helyiséget, s az összes zár, retesz, rács és bilincs köddé vált. Nem voltam többé sem cseléd, sem rabszolga. Sem itt a földön, sem a végtelen tér mélységeiben nem volt senki, akit parancsolómnak kellett volna tekintenem. Szabadon gondolkodhattam és szabadon fejezhettem ki gondolataimat, szabadon élhettem saját ideáljaim szerint, a magam és szeretteim örömére, szabadon használhattam összes képességeimet, érzékszerveimet, szabadon terjeszthettem ki képzeletem szárnyait, szabadon vizsgálódhattam, találgathattam, álmodozhattam és reménykedhettem, szabadon ítélhettem és dönthettem dolgok felől. SZABAD VOLTAM! Egyenesen és félelem nélkül álltam, vidáman nézve szemközt az egész világgal."
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A falu mentén egy esős évszakban kiáradt a folyó. A háborgó víz áttörte a gátat, és elárasztotta a falu utcáit. A házak egymás után dőltek össze, mindenki próbálta megmenteni családját, jószágait, kis vagyonkáját. Egyedül a pap nem menekült, nyugodtan ült, és nézte, ahogy a víz egyre magasabbra emelkedik. A falusiak egy csónakkal mentek érte, és így kérlelték: -Tisztelendő úr, fogja a holmiját, gyorsan szálljon be a csónakba, mert különben elviszi az árvíz, és akkor már nem tudunk magán segíteni! A pap azonban legyintett: -Hagyatok csak, én jóban vagyok Istennel, szolgálom őt, ezért bármi történik, ő is vigyáz rám, így nem lehet semmi bajom. Menjetek csak, magatokkal törődjetek! Másnap a víz annyira megemelkedett, hogy a papnak a templom legfelsőbb ablakába kellett felmásznia, nehogy elvigye az ár. A falusiak újra elmentek érte egy csónakkal. -Tisztelendő úr, jöjjön velünk, hiszen elviszi a víz, hadd segítsünk magán! A pap erre csak nevetett. -Mondtam már nektek,hogy én megegyeztem az Istennel. Életemben szolgálom őt, ezért ő is vigyáz énrám. Harmadnap már a templom tornyáig ért a víz. A legbátrabb falusiak megint megpróbálták megmenteni, de a pap csak azt ismételgette, ami korábban. Néhány óra múlva a pap elmerült a vízben és mivel nem tudott úszni, belefulladt. Halála után Szent Péter elé került,És így szólt hozzá nagy mérgesen: -Nekem egyezségem volt az Istennel, hogyha bajba jutok, segít rajtam, hiszen rendesen szolgálom. Miért nem segített hát mégsem? Szent Péter erre így válaszolt: -Ne Istent hibáztasd, hiszen ő háromszor is küldött neked segítséget, de te egyszer sem fogadtad el azt! Sok ember él, akik a jelképes üzeneteket nem veszik észre, Isten segítő karját nem fogadják el. Sokan úgy képzelik el Istent, mint egy kedves öregurat, aki egyszer majd személyesen segít rajtunk. Valamennyi ember, valamennyi állat, az összes növény, és minden, ami körülöttünk van, Isten teremtménye. Isten az ő jóságát rajtunk keresztül érvényesíti. Minden ember olyan, mint egy csillag. Megszületik, végigfut az égen, és átadja azt az üzenetet, amit hordoz.
Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált: Áúúúúúúúúúúúúúú. Meglepetésére hangot hall az erdő gyomrából: - Áúúúúúúúúúúúúúúúú.....! Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált: - Ki vagy te? ... de az egyetlen válasz ami érkezik: - Ki vagy te? Méregbe gurul a fiú és ezt kiáltja: - Gyáva vagy! ... és a hang visszaszól: - Gyáva vagy! A fiú ránéz az Apjára és megkérdezi, - Apa mi folyik itt? Fiam - válaszolta az Apja. Figyelj csak! - majd elkiáltja magát: - Csodállak! ... a hang felel: - Csodállak! Az Apja azt kiáltja: - Csodálatos vagy! ... a hang pedig válaszol: - Csodálatos vagy! Majd az Apja elmagyarázza: Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET! Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz. Az élet tükröt tart cselekedeteidnek, érzelmeidnek, gondolataidnak Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat! Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled szemben, te is légy türelmes és mutass tiszteletet! A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz. Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.
Kötelességed magadból a legjobbat adnod Részlet az "Ezoteriák" című kötetből
Embertestvérem, az egyáltalán nem alacsonyít le téged, vagy nem tesz kisebb értékűvé, ha ezt a te értékedet olyannak adod, aki nem érdemli meg. A te érzéseid, a te vonzalmad az illetőt hozzád kötözik; ki tudja miért, de neked kötelességed magadat adnod, éspedig magadból a legjobbat; mert nem annak adod, akinek adod, hanem önmagadnak; mert az igazság törvényébe adod azt bele, és az igazság törvénye azt adja neked vissza, amit te beleadtál. Ha te önmagadból jót, igazat, szeretetteljeset, gondosságot, figyelmességet adsz: ugyanazt kapod vissza; ha te a gyermekednek önmagádból a legjobbat adod, ha a legigazabban, legbölcsebben és leghelyesebben igyekszel eljárni, s a te gyermeked mégis gonosz, te akkor is jó, igaz és becsületes szülője voltál neki. Ez te vagy; ha a feleségednek — ha nem is érdemli meg, ha kihasznál is téged — hűséget, szeretetet, egyszóval jót adsz, akkor te jó, igaz, hűséges és becsületes férj vagy, aki a duál törvényben jól vizsgáztál. És azzal a szeretettel, amit odaadsz, találkozni fogsz, hogyha erről az érdemtelen lélekről le is hull. De minden nem hull le; benne is felkeltesz egy érzést, amit ha ő jelenben nem is tud értékelni, de a jövőben sok könnyel siratja meg azt! A jóval megindítottál egy folyamatot ott is, ahol érdemtelennek adtad, mert a jónak és igaznak egy mélyedést vájtál abban a lélekben, amelyet megtöltöttél a magad jójával és igazával, s amelyet amikor az illető elveszít, akkor lesz csak előtte kívánatossá.
