A TÖRVÉNY MŰKÖDÉSE
1990. NOVEMBER 25.
Az én Atyámnak, Istenemnek nevében szeretettel köszöntelek benneteket testvéreim! Az évszázadok és évezredek során az emberiségnek már réges-régen rá kellett volna jönnie arra, hogy sem az igazság törvényét, sem a szeretet törvényét - Isten teremtett világának e két alappillérét - nem játszhatja ki, nem kerülheti meg, mert ezáltal a megtérését odázza el, ami pedig a következmények súlyos és nyomasztó fájdalmait, a könnyet, a bánatot, a fájdalmat és a szomorúságot zúdítja reá. Rá kellett volna jönnie erre, hiszen minden ezt bizonyítja neki. Hányszor adott az emberiség részére a hatalmas teremtő Isten olyan királyokat, vezetőket, prófétákat, olyan emberi lelkeket, akiken keresztül az Ő akarata valósulhatott volna meg. De ahogy Krisztus kifejezte, és ahogyan sokszor hangsúlyoztam én is: az emberek mindenkor „jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot”, mert féltek a világosságtól és ezért minden tevékenységükkel a sötétséget és a homályt szaporították maguk körül. Így azután a természettörvény, az igazság törvénye nem adhatott az emberiségnek mást, mint amit adott. Isten hiába adott újra és újra valami szebbet, valami jobbat, hiába állított valami követendőt az emberiség elé, hiába adott újra és újra tiszta erőket, új testetöltési lehetőségeket, ezeket az emberek mind elpazarolták, és ami a legnagyobb baj, a rosszra használták fel. Ezért boldogtalan az emberiség, szeretett testvéreim. Ezért bukdácsol és alig hogy kikerül az egyik bajból, az egyik veszélyből, az egyik betegségből, máris a másikba kerül bele.
Hiába kapott a tudomány terén is olyan emberi lelkeket, akik a természettörvényt jobban megismerve képesek voltak az abban elrejtett gyógyító erőket felfedezni és azokat az emberiség javára felhasználni. Mellettük mindig ott voltak azok a tudósok, akik a tudomány vívmányait a rosszra használták fel. Hiába adott Isten az embereknek bőséges termést, nagy, ringó búzatáblákat, újabb és újabb éhségek és nyomorúságok jöttek a Földre, nem Isten akaratából, hanem annak természetes következményeként, amit az ember önmagából kibocsátott, amit önmagából a természettörvénybe beleadott. Hiába volt valamiből sok, egyes emberek önzésüknél, erőszakosságuknál fogva elragadták ezeket a javakat, mások pedig az utcára kerültek, nincstelenekké váltak vagy éhen haltak. Hiába jöttek létre tudományos felfedezések, hiába jutottak ismerethez azok, akiknek Isten értelmi képességet adott, hogy ezt a tudást és ismeretet a köznek, az emberiségnek adják át, ezt is újra és újra elpazarolták. Hiába küldte el a Teremtő az Ő prófétáit, nem hallgattak rájuk. Nem mondom azt, hogy hiába küldte el a Megváltót, a Jézus Krisztust, de mindenesetre az Ő sok-sok szenvedése, mérhetetlen áldozata nem áll arányban azzal, amit az Ő igéjéből, az Ő szavaiból az emberek megtanultak és megvalósítottak. Sokkal többet meg kellett volna megtanulniuk, de mint mondom, mindenkor jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot. Mindenkor jobban szerették a hazugságot, a képmutatást, mint az igazságot; mindenkor jobban szerették - önzésüktől indíttatva - a köz javait a maguk részére elragadni és azt a maguk céljaira felhasználni. Mindenkor igyekeztek a hatalmat magukhoz ragadni és ezzel a hatalommal a közvetlen környezetüket vagy más népeket és nemzeteket leigázni.