Látományok Atlantiszról Edgar Cayce, Amerika „alvó prófétája” tanítása Atlantiszról:
Atlantisz Európa és Amerika között terült el. Lakói krisztus előtt 15.000 –ben olyan technikai fejlődést értek el, amilyenben mi élünk manapság. Volt repülőgépük, tengeralattjárójuk, sőt lézer segítségével a napenergiát is hasznosítani tudták. (Mi még csak most próbáljuk) Ám nem tudtam élni a lehetőségekkel, mindent tönkretettek, éhínség tört ki, természeti katasztrófák következtek be, melyek a kontinenst szigetekre törték szét. (Saját megjegyzés: jelenleg most az atlantiszi emberek élnek Európa nagy részén, kicsit szétszórva a világon is, Afrika északi részén, és kelet nyugatra eső részén) A három legnagyobb sziget Poseida, Aryan, és Og volt. A nagy katasztrófa után 5000 évvel azután ezek a szigetek is elsüllyedtek, csupán a Bahamák apró szigetecskéi maradtak meg belőlük. Az utolsó nagy katasztrófa okozta a nagy vízözönt. Néhány Atlantisz - lakó meg tudott menekülni. Egyiptomba menekültek, ők lettek a fáraók ősei.(hmm, mintha helikopter rajzokat lehetne látni a egyiptomi rajzokon, lehet, hogy ez ezeket ábrázolta? J ) Piramisokat építettek és azokba rejtették titkos tudásukat. Mások a Pireneusokba telepedtek le, az ő utódjaik a baszkok. Voltak akik Közép – Dél Amerikába menekültek és megalapították a maja és inka kultúrát. Cayce azt is megjósolta, hogy Atlantisz ismét fel fog merülni a tengerből, elsőként a Bimini szigetek környéke, Floridában, Miami előtt. Bimini nem már, mint egy atlantiszi hegycsúcs.
"Om" - mondja csendesen, alig hallhatóan a megvilágosodott hindu szent. "Om" - mondta egykoron Buddha, a magasztos bölcs, mikor feleszmélt az örökkévalóság megértésére, az igazságra. "Om"-ot, a szent szót mormolja a földi léttől felszabadult Jógi - aszkéta életet élő lelke. Megtaláltam az örökkévalóságot. Ámen - mondta Krisztus imái végén, mellyel kifejezte az örökkévalóságban való békés megnyugvását. "Legyen meg a Te akaratod." És bátran ment a kereszthalálba, nem törődve a testi és a földi mulandósággal. Lelkileg szabad volt az anyagiasságtól, mert megtalálta a csend megelégedettségének vágytalan, boldog harmóniáját, az örök életet. Tudta, hogy a test mulandó, az anyagi lét változó, a földet előbb-utóbb el kell hagyni, mert maga a föld is mulandó és egykor eljön ennek is a vége és elmúlik vele együtt minden: látható, hallható és érzékelhető jelenség, mint az álom. A földhöz ragaszkodva, aki fél a testi haláltól, az a mulandóhoz ragaszkodik és a semmitől fél. Mert akik csüggnek a földi javakon, az anyagiasságnak rabjai. Mulandóságban élnek, nyugtalan a lelkük és elvesztik az életüket. Mert az anyagi, földi élet veszendő, mulandó, megsemmisülő káprázat. Ezt tudta a "Mester", hirdette és bizonyította életével. Megmutatta teljesen a ragaszkodásnélküliségét e földhöz. Nem védte a testi életét! Nem menekült a földi élethez, mely előbb-utóbb úgyis megsemmisül és az örökkévalóságban mindegy az a néhány évtized, melyet a mulandóságban a lelkek élnek. Egy szempillanatra sem zavarja meg az örökkévalóság nyugalmának csendjét és harmóniáját. Akit nem zavar meg az anyagiasságban, a mulandóságban való élet, annak a lelke a földön is testétől függetlenül szabadon, az örökkévalóság harmóniájának csendjében él. Krisztus számára is közömbös volt földi tartózkodásának időtartama. A megelégedettség harmóniájából még a kereszthalál testi kínjai sem bírták kizökkenteni. Példa rá kimondott szavai: "Uram, bocsásd meg nékik, nem tudják, mit cselekednek." Későbben azt mondta: "Elvégeztetett" és kilehelte lelkét. Lelke a test, a mulandóság börtönéből visszatért az örökkévalóság üdvösséges állapotába, melyet már e földön megtalált. Ő nem testi mulandóságban, a halálban élt, hanem az örökkévalóság boldog harmóniájában. A testi halált semmibe sem vette. A földi, anyagi dolgoktól való elfordulást, a vágytalanság békés nyugalmát, az örök életet hirdette. "Én vagyok az út, az igazság és az élet" - mondotta, és vajmi kevesen értették meg, és vajmi kevesen találták meg: hogy mi a csend harmóniájának elmúlhatatlan boldogsága. Jaj annak a vak léleknek, mely a földi, testi dolgaiban elmerülve mást nem látva, az anyag sötétségeiben él. Káprázatokat hajszolva, földi dolgokat előbb-utóbb elveszítve megsemmisül, mert az anyaghoz, a mulandóhoz kötötte életét. Boldog az a lélek, mely az anyagi, testi, földi életét semmibe sem veszi. Elfordulva a földi javaktól, megtalálja a föld felettit, a lelki csendet. S bár a teste még a mulandóságban él, de lelkében már az örök élet üdvössége honol. Ha teste szertefoszlik a halálban: lelke megtér a vágynélküli nyugalom elmúlhatatlan anyagtalanságába, a harmónia boldogságába: az örökkévalóság csendjébe.
, - A nagyapád egy cukorkával kérte meg a kezemet. Nem volt semmink, féltérdre ereszkedett, és azt mondta nekem: ′′ Nekem most semmim sincs, csak egy szem cukorka, de ha akarod, együtt felépíthetjük az egészet." - És te? - Kibontottam a cukrot, kettéosztottam és megettük. Attól a pillanattól kezdve mindent megosztottunk. Elestünk, felálltunk és építettünk. Együtt. Átéltünk nehéz pillanatokat, sok-sok fáradtságot, de mindig ott voltunk egymásnak. - Más idők voltak, nagymama. - Az idő nem változtatja meg azt, ahogyan szeretünk. Ami megváltozott, az az, hogy már nincsenek követendő szép példák. Most mindentől félnek. Azért nem házasodnak meg, mert félnek, hogy nem tudnak építkezni. Amint összevesznek, elhagyják egymást, mert azt hiszik, hogy találnak egy jobbat. Mindig a tökéletességet keresik, mintha az létezne. Hiányzik az apró dolgokban rejlő boldogság. Csinálnak egy jó nagy show-t, több ezer pesót érő gyűrűket vesznek, csinálnak egy csicsás videót a lánykérésről, aztán hagyják elillanni a pillanatot. Az az intim dolog, ami csak két emberre kéne, hogy tartozzon, mindenkivel meg lesz osztva. Ez az, ami hiányzik nekik. A bátorság, hogy úgy éljék az életet és a szeretetet, amilyenek, és nem úgy, ahogyan azt elképzelik. Csak ők, ketten. Egy cukorka és 71 együtt töltött év.''
Egy igazi nő nem akar mindenkit meghódítani. Önértékelésében elég erős ahhoz, hogy csupán annak adja oda magát, akihez valódi érzelmek fűzik. Megérti, hogy azok a kapcsolatok, melytől azt reméli, hogy visszaadják önbizalmát, többnyire ártalmasak. Tudja, hogy a férfi csupán visszatükrözi azt, ami a lelkében él. Ahhoz, hogy valaki megbecsülje, becsülnie kell önmagát. Ahhoz, hogy valaki férfiként viselkedjen, neki igazi nőnek kell lennie. Egy igazi nő nem erőszakolja magát a férfira, nem folyamodik cselekhez és praktikákhoz, hiszen tudja, hogy minden a maga idejében történik, amikor mindkét fél megérett rá. Nem próbálja "megtéríteni" a férfit, hiszen tisztában van vele, hogy mindenki a saját sorsát éli, és különbözőségeinkből fakadóan mindenkinek más időre van szüksége a felismerésekhez. Az igazi nő hisz a férfiben, és tudja, hogy képes megjárni a saját útját. Meghagyja neki a döntés szabadságát. Nem követel a férfitől, hanem támogatja döntéseiben. Nem vár senkire, nem állítja meg az életét senki miatt. Ennél többre becsüli önmagát. Az igazi nő szereti a férfit úgy, ahogy van. Megérti, hogy az igazi szeretet feltétel nélküli. Nem a kapásról szól, hanem az adásról. Aki szeret, csupán azért teszi, mert neki örömet okoz. Ugyanakkor az igazi nő nem alázkodik meg, nem hagyja hogy lábtörlőnek használják. Nem akar mindent megoldani, és kézben tartani, nem akarja irányítani a másikat. Az igazi nő minden helyzetben önmaga, nem fél őszintén feltárni érzéseit, de ha itt az idő, továbblép. Megérti, hogy néha egyedül kell lennie ahhoz, hogy alkalmassá tegye önmagát a szerelem befogadására. Az igazi nő tudja, ha egyedül van, nem a férfi hibája. Tisztában van vele, ha ő készen állna rá, már boldog lenne. S mikor megérti, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal, és szívesen tölt időt önmagával, érezni fogja, hogy felkészült az igazi befogadására. Egy férfi csak egy igazi nő mellett tud férfi lenni. Ne feledjük, mindenki úgy viselkedik, amit kihoz belőle a másik. Így ha megtanulod feltétel nélkül szeretni és csodálni magad, a férfi tiszta tükörként ugyanezt sugározza Rád...
-Mohácsi Viktória
Albert Szuhanics Nőnapi himnusz
Új himnuszt énekel hozzád női nem, hevesen dobbanó férfiú-szívem.
Pillangó a lelkem, színes lepkeszárny, rebbenőn integet hölgyszívek után.
Az asszony egyből felugrott a kórházi váróterem székéből, mikor megpillantotta a műtőből kilépő sebészt. – Hogy van a kisfiam? Rendbe jön? Megnézhetem? – Nagyon, nagyon sajnálom. Megtettünk mindent, amit tudtunk, de a kisfia nem élte túl az operációt – közölte könnyes szemekkel az orvos. Abban a pillanatban a nő sírva fakadt. Reszkető hangon a következőt kérdezte: – Miért halnak meg kisgyerekek rákban? A Jóisten nem törődik velük, nem törődik akkor a kisfiammal, mikor szüksége lenne a segítségére? – Asszonyom, szeretne elbúcsúzni a fiától? Az egyik nővér beviszi önt a műtőbe – mondta halkan az orvos. A nő levágott egy tincset gyereke hajából, és a zsebébe tette. Majd odafordult az asszisztenshez: – Az ő ötlete volt, hogy ha meghal, vegyék ki a szerveit, és ajánlják fel más beteg gyerekeknek. Ezzel az elején nem értettem egyet, de azt mondta: „Anya, ha meghalok, már semmi hasznosat nem fogok tudni tenni, de ha a szerveim segíthetnek másokon, lehet, hogy egy másik beteg kisfiú esélyt kap, hogy édesanyjával több időt tölthessen még ezen a földön.” Mindig is aranyszíve volt, felnőttként gondolkozott, és mindent megtett azért, hogy másokon segíthessen – mondta az édesanya. A nő végleg elhagyta a kórházat, amely az utóbbi hat hónapban az otthona volt, tulajdonképpen itt lakott, amíg a fiát kezelték. Hazaérve, a kisfiú szobájában rendezni kezdett, elpakolt mindent, megigazította az ágyat. Az éjszaka közepén hirtelen a nő felriadt álmából. Az éjjeli szekrényen egy levelet talált. A papíron ez állt:
Drága édesanyám! Tudom, hogy nagyon hiányzom, de ne gondold azt, hogy megfeledkezem rólad, hogy többé nem mondhatod azt nekem, hogy szeretsz, mert nem vagyok a közeledben. Én mindig is szeretni foglak, napról napra jobban. Egyszer majd újból találkozni fogunk. Addig is, ha örökbe szeretnétek fogadni egy kisfiút, tegyétek meg, én nem fogok haragudni érte. Megkaphatja a játékaimat, a szobámat, az ágyamat. Ne légy szomorú, ha rám gondolsz. Itt minden csodálatos. Képzeld, a nagymama és a nagypapa tárt karokkal fogadott engem, angyalok röpködnek mindenhol, fantasztikusan nagy a béke itt. És ezt hallgasd! Jézus nem úgy néz ki, mint a rajzokon, a festményeken. Mikor megláttam, egyből tudtam, hogy ő az. Elvitt, és bemutatott Istennek is. Ott voltam a lábai előtt, beszéltem vele, megígérte, hogy sok szép ajándékot kapok karácsonyra. Ekkor azt mondtam, hogy had írhassak neked egy búcsúlevelet, annak ellenére, hogy tudtam, ezt már nem szabad. Ekkor Isten egy tollat és egy ívlapot nyújtott át, és hagyta, hogy megírjam a levelet. Azt hiszem Gábriel arkangyal fogja elvinni a levelet. Isten azt is mondta, hogy írjam meg neked, mikor azt kérdezted az orvostól, hogy hol volt ő, mikor szükségünk lett volna a segítségére. Ő akkor már itt volt velem, ugyanúgy, mikor az ő fiát feszítették keresztre. Ezt a levelet, amit neked írtam, más nem láthatja csak te. Ha valaki rápillant, egy üres ívlapot lát majd.. Most vissza kell adnom a tollat Istennek. Minden tökéletes, nem érezek fájdalmat, a rák teljesen eltűnt. Boldog vagyok, mert nem fáj semmim. A Jóisten nem tudta tovább nézni, amint szenvedek a műtőasztalon. Ezért angyalt küldött értem, aki elhozott ide. Elhiszed? Aláírva: Az Atya, Jézus és Én, a fiad!
Azt mesélik, egy asszony azt álmodta, hogy a piacon betért egy teljesen új üzletbe és legnagyobb meglepetésére Istent találta a pult mögött. - Mit árulsz itt? - kérdezte. - Mindent, amit a szíved kíván - válaszolta Isten. Alig mervén hinni a saját fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgokat fogja kérni, amit emberi lény csak kívánhat. - Lelki békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot akarok - mondta, majd kis idő múlva még hozzátette - nem csak magamnak, hanem minden embernek a földön. Isten mosolygott. - Kedvesem, azt hiszem félreértettél - mondta. - Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak magokat.