Sohasem tudtak - bár sokat beszéltek róla - az igazi krisztusi testvériség jegyében érezni, gondolkozni, cselekedni és eljárni. Mindig ott volt az a téves gondolat, hogy ők okosabbak, ügyesebbek, rátermettebbek másoknál és ők képesek felfedezni azokat a kis kapukat, amiken keresztül megkerülik az igazságot és a maguk számára a lehetetlent is lehetővé teszik. Az ember szereti a szertelenséget, szereti a dőzsölést, szeret mindenben tobzódni; mindent, amivel beosztással kellene élnie, már ma elfogyasztani. Nem képes nagy távlatokban gondolkozni, nem látja és így nem is tudja kivárni a dolgok beérésének idejét. Nem látja, hogy a ma elvetett mag holnap mivé lesz, milyen silány, satnya termést hoz az utókorra; nem érti, hogy amire azok a dolgok, amiket ma elvetett, beérnek, addigra ő ötöd-hetedíziglen testet ölt és azok a beérett dolgok az ő egyéni életére fognak nyomorúságot, bajt, fájdalmat, csalódást, szenvedést hozni.
Az ember rövid távon gondolkozik és azt hiszi, hogy ha ma elködösít valamit, akkor arra nem jönnek rá. Pedig az utókor előbb-utóbb tudomást szerez mindarról, amit letűnt korok uralkodói, erőszakos emberei, erőszakos társadalmi formái elvetettek. Az utókor rájön a hamisságra, a csalásra, a lopásra, a hiányokra, és el kell fogyasztania mindannak következményét, amiket az emberek a múltban elvetettek. Amikor a Föld egyes területein a rossz beérési ideje kitolódik és ezáltal az abban a társadalomban élő egyéneknek a lehetősége is tovább tart az igazság megkerülésére és kijátszására, akkor tévesen azt gondolják, hogy ők már Istennek a kiválasztott népe, őket jobban szereti a Teremtő, vagy azt gondolják: nincs is Isten, csak az ügyességük, rátermettségük, képességeik hozták létre ezt a társadalmi formát, ezt a nagy gazdagságot, ezeket a nagy lehetőségeket; és íme most mindezzel a sok-sok ajándékkal a maguk belátása szerint azt teszik, amit csak akarnak, senki felelősségre nem vonhatja őket.
És így az ember leéli az életét ebben a tévhitben, hogy ő kijátszotta a törvényt, hogy nincs igazság a Földön, és hogyha nincs igazság a Földön, akkor nincs igazság a túlvilágon sem. Sőt odáig megy, hogy azt mondja: nincs is túlvilág! Ha pedig nincs túlvilág, akkor senkinek sem tartozik felelősséggel, akkor nincs törvény, amely őt elszámoltathatná azért, amit a lehetőségeivel, a gazdagságával, a tudásával és ismereteivel tett, és hogy erények helyett nap mint nap újabb és újabb bűnöket követett el. Óriási tévedése ez az emberiségnek, és az igazság világában meg kell látnia azt, hogy mennyire tévedett, hogy mennyire rosszul számolt, hogy a számtörvények mennyire fennállnak és hogy mennyire befolyásolják az ő életét is. Meg kell látnia, hogy amit jogtalanul elvett, annak a helyén űr támadt; annak hiányát mások sínylették meg, azért másoknak kellett extra munkát végezni, másoknak kellett többet adni önmagukból, és mindezért ő a felelős. Ahogyan az élet azután őt forgatja, a jövőben találkoznia kell mindazokkal, amiket a múltban vetett.
Minden ember kivétel nélkül szeretné ismerni a jövőt, minden ember kivétel nélkül egy kis nyugtalanságot és izgalmat érez, hogy mit is hoz számára a jövő. Akár eszmefuttatást hall a jövőről, vagy olvassa a csillagászaitok által készített horoszkópot, mindenen keresztül szeretné látni, hogy számára mit is hoz a jövő. A jövő felett azonban nem rendelkezik az ember, mert a jövő nem egy dologból épül fel, hanem mindabból az összekevert jóból és rosszból, amelyet az emberek kibocsátottak önmagukból. Mindennek, amit az ember önmagából kiadott - legyenek azok gondolatok, érzések, cselekedetek vagy beszédek - érési ideje van. Ez az érési idő pedig mindenki részére más és más. Tehát hiába számítgat, a következmények beérési idejét nem ismeri.