Gárdonyi Géza Mese a hangyáról A hangya nem lát csak emberarasznyira. Tavasz volt Rómában. A nap megmelegitette a falak déli oldalát. A kertekben piroslott a mandulafa virága. A bogarak előjöttek a föld alól. Szent Péter temploma alján hangyanép nyüzsgött ki egy földalatti repedésből: apró fekete hangyák, amilyen legtöbb van a világon. Egyik csoport a másik után jött. Ásitoztak, nyújtózkodtak. Némelyek megálltak a napfényben és melegitették a hátukat. Mások vidáman beszélgetve haladtak tovább a verőfényben. - Új korszak virradt reánk - mondotta az egyik. - Itt telepedjünk meg e meleg kősziklák között. Itt a mi nemzetségünknek a legalkalmasabb ország. Az öregek bágyadtak voltak a téli nagy alvástól. Szemük még nem szokta meg az erős napfényt. Azonban a fiatalok vigan mászkáltak ide-oda. - Gyerünk fel a magasba! - mondotta egy fiatal hangya, akit az életerő a legjobban mozgatott. És megindult fölfelé az alapkövön. Mikor a nagy márványnak a felső széléhez érkezett, elcsodálkozott az egyenes vonalon. - Lelkemre mondom - kiáltott a társainak, - ezt a kősziklát nem a természet alkotta! Azok is odaérkeztek és bámulva vizsgálták a nagy márványkocka egyenes vonalát, s a másik márványt, amely ezen feküdt. - Valóban - mondották, - a véletlenség nem alkot kőbe ily hosszú egyenes vonalat. A tudás vágya további vizsgálódásra inditotta őket. Ismét új meg új négyszögletű követ találtak. - Ez a végtelen magasság rakva van! - mondotta az egyik. - De ki rakhatta? Miért rakhatta? Micsoda őrült gondolat ekkora köveket egymásra rakni, holott a természet maga nyit repedéseket, amelyekben mindenki meghúzódhatik. - Céltalan alkotás - mondotta a másik a fejét rázva. - De csak láthatnánk, hogy hol a vége! - Végtelen ez - mondotta ismét a másik. Új hangyák jöttek és részt vettek a vitában. - Az igaz, hogy csodálatos kőhalmazat - szólt egy fialatal, - de hogyan keletkezhetett volna másképpen, mint a természet játékából! - De hátha van nálunknál nagyobb hangya is - vélte egy gondolkodó. - Hátha van akkora, hogy milliószorta nagyobb, erősebb és eszesebb, mint mink vagyunk! A HANGYÁK KINEVETTÉK. A hangya nem lát csak egy emberarasznyira. Az ember nem lát, csak egy istenarasznyira.
Egyik este egyedül voltam, fáradtan és kimerülten. Sokat utaztam akkoriban, gyakran voltam távol barátaimtól és családomtól. Aznap estére hazajöttem, de mintha észre sem vette volna senki. Az emberek már hozzászoktak, hogy nem vagyok ott. Késő éjszaka volt, és én vitatkozni kezdtem Istennel: „Keményen dolgozom. Magányos vagyok. Tudnom kell, hogy van-e valaki, akinek fontos vagyok! Azt mondtad, szóljak, ha szükségem van valamire. Hát most, ma éjszaka, különösen szükségem van egy férfi jelenlétére. Kellene egy barát, akiben bízhatom, aki úgy törődik velem – nem szexuálisan – hogy nem használ ki. Szeretném, ha a karjában tartana valaki. Hol ez az ember?” Lefeküdtem a díványra és behunytam a szemem. Csak arra voltam képes, hogy elengedjem magam. Pár perccel később megszólalt a telefon. Egy régi kollégám volt, akivel később is tartottam a barátságot. „Szia kölyök! – mondta. – Fáradt a hangod. Hátha szükséged van valakire. Maradj ott, ahol vagy. Átugrom hozzád, és megdörzsölöm a tappancsaidat. Szerintem pont ez kell most neked.” Fél órával később kopogott. Hozott egy kis üvegcse olajat, gyengéden megmasszírozta a talpamat, elmondta, hogy sokat gondol rám, búcsúzóul megölelt és elment. Elmosolyodtam. Pontosan azt kaptam, amit kértem. Istenben mindig meg lehet bízni. Ma észreveszem, hogy Isten törődik azzal, hogy mire van szükségem, különösen akkor; ha én is ezt teszem.
Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett bőrönddel a kezében. - Fiam, itt az ideje, mennünk kell. – szólt hozzá Isten. - De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még. - Sajnálom, fiam, de most van itt az ideje: menned kell. - És mi van a bőröndben? - Minden, ami a tiéd volt. - Ami az enyém volt? Azt akarod mondani, hogy a holmijaim, a ruháim, a pénzem? - Sajnálom, fiam… de az anyagi javaid sosem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig. - Akkor… az emlékeim? - Sajnálom, fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak. - Akkor… a tehetségeim… - Azok sem voltak a tieid. A körülményekhez tartoztak. - Akkor… a barátaim… a családom? - Sajnálom, fiam, de ők sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak. - De a feleségem… és a gyerekeim?... - Sajnálom, fiam, de még ők sem a tieid. A szívedhez tartoztak. - Akkor a testem? - Az sem volt a tiéd. Az a poré. - Akkor… a lelkem? - Sajnálom, fiam, de a lelked… a lelked sem volt sohasem a tiéd. A lelked az enyém. A kétségbeesett ember kitépte Isten kezéből a bőröndöt és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent: - Soha nem volt semmim? - De igen, fiam… minden pillanat, amit megéltél, csakis a tied volt. Minden pillanat a tiéd, te döntöd el, mihez kezdesz velük. Most élj !
Javában dúlt a háború. Fegyverropogások és bombarobbanások hanghullámai rázták az aprócska falut. Egy német asszony úgy döntött, gyermekeivel átköltözik egy biztonságos házikóba az erdő sűrűjébe, távol a falutól. Miután begyújtottak a kandallóba, a család nekilátott megünnepelni az áldott napot, hiszen aznap volt Szenteste Németországban. A kéményből felszálló füst azonban odavonzotta a látogatókat, és hamarosan dörömbölni kezdett valaki az ajtón, ami megrémítette az asszonyt. – Ki lehet az? – gondolta magában, majd bátran ajtót nyitott. Ám kiderült, hogy három amerikai katona állt odakint – az ellenség! – Eltévedtünk és éhesek vagyunk, ráadásul a társunk megsebesült. Bejöhetnénk egy kicsit melegedni? – kérdezte az egyik fiatal katona. A német családanya szívét kételyek mardosták: – Vajon mi történne a családommal, ha a németek megtudnák, hogy lepaktáltam az ellenséggel? – tétovázott magában, majd meglátta a didergő fiatalembereket és az édesanyjukra gondolt. – Jöjjenek be! – szólt tört angolsággal, miközben szemügyre vette fegyvereiket az oldalukon. – Kérem, tegyék a puskákat a farakás mellé. Még megijednek a gyerekek – mondta, miközben a tűz mellé segítette a sebesültet. Miután az asszony étellel kínálta őket, mindnyájan a tűz köré ültek és a tőlük telhető legjobb módon beszélgetésbe elegyedtek. Különös találkozás volt. Ám nemsokára ismét kopogtattak az ajtón, és egy sürgető, német hang azt kiáltotta: – Engedjenek be! Nagyon fázunk! – Az asszony elsápadt a félelemtől. – Most mit tegyek? – gondolta ijedten – ezek német katonák! A dörömbölés tovább folytatódott, így odasietett, és mivel nem volt más választása, ajtót nyitott és elmondta a katonáknak, hogy itt van három amerikai is, akiket szintén beengedett. – Annyira fáztak, ráadásul az egyikük megsebesült. Ma Szenteste van, ma éjjel nincs helye a harcnak és vérontásnak – mondta. A két német katona lerázta a havat a csizmájáról és belépett a házba. – Kérem, tegyék a puskákat az amerikaiaké mellé – kérte, mire a katonák leszedték magukról fegyvereiket és a fal mellé helyezték. A német és az amerikai katonák együtt ücsörögtek a tűz körül. Az egyik német katona orvos volt, így ellátta ellensége sebét. Éjfélkor együtt énekelték el a „Csendes éjt”, boldog Karácsonyt kívántak egymásnak és egymás mellett aludtak el a padlón. Reggel a német háziasszony, aki barátokká tette az ellenségeket, útbaigazította az eltévedt amerikaiakat, a német katonákat pedig búcsúzóul megölelte. A barátság az egyetlen erő, mely összetartja a világot. Az ember testvérisége és Isten atyasága az, amely tartós békét hoz a világnak.
Kérdező: 1. Ha már be van írva nevem a Mennyben, akkor mi van előző életeimmel? 2. Az összes szülőmmel fogok találkozni? 3. Ha már születésem előtt Jézus mellett döntöttem, akkor már nem is dönthetek másképpen? HANG: "Drága Gyermekem! Nagyon örülök kérdéseidnek! E kérdések arról tanúskodnak, hogy értelmedet megnyugtató válasz nélkül nem akarod építeni további életedet. Ezért most Én, a te Jézusod az átlagnál kicsit bővebb választ adok kérdéseidre. Teremtéseddel kell kezdenem. Isten szabadon, mindenkitől függetlenül teremtett meg téged. De mivel saját boldogságára teremtett, ezt már csak a te beleegyezéseddel érhette el. Igen. Szeretni csak szabad döntés alapján lehet! Két lény között a boldogság - és ez Isten és szellemi teremtményeire is áll - a különbözőségek dinamikus harmóniája. Ez áll természetesen két szellemi teremtmény kapcsolatára is. Azokat a szellemi lényeket, akik igent mondtak az Isten által felkínált boldogság befogadására, angyaloknak nevezitek. Akik pedig nem-et mondtak erre, azok a bukott angyalok. A bukott angyalok közül azok, akik megátalkodtak a nem-et mondásukban, ördögöknek nevezitek. Ezek vezérét és természetesen csapatát is láttam lehullani az égből (Lk 10;18). Azok számára, akik a nem-et mondó döntésüket megbánták, lehetővé vált a földi élet megteremtése után az, hogy valós bűnbánatuk igazolása jeléül vállalják azt, hogy a Földön visszaszeressenek Engem, Jézust, aki minden rászorulóban ott vagyok (Mt 25;42-46)! Az eredeti bűn tehát, amelyet Ádám és Éva bűne szimbolizál - az önzés és a felelősség áthárítás -, valójában a ti személyes bűnötök! Olyan Isten nincs, aki más bűnéért bárkit is, s főleg szent Fiát vonná felelősségre! Aki ezt nem fogadja el, az ugyancsak nem meri használni az Istentől kapott értelmét! Aki ezt nem fogadja el, az Istent még egy átlagembernél is gonoszabbnak gondolja! Tehát azok, akik a megtérés, tehát a gondolkodás-átalakítás szándékával születnek a Földre - vagyis vágykeresztséggel -, lehetőséget kapnak arra, hogy a Szentlélek által újjászülessenek. A mennyek országába csak azok juthatnak, akik újjászülettek! (Jn 3;3)! Mindaddig újra kell születnetek, amíg újjá nem születtek! Ez alól kivétel nincsen! Veletek és értetek mindent, de helyettetek semmit! Ne áltassátok magatokat! A szeretetnek igazságban, az igazságnak szeretetben kell megnyilvánulnia ahhoz, hogy Isten Lelke által új szellemi lények legyetek! Nem elég hát az, hogy valaki kijelenti: „Jézus! Elfogadlak Megszabadítómnak!” Ezt igazolni is kell! Nem elég Engem, Jézust, elfogadni igazságnak és életnek! Valójában csak az fogad el Engem, aki ÚTNAK, IGAZSÁGNAK ÉS ÉLETNEK fogad el! Az UTAT nem lehet elsíbolni! A soha senkinek nem ártani, a mindig mindenkinek megbocsátani, és a lehetőség szerint másokat szolgáló szeretettel segíteni, nem maradhat ki azok életéből, akik valóban újjászülettek! Az ALAPALÁZAT és az UNIVERZÁLIS HIT nélkül senki sem juthat az Atyához! Az van az ALAPALÁZAT birtokában, aki a felismert jó mellett kiáll, de ugyanakkor nyitott a jobb irányában. A JOBB pedig csak Én, Jézus, lehetek! Nem Pál, nem Mózes! Csak Én! Csak arról mondható ez el, aki tudja, hogy nem a Biblia a forrás, mivel a Bibliában minden benne van, meg az ellenkezője is! Szinte minden felekezet a Bibliára hivatkozik, és marjátok egymást! A FORRÁS a Szentlélek, akinek segítségével a józan ész határán belül igaznak tudjátok elfogadni az Én, a te Jézusod evangéliumaiban elmondott szavaimat. Azok, akik nem rangsorolnak a Bibliában, soha nem fognak tisztán látni! Nem, mert képtelenné teszik magukat az UNIVERZÁLIS HIT befogadására. Azért teszik képtelenné magukat az UNIVERZÁLIS HIT befogadására, mert nincsenek az ALAPALÁZAT birtokában. Azért nincsenek, nem lehetnek ennek birtokában, mert nem vagytok bábuk, s így minden Istentől jövő sugalmazásba magatokat is beleviszitek. Ezért oly fontos, hogy evangéliumaimat helyezzétek mindenek elé, és úgy értelmezzétek, ahogy mondottam, a józan ész határán belül! UNIVERZÁLIS HITE annak van, akik hisz abban, hogy ő ember, és joga van ahhoz, hogy mások is embernek nézzék őt. Ugyanakkor tudja, hogy ezt mindenki elmondhatja magáról. Tulajdonképpen az ALAPALÁZAT tartalma az ELSŐ FŐPARANCS. Az UNIVERZÁLIS HIT tartalma pedig a második FŐPARANCS! Igaz, hogy ezt egyetlen speciális hit - ilyenek a különböző vallások - sem cáfolja, de a gyakorlatban egyik sem fogadja el. Azért nem fogadja el egyetlen speciális hit, tehát vallás sem, mert ha elfogadná, akkor megbillenne az alá-fölé rendeltség, az engedelmeskedtetés alapja! Bizony a gyakorlatban nem fogadják el, nem fogadhatják el - csak elméletben - azt, hogy ti mindnyájan egymásnak testvérei vagytok! Minden speciális hitet valló vallás a többi ilyen vallás hibáiból és a Bibliából él, úgy, hogy azonos súlyúnak mondja Pál vagy akármelyik próféta szavait az Én, a te Jézusod szavaival! Bizony az Általam, Jézus által, Földre hozott égi béke csak akkor és ott valósulhat meg, ahol az egymás szeretését az Én új parancsom megvalósítása által igyekeztek megélni (Jn 13;34), és emellett engeditek, hogy mindenki úgy imádja Istent, ahogy akarja! Azért írtam e kérdésedre kicsit bővebben, mert a továbbiakban még vissza kell majd utalnom ezekre. Most konkrét választ adok a feltett kérdésedre: Minden földi ember minden földi élete lehetőséget kínál arra, hogy a gondolkodás-átalakítás (Mk 1;15) által beérjen arra az újjászületésre, amely nélkül nincs üdvösség (Jn 3;3)! 