Vannak emberek, akiknek lelkében - a sok következmény elviselése után - kialakult egy erős igazságérzet. Ezek azt szeretnék, ha az igazság törvénye semmit nem hagyna büntetlenül és aki vétkezik, azt azonnal büntetné. Mások a szeretet törvényén keresztül egy kis könnyebbséghez jutottak; olyan családba születtek, ahol a szeretet melegét érezhették anélkül, hogy tőlük komoly viszonzást várt volna el a környezetük. Ezen emberlelkekben gyakran megerősödik a szeretet, de mivel nincsenek ismereteik az igazság törvényének működése terén; szeretetüket nem tudják helyesen alkalmazni, ezért sok esetben a szeretetükkel mások visszaélnek. Ha ilyen egyének kerülnek csoportok élére, a szeretetükkel melegítenek, de amikor ők onnan távoznak és ez a kis melegség ezáltal visszavonatik, maradnak hátra olyan mulasztások, amelyeket az igazság törvényének kell ott határozottabb, az érzésekre kevésbé reagáló emberlelkek igénybevételével helyrehozni. Az ember persze jobban szereti azt, ami rá nézve kellemesebb, ami róla leveszi a gondot, problémát, nehézségeket, mert az kellemesebb, mint a törvény szögletes oldalaival találkozni. Maga az igazság törvénye nem szögletes, de az ember a tökéletlenségénél fogva - mivel az igazságot túl szigorúan alkalmazza - bántóvá, szúróvá és szögletessé teszi azt. Sok esetben szögletessé teszi, vagy megvonja mástól a szabadságot is. Ahhoz, hogy a törvényeket az ember helyesen értse és főként helyesen alkalmazza, viszont szabadságra van szüksége. A szabadság azáltal válik szögletessé, ha valaki mások részére túlságosan meghatározza, hogy meddig mehetnek el; miket vár el másoktól, tehát ha korlátokat állít fel mások részére. Ezzel segíti ugyan a fejletlenebb lelkeket, de nehezíti a fejlettebb lelkek haladását.
Azután fennáll az az eset is, amikor az ember túlságosan sokat enged meg magának, mert úgy gondolja, ahogy az apostol is mondja: „mindenek szabadok énnékem”; azonban az apostol bölcs mondásának másik részét: „de nem mindenek használnak”, nem veszi figyelembe, mert úgy gondolja, neki minden használ, ami kellemes, kényelmes, ami őt könnyebbséghez juttatja. Ezeken a területeken azután - ha nincsenek korlátok - annyira szabadossá válik a szabadsága, hogy még inkább megerősödik az ember rossz természete. Amikor a szabad akarat, vagy a szabadság terén visszaélések történnek és ezek következményekként rázúdulnak, akkor megint a rajta kívül állókat okolja bajaiért. Ha pedig hisz Istenben, azt kezdi firtatni, hogy Isten miért adta az embernek a szabadakaratot? Mert ha nem adott volna neki ilyen szabadakaratot, akkor a bukás, a rossz elkövetése nem történhetett volna meg, vagy legalábbis nem olyan mértékben és nem olyan nagy károkat okozva, mint így. Ha pedig nem hisz Istenben, akkor a társadalmi formákat, különböző vezetőket, különböző háborúkat, különböző történelmi tévedéseket okol mindazért, ami a világban megtörtént, holott az mindaz az ember bűneinek a következménye. Vannak a Földnek bizonyos nemzetei és pontjai, amelyek átkelőhelyek, átjáró helyek vagy természeti kapuk. Kelet és Nyugat között vannak, amik például a nyugati kultúrát védik barbárabb népek támadásaival szemben. Amikor valami védelemre szorul, akkor a természettörvénynek kell találnia olyan embereket, akik hajlandók egy jobb, egy magasabb kultúra, egy magasabb eszme, vagy egy népfaj védelmére. Amikor egy nép valahol a jobbat védi, hogy az a jövőben kiteljesedhessék, az mindenkor áldozattal jár. Nemzetek, fajok, egyének sok-sok vért hullatnak ezeken az átjáró helyeken azért, hogy a jobbat körülzárják és a jobbat megerősítsék.