2. Az Isten országában mindenki mindenkivel találkozni fog! Két irányból ölel át itt mindenkit a boldogság. Az egyik Isten színről színre látása, a másik pedig az egymással történő szeretetteljes találkozásaitok. 3. Egy rakétát nem elég egyszer kilőni a cél irányában. A kilőtt rakétát pályamódosításokkal kell segíteni ahhoz, hogy az célba jusson! Az a pozitív döntésed, amelyet már születésed előtt meghoztál, és amelyet vágykeresztség kinyilvánításának lehet mondani, olyan, mint a rakéta kilövése. Az ilyen megtérés kétségtelenül egyszeri! Azok, akik nem hozták meg az ilyen döntésüket - mert ilyenek is vannak -, a Sátán atyától valók, és az ő kedvét keresik (Jn 8;44). Ezekért nem is könyörögtem (Jn 17;9)! De amint a rakéta is rászorul pályamódosításra, úgy neked is rendre ügyelned kell arra, hogy nem tértél-e el az Általam, Jézus által, megkívánt iránytól! Az ősellenségetek két nagyon kívánatos csalival igyekszik akadályozni benneteket abban, hogy célotokat, tehát Engem, Jézust, mint UTAT megéljetek. Az egyik csali a különböző speciális vallások. A másik a Biblia! Ezért mondhattam azokra, akik Engem valóban követni akarnak, hogy nem lehet más sorsuk, mint az Enyém volt a Földön (Jn 15;20). Engem, Jézust, nem lehet a prófétáktól elindulva igazán felismerni. Akik ezt megpróbálták, egy sem jutott el közülük Hozzám! Valójában feláldoztak Engem saját igazuk érdekében! De Tőlem elindulva fel lehet ismerni, hogy a próféták hol, mikor és mit jövendöltek, írtak Rólam! Engem csak az evangéliumaimon át lehet helyesen megismerni, ha valaki kéri a Szentlélek segítségét, és használja a józan eszét! Bizony igaz, hogy nagyon sok jó szándékú léleknek, akik Mellettem döntöttek születésük előtt, éppen a „pályamódosítás” elmulasztása miatt, éppen a Biblia összekuszált értelmezése miatt, éppen amiatt, hogy különböző speciális vallások hatására engedik bebeszélni maguknak azt, hogy nem is kell Engem ÚT-ként vállalniuk, újra meg kell születniük a Földön mindaddig, amíg újjá nem születnek! Én, Jézus, nem vagyok tudathasadásos! Pedig két kijelentésem alapján feltétlenül az lennék, ha nem lenne reinkarnáció. Egyik kijelentésem: „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják (Mt 7;13-14).” A másik pedig: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a Földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12;32.).” A „kevesen találnak meg és a mindenkit Magamhoz vonzok” ellentétes kijelentéseim az újraszületés elfogadásával könnyen összeegyeztethetők! E harmadik kérdésedre tehát tömören ez a válaszom: Ti, akik Mellettem döntötteket, mindannyian ki vagytok téve annak, hogy jó szándékotok ellenére is a tévedés áldozataivá váljatok, ha lemondotok az ALAPALÁZATRÓL és az UNIVERZÁLIS HIT elfogadásáról! Nagyon szeretlek, és megáldalak az ÉRTELMES HŰSÉG LELKÉVEL!"
Ennek a tudásnak a megosztása a szellemi tanítók munkája, akik a szellemvilágból mint gyertya, esetleg fáklyafények látszanak, mert szellemi világosság árad körülöttük. Ez a fény a világosságra vágyó szellemeket mint a lámpa lángja a pillangókat, erősen, olykor ellenállhatatlanul vonzza magához, mert ők is részesülni akarnak a fényől. A földi ember nem is tudja, hogy a szellemi világossága, ha a földi emberekre látszólag nincs is hatással, mekkora hatással van a környező szellemvilágra. A tőle tanulni vágyók hada követi és figyeli szellemi látással. Ezek a szellemek, ha az ő világosságából meríthetnek, nagyot fejlődhetnek lélekben a megértés és megérzés által, mivel lelki tartalmaik finomodnak, tisztulnak és lélekerőik tekintélyesen megnövekednek. Ebből nyernek viszonylagos boldogságot, ami a tanítóikhoz köti lelküket, amely egy örök életen, sok-sok ezutáni inkarnáción át is hálával és szeretettel kapcsolódik össze tanítója szellemével. Az inkarnálódott szellemek a környezetünkben, ebben a kísértésekkel teli földi életben, mivel elfelejtették, honnan jöttek és valójában hová tartoznak, legtöbbször nem ismerik fel a szellemi tanítóban a Szentlélek fénymunkását, olykor bizonyos hibás és tévelygő hiedelmek miatt kimondottan ellenszenvesen fogadják a szellemi közléseket, legtöbbször burkolt tanításokat. A szellemi tanítóink figyelmeztettek, hogy az ilyen emberekkel nem kell erőltetni a szellemi kapcsolatot, nem szabad győzködni senkit. Azt mondták, hogy ez nem a földi tanító feladata, hanem első sorban minden ember saját őrszelleméé és a szellemvilágé, amely folyamatosan segíti és érleli a lelkeket. Itt a földi tudatosságban mi képtelenek vagyunk felfogni, hogy lelkünk tisztuló fejlődése milyen szinten áll. Úgy képzeljétek el a fejlődő lelket mint egy kirakóst, amelyen még nem látszik az összkép, aminek ki kell alakulnia, de a szellemi vezetők látják és tudják, hogy melyik az az elem, amelyik beépítése a a legoptimálisabb valószinűséggel járul hozzá, hogy a fejlődés az időben a legrövidebb uton haladjon. Tehár a szellemi ember, ha leír vagy elmond valamit, azon nem vitázik a hitetlenekkel és a szkeptikusokkal, hanem békével hagyja, hogy mindenki járja a maga útját.