Ha egy másik nemzet úgy gondolja, hogy ezek helyzetével, áldozatával nem törődik, akkor az átkelőhelyeken és kapuknál élők - nem egy esetben - a védelmi harc közben elvéreznek és tönkremennek. Emberi értelemben véreznek el, kevesebben lesznek, zsugorodik a számuk. Egy idő után ezek az emberlelkek elfáradnak, kimerülnek és ritkábban, kevesebben jönnek testbe. Így azután az átjáró kapuknál is a tömeglelkekkel töltődnek fel ezek a területek és ekkor szeretett testvéreim, a jobb védelme megszűnik. Ekkor védelem hiányában már nem lehet elkülöníteni egyes helyeket abból a célból, hogy ott a jobb megvalósulhasson. Ott az ellentét háborút folytat a jó ellen; a háborúnak pedig az a tulajdonsága, hogy ahol háború dúl, ott minden elpusztul. Elpusztul a jövő termése, elpusztulnak azok a lehetőségek, amelyeknek a magvát kellene elvetni, mert nem lehet ilyen körülmények között sem szántani, sem vetni. Ha pedig egyes emberlelkek mégis próbálnak a háborús körülmények között szántani és vetni, nagyon bizonytalan, hogy a vetés kikel-e és a termés beérik-e. Tehát éppen ezért a szabadsággal, amit kegyelemből előlegként, kezdő, induló tőkeként kap az emberiség a teremtő Istentől, meg kell tanulni helyesen élni. Sajnos, ezt az előleget az ember, amikor az ott van a kezében, rosszul használja fel. A teremtő Isten bölcsessége mindezt látja; mégis hányszor és hányszor adott és ad továbbra is ilyen befektetési tőkét egyes embercsoportoknak, népeknek, nemzeteknek, vagy bizonyos korszakokban az egész emberiségnek. Tudja Ő, hogy ott mi megy majd veszendőbe, mit fektetnek be majd a rosszba, mi fölött civakodnak majd és indítanak háborút. Mégis újra és újra ad a Magáéból, mert ha ezt az adakozást megszüntetné, akkor az életlehetőséget szüntetné meg az emberek részére. És a jobb belátású emberlelkektől vonná el ezáltal a lehetőséget, hogy az életben valahol, a Föld valamelyik pontján a szépet és a jót hozzák a felszínre.
Ha például egy családon belül nyolc gyermekből csak kettő érik be és szellemi szempontból nemcsak magának vagy a családjának, hanem a fajtájának, a nemzetének is hasznára van, akkor már érdemes volt az életlehetőséget az egész családnak megadni. Ha a „tékozló fiúk” közül valamelyik is megtér, vagy a „tékozló fiúk” között valaha is megszülethetik a magasabb világokból olyan valaki, aki egy családot, egy vallási közösséget, egy népet, egy fajt, egy nemzetet feljebb emel, máris megérte a befektetést. Mert a Földön a szellemi fejlődés rendkívül lassú és rendkívül sok türelmet és szellemi befektetést igényel. Az elmúlt, hosszú, 60-70 éven keresztül ennek a kis embercsoportnak, akik ti vagytok, mi is mennyit adtunk; mennyi időt, erőt, fáradságot, ismeretet azért, hogy ebből a csoportból, mire a haláltörvénye a túlvilágra szállít benneteket, akkorra némileg megtérüljön a mi befektetésünk a lelketekben megszületett eredmények formájában. És ha kevés is azok száma, akik egyről kettőre, A-ról B-re jutnak; nekünk máris megérte a fáradságot, mert a Földön, mint mondom, nem tehet tömegesen aratni. Nem lehet a mennyei csűrökbe - különösen most az utolsó időkben - egy egész nemzetet, népfajt vagy vallást betakarítani. És mégis mindenkinek abban a nemzetben, népben, vallásban megadjuk a lehetőséget, hogy az igazságot megismerje. Ha nem is ilyen feltűnő módon, mint itt, de a Szentlélek munkásai mindenütt adják a mennyei táplálékot, hogy ott a már érettebb emberlélek elérhesse a fejlődésének azt a pontját, amelyen a mennyei csűrökbe betakaríttatik.
Tehát az emberek hiába gondolják azt, hogy a vallásuk: az iszlám, a római katolikus, a harmadik, vagy negyedik üdvözíti őket; hiába gondolják, hogy ez vagy az a népfaj üdvözülhet. Ez nem így van! Minden egyes embercsoportban vannak gyorsan haladók, stagnálók és olyanok, akik hátrafelé mennek. De ha egy csoporton belül egyesekben meglátjuk azt a lehetőséget, hogy belőlük még a jobbat ki lehet hozni, akkor - sok esetben - az az egész csoport részesül Isten áldásában. Más esetekben meg, amikor túlságosan előrehaladott állapotba kerülnek a törvénnyel való visszaélések, akkor azok következményei hatnak akkor is, ha egy csoportban szám szerint több olyan egyén él is, akikre az igazság kimondásánál, megvalósításánál, és a szeretetből indított munka elvégzésénél minden körülmények között számíthatunk. Ezek az emberlelkek abban a csoportban éppen úgy nyomorognak, éheznek, fáznak és nélkülöznek, mint a többi, de a feladatuk elvégzése érdekében eggyé kellett válniuk velük. A mi Urunk, a Jézus Krisztus a születés törvénye szerint a választott fajhoz, Izrael gyermekeihez kellett, hogy bekebeleztessék, mert abban a csoportban voltak olyan emberlelkek, akik érettek voltak a tanítványaivá szegődni, az Ő igazságán keresztül megtérni, és az Ő igazságát még azon életükben más népek között, az ott magasabbakra fejlettebb lelkekbe elhinteni. Azt, hogy valaki szellemi szempontból milyen magaslaton áll, ember el nem döntheti. Még innen, ebből a világból is csak egy bizonyos magaslaton láthatják meg a Szentlélek munkásai azt, hogy kiben mi lakozik, kiből mi hozható ki. Ebben a kérdésben nem tényező az, hogy mint ember, a Földön milyen szerepet töltött be, hogy hol született, milyen iskolát végzett, mennyire briliáns értelmű, mi felett rendelkezett valaki.
Azokat, akiket a világ sóinak neveznek, a külsőről nem ismerheti fel az ember. Sejtelmei lehetnek, amikor azt látja, hogy valaki sokat áldoz magasabbrendű elvekért és eszmékért, mint például az igazságért, a szabadságért, a szeretetért, vagy irgalomból mások megsegítéséért, de hogy valójában kik a világ sói, biztosan nem tudhatja senki.
Az embernek törekednie kell, hogy minden élettel, sőt az élet minden napjával a fejlődés útján egy kicsit előbbre léphessen. A megfáradt lelkek sok esetben egy ideig stagnálnak, de ezek a stagnálását nem lehet azonosítani a lustákéval, a nemtörődömökével. Ezek az emberlelkek, ha megfáradnak is, ezzel a rövid megtorpanásukkal csupán megpihennek, hogy utána annál nagyobb léptekkel haladjanak előre és világítsanak azoknak, akik a környezetüket alkotják, akik tőlük veszik a példát kitartásban, türelemben és a nehézségek elviselésében. Egy kis kitérőként mondom, hogy amikor az ember másoknál példát lát, fontolja meg, érdemes-e követnie vagy utánoznia azt! Sok ember csak utánzásra törekszik; nem azért követi valakinek a példáját, mert neki az a meggyőződése, hanem azért, mert a többi is azt teszi, vagy azért, hogy ki ne vessék maguk közül. Az egyéniségekből, ha nem merülnek túlságosan alá a rosszba, mindig több eredményt lehet kihozni - mihelyt a jót megismerték - mint a közönyösekből, akiknek nem fontos a holnap, akiknek nem fontos, hogy mit adnak ki magukból. Az ember formálja úgy az önmaga, mint az emberiség jövőjét.