Bíró László
Hétvégi filmajánló
A Hit Erejével Egy film, amely megmutatja, hogy az ember képes az öngyógyításra. Képesek vagyunk a rákos betegséget is meggyógyítani. Ehhez minden ingyen rendelkezésünkre áll. Aki megnézi ezt az igaz történet alapján készült filmet, látni fogja miként történik ez.
Ez a csatorna a Lélekgyógyító Alapítvány ismeretterjesztő videó csatornája. Iparkodunk olyan igaz történeteken alapuló filmeket, valamint más hasznos és hiteles videókat megosztanunk itt, valamint a Facebook és Videa oldalunkon, ami segítheti az emberek személyiségének pozitív fejlődését, elgondolkodtató történeteivel hozzájárul a nélkülözhetetlen mélyebb önmegismeréshez.
Az anyagokat folyamatosan töltjük fel, ezért, aki követi az említett oldalakat, rendszeresen jó és igaz történetekkel és hiteles információkkal találkozhat.
Két hullám a part felé sodródva beszélgetett egymással az óceánban. A nagyobbik végtelenül szomorú volt, a kisebbik azonban békésen sodródott mellette. - Ha látnád, amit én látok innen fentről - mondta a nagyobbik hullám a kisebbnek -, nem lennél ilyen vidám. - Miért, mit látsz? - Hamarosan partot érünk, és akkor végünk. - Vagy úgy - mondta a kisebbik hullám -, akkor hát minden rendben. - Megőrültél!? - Nem, csak tudok valamit, ami azt súgja, minden rendben lesz - mondta a kicsi hullám. Ha szeretnéd, neked is elmondom. Nagyobbik barátunk egyszerre kíváncsi és gyanakvó. - Sok pénzembe kerül majd e titok? - Nem, egyáltalán nem. - Harminc évig kell tán zazent ülnöm érte lótuszülésben? - Nem, dehogy - feleli a kisebbik hullám. - Az egész csupán öt szó. - Öt szó!!? Bökd már ki végre! Mire a kicsiny hullám csendesen így szól: - Nem hullám vagy, hanem víz. (zen tantörténet)
Különbség Vallásos és Hivő ember között Egy novella Vámos Anna 2002-ben megjelent kötetéből (A szerzőnő felajánlásával) A keresztények gondolatában gyakran felvetődik hogy mi a különbség a vallásos és a hívő ember között. Érdemes közelebbről megvizsgálni, mert nem könnyű ez a kérdés. Ha bármelyik keresztény vallás keretében megkeresztelnek egy gyermeket, az annak tanításai, törvényei szerint köteles élni. Ezt a megkeresztelt emberke, lépésről lépésre sajátítja el neveltetése folytán. Szüleitől, hitoktatójától megtanulja, hogyan kell vallást tennie hovatartozásáról. Templomba kell járnia, rendszeresen imádkoznia és jó embernek lennie, a bűnt el kell kerülnie. Vallásos neveltetése nyomán rengeteg korlátot építenek lelke köré és nemes szép kilátásokat ecsetelnek elé, jutalmul, ha minden regulát maradék nélkül teljesít. Azt is belé nevelik, hogy ha mindezeket nem tartja be, jön a büntetés, a pokol, az elkárhozás. Bármennyire is akarjuk szépíteni a vallásosság gyakorlását, ezekből a tanításokból senki nem merít hitet. Márpedig hit nélkül semmit nem ér a vallásosság! A hivő ember egészen más indíttatással éli meg Istenhez tartozását. Tudomásul veszi ugyan a regulákat, hisz törvények nélkül nem lesznek élete során kapaszkodók, melyek magyarázatot adnak kérdéseire. Azonban mivel a hitet senki nem tudja megtanítani, ezért a hitet át kell élni, soha nem ésszel, hanem szívvel kell felfogni. S ha már valamit átéltünk az isteni erők ránk vetüléséből, akkor megszületik szívünkben a hálás szeretetből fakadó hit és egyre többet szeretnénk belőle meríteni. Isten felénk áradó szeretetére hálából viszont szeretetből hitre jutunk, melyet értelemmel felfogni nem lehet. A vallásos embernek örökös szorongás, félelem az élete. Ha komolyan veszi a tanult igazságokat, akkor a törvények dzsungelében szinte elvész a szabadsága, örökké akadályokba ütközik. Előbb utóbb szabadulni akar a sok tiltó szabálytól, s mivel hitet nem merített a vallásosságból, elhagyja annak gyakorlását, és csak magában kezd bízni. Az viszont, aki különös isteni kegyelemből átélt már megmagyarázhatatlan erőkiáradást, életét jobbá formáló szeretetet, az soha nem fogja a törvényeket figyelni, az már a szeretet parancsainak engedelmeskedik és nem görnyed meg a tilalmak alatt. Olyan szeretettel és nem félelemmel akarja szolgálni Istenét, mely alkalmassá teszi a valóságos jó emberi élet formálására. Tehát arra jutottam, hogy a vallásos ember félelemből akar jó emberré lenni, míg az igazi hívő ember Isten iránti végtelen szeretetből. És ez a szeretetből fakadó hit teszi alkalmassá az Örök Élet elnyerésére.