Az ember a mával formálja a holnapot, és aki a holnapban boldog, megelégedett, békességet élvező szeretne lenni, annak azt a mában kell elvetnie. Ha pedig a jövőben nehézségek jönnek az életébe, akkor annak két oka lehet. Az egyik az, hogy nem vetett tiszta magot. A másik az, hogy azt vetett ugyan, de lélekben már annyira megerősödött, hogy kitüntetésből a teremtő Isten engedi, hogy nehézségek érjék, azaz „megvesszőzi őt, mielőtt fiává vagy leányává fogadja”.
Tehát embertestvéreim, ha rosszul, ha jól megy sorsotok, a lényeg az, hogyan töltitek be a helyeteket, hogy milyen színnel festitek meg az élet tengerét magatok körül. A lényeg az, hogy mit hintetek el a mások lelkébe, hogy azok érzés- és gondolatvilágában milyennek ábrázolódtok ki, milyen emlékeik maradtak rólatok azoknak, akikkel valaha a sors összehozott benneteket. Nektek a nagy Igazság birtokában világos, pasztell színekkel kell megfesteni körülöttetek az életet; nektek az élet tengerében világító tornyokká kell válnotok, amelyek a fényükkel irányt mutatnak azoknak, akik valami miatt az irányt elvesztették.
Valaha csodálatos színben tündökölt a fehér. Valaha minden csodálatos fehér volt! Az ember azt hiszi, hogy az nagyon egyhangú lehetett, és azon tűnődik, mi is adott abba egy kis színt, egy kis életet, egy kis elevenséget? Azok a tiszta gondolatok és érzések, amelyeknek a hatására ez a csodálatos fehér ezüstössé, aranyossá, halványkékké, finom rózsaszínűvé, egész halványsárgává finomultan örökösen vibrált. Hol egészen fehéret, hol a benne lévő hit, reménység, szeretet, alkotás, gyengéd érzelem, tudás szerint csodálatos ezüstös, aranyos, kékes, zöldes színeket mutatott. Ha elnézem az emberek világát, az olyan, mint a haragos tenger: csúnya sötétbarnával, sötétkékkel, feketével, tintakékkel, alvadó vér színével, csúnya sötétlilával, a halál színeivel van telítődve. Nincs benne az életnek az a csodálatos, finom ragyogása, hanem benne van a halál, a bűn; benne van mindaz, amit nem Isten alkotott, amit maga a teremtmény hozott létre a bűneivel, a rögeszméivel, a szenvedélyeivel, a gyilkoló ösztöneivel, a szépnek, a jónak megsemmisítésére való törekvéseivel, az erőszakosságával, az Istennel való szembehelyezkedésével, és mindez most őt fojtogatja. Amerre néz, mindenütt ezek a csúnya színek vannak, amelyek eltakarják előle az élet szépségét és nem tudja érzékelni az élet valóban gyönyörű voltát.
De érzékelheti-e valaki a halál, a megsemmisülés törvénye, a bűnök következményei között az élet gyönyörűségét? Nem! Csak akkor, ha imájával és az önmaga leküzdésével ebből a bűnrétegből egy rövid időre ki tud emelkedni és fent, a magasabb érzelmi síkon érezni tudja az élet szépségét, tündöklését, ragyogását és nem utolsósorban az örökkévalóságát. Szeretett testvéreim, én azt tartom a Föld lakói részére a leggyötredelmesebbnek, hogy nem érezhetik az élet végtelenségét, csodálatosságát, gyönyörűségét; nem érezhetik, hogy nincs halál, nincs korlát, nincs megszűnés. Mindettől megszabadulhattok, ha az Úrhoz, Krisztushoz tértek, ha az Ő törvényét, az igazság és a szeretettörvényét teszitek magatokévá az életetekben. Megszabadulhattok, ha képesek vagytok a mindennapok kicsiny, jelentéktelen követelményeiről lemondani annak a jövőnek érdekében, amely jövőben ez az örökélet, ez az örök boldogság, ez a végtelenség lehet mindannyiótok osztályrésze kivétel nélkül.
Ezt adja meg nektek az én Uram, az én Istenem!
Isten legyen mindannyiótokkal
Zita médium, Szentlélek az utolsó időben. Részlet.
UI:
Nick Vujicic előadása a Budapest Arénából (2023. 03. 11.)
https://www.youtube.com/watch?v=aNOahIIb5Og