Egyik nap egy nő az utcán sétált, mikor felfigyelt egy reszketeg, idős bácsira, aki lehajtott fejjel bámult maga elé!! A bácsi döbbenetesen szakadt és koszos ruhát viselt!!! A többi járókelő egy pillantást sem vetett a hajléktalanra, pedig nagyon hideg volt azon a reggelen, és a bácsi testét szakadt ruháin kívül csak egy lyukas pokróc védte! A nő odalépett hozzá, és megkérdezte: – Uram, jól van? – Nem igazán... – válaszolta a bácsi erőtlen hangon. A nő elmosolyodott, majd megfogta a bácsi karját... Az öreg megijedt: – Mit csinál, hölgyem?! Hagyjon engem békén!!! Egy rendőr észrevette az esetet, majd odament. – Valami probléma van, hölgyem? – Nincs semmi baj, csak szeretném talpra állítani ezt az idős urat, segítene? – Ismerem ezt az öreget, jó pár éve az utcán van már. Mit akar csinálni vele?! – Látja ott azt az éttermet? Szeretnék venni neki valami meleg ételt, hogy felmelegedjen. – Maga megőrült!!! Én oda be nem megyek – szólalt meg a bácsi. De két erős kar körülfogta, és felemelte őt!! Bementek a kicsi, de puccos étterembe, és leültették a bácsit egy asztalhoz… Az étterem tulajdonosa rögtön ott termett, és magából kikelve ordította: – Ide nem engedünk be mocskos hajléktalanokat, mert elriasztják a vendégeket!!! Szegény öreg szomorúan elmosolyodott: – Na, ezért nem szeretek ide járni – mondta csendesen. A nő viszont nem hagyta annyiban!!! Odalépett a tulajdonoshoz és közelről a szemébe nézett: – Látja azt az irodaházat ott szemben? Az egy nagy multicégnek a székháza! – Igen, hetente szoktak összejöveteleket szervezni az éttermemben - mondta az étterem tulajdonosa. – És mennyi bevételt kap ettől a cégtől? – Miért érdekli az magát? – Csak azért, mert én vagyok annak a cégnek az igazgatója!! – felelte a nő. A tulajdonosnak elállt a szava!! A nő pedig nemes egyszerűséggel odafordult a rendőrhöz, és megkérdezte, hogy akarna-e velük reggelizni. – Nem, köszönöm, szolgálatban vagyok – válaszolta a rendőr. – Legalább egy kávét igyon meg velünk – kérlelte a nő. – Rendben, hölgyem, azt elfogadom!! – felelte a rendőr katonásan! A tulajdonos elment kávét készíteni… – Jól helyre tette!! – mondta a rendőr elismerően. A nő mosolyogva a hajléktalan bácsira nézett: – Maga valamikor itt dolgozott. Emlékszem az arcára. Szét voltam fagyva, bejöttem ide, szinte éhen haltam, annyira éhes voltam. Nagyon rossz periódusban voltam, szinte én is az utcán végeztem mint maga. – Nem létezik, hogy egy ilyen sikeres üzletasszony, majdnem az utcára került!! – ámuldozott a rendőr. – Húszéves lehettem. Eljöttem a városba, hogy munkát találjak, de senki sem vett fel! Nem volt, miből fizessem az albérletet, így kidobtak! Nem volt hová mennem. Órákig mászkáltam az utcán, teljesen átfagytam, éhes voltam… Megláttam ezt a helyet, és gondoltam bejövök, hátha kapok egy tányér meleg levest. – Már emlékszem!!!! – kiáltott a bácsi. – Megkérdezte, hogy pár órás mosogatásért kaphatna-e egy tányér ételt. Azt feleltem, hogy „ez nem egyezik az étterem működési szabályzatával.” – És akkor maga a világ legnagyobb szendvicsével jött ki a konyhából, meleg volt és isteni finom!!! – folytatta a történetet a nő. – És hogy jutott ilyen magasra?!- kérdezte ámuldozva a bácsi. – Azon a napon végre találtam munkát… Rengeteget güriztem, hogy el tudjam indítani a saját cégemet!! Ha végzett a reggelivel, akkor jöjjön át, keresse meg ezt az embert (egy névjegyet nyújtott át a bácsinak). Biztosan tudunk munkát találni önnek, sőt még előleget is adunk, hogy ruhát vehessen belőle!! – Hogy tudom én ezt meghálálni magának? – kérdezte könnyes szemmel a bácsi? – Istennek köszönje meg, hogy találkoztunk! – felelte a nő. Ha a Te szívedet is megmelengette a történet, ne fejeltesd el megosztani
" Igazán hallgasd meg azt, amit mások mondanak neked, és amit Te mondasz. Más emberek rámutathatnak személyiséged olyan részeire, amelyeknek Te nem is vagy tudatában. Légy nyitott mások megjegyzéseire és konstruktív kritikáira, nézd ezeket objektív módon, és legyél képes azt mondani, hogy "Igen, ez így van. Ezen még dolgoznom kell." , vagy " Nem, ezt nem jól látják. Én egyáltalán nem vagyok olyan." Az a legfontosabb, hogy figyeld meg saját kulcsmondataidat. Mik a kulcsmondatok? Azok az állítások, amelyek tükrözik belső meggyőződéseidet. Ezek azért olyan fontosak számodra, mert mély elkötelezettséget érzel arra, hogy nekik megfelelően cselekedj." (Dr. Ian Gawler: A lélek csendje)
Egy szép napon az erdei állatok versenyt rendeztek saját szórakoztatásukra. Építettek egy magas falat és megkérték a békákat másszák meg. Csábító volt a fődíj, finom falatok, így hát sok jelentkező akadt a feladatra. Körbegyűltek az állatok, nyulak, medvék, rókák és farkasok, no meg persze vaddisznók. Felharsant a kürtszó és kezdetét vette a viadal. Legalább ötven béka indult neki a meredek falnak. - Úgy sem sikerül nekik - mondta egy nyúl és mikor kimondta három béka le is esett a földre. - Túl gyengék ehhez! - harsogta a medve és láss csodát: tíz béka megint lepottyant a talajra. - A békák nem is tudnak falat mászni - nevetett a vaddisznó, erre vagy húszan zuhantak le a falról! Ez így ment egészen addig, míg csupán egyetlen béka haladt a csúcs felé. Ő viszont már majdnem felért. - Le fog esni - morogta a farkas de nem így történt. A béka felért a csúcsra! Egyedül az ötvenből, egyedüli békaként teljesítette a távot. Pedig olyan kis vézna béka volt. Az állatok körbeállták. - Gratulálunk, hogy sikerült épp neked? - kérdezte a róka. - Mi a titkod? - kérdezte egy másik béka. - Gyakoroltál? - szegezte neki kérdését a farkas. Csakhogy a béka csendben maradt. Ekkor döbbentek rá: a győztes béka SÜKET, ő nem hallotta, nem hallhatta a kétkedő, lekicsinylő és pesszimista megjegyzéseket. Csak saját belső hangját hallotta:- Feljebb, feljebb, feljebb! - mondogatta magában. Tudta, hogy képes rá és nem vették el önbizalmát. Mert lássuk be, nap mint nap találkozunk olyanokkal akik ezt sulykolják belénk. Úgyhogy tanuljunk meg a kellő időben süketté válni! Olyankor csak saját, őszinte belső hangunkra hallgassunk! Akkor többször érünk fel a csúcsra.
Egy szőlősgazda a halálos ágyán szerette volna fiaival megosztani életének nagy titkát, ezért maga köré gyűjtötte őket és így szólt hozzájuk: - Fiaim, hamarosan meghalok. Szeretném ha megtudnátok, hogy a szőlőskertünkben egy elrejtett kincs nyugszik. Ássátok fel, és megtaláljátok. A fiúk, azon nyomban, hogy meghalt az apjuk, ásót és villát ragadtak majd ismét és ismét feltúrták a szőlőskert földjét, hogy megtalálják az elrejtett kincset, amelyről azt hitték, hogy a föld alá temetve rejtőzködik. Semmit sem találtak, de a szőlő, amelyet igen alaposan felástak, olyan gazdag termést hozott, amelyet sosem láttak korábban. Nincs gazdagság erőfeszítés nélkül.
A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az „útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úti csomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt: - Nincs jegyem. Erre a következő beszélgetés alakult ki: - Hova utazol hát? - A mennybe megyek - hangzott a válasz. A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt: - Igen? És ki fizeti a vonatjegyet? - Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfűzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta? - Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. - De miből gondolod? - Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta. Megindult hangon válaszolt: - Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennybe van. - És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta: - Ez egy angyal! - Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat: - Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül. - Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt. - Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket. - A kislány kék szemét a kalauzra emelte: - De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban? A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így felelt: - Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? - Komolyan aggódott miatta. Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: - Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni? Az az utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról". Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úti célunk?