Vallás-Filozófia-Ezotéria Fórum

Kun Zsuzsa: Párbeszéd a szeretetről

- Tulajdonképpen hol terem a szeretet? - kérdeztem egyszer egy anyát.
- Magról vetik - nevetett rám.
- És honnan szerzik hozzá a magot?
- Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában és minden ölelésben.
- Öntözni nem kell?
- Dehogynem. Jó szóval.
- Nem könnyel?
- Ments ég! A könny sós és kimarja a kis szeretet palánta hajtásait.
- Hát palántázni kell a szeretetet?
- Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha a szeretet nem terem, kihűl a föld.
- Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt, semmit sem ér?
- Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkozom.
- Elsősorban mi hát a szeretet?
- Biztonság. Ha szeretsz és szeretnek, mindig van szövetségesed.
- És mi a szeretet másodsorban?
- Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
- Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem. Mégis érdemes szeretni?
- Csak azt érdemes!

UI:


Himnusz a békéről
https://www.youtube.com/watch?v=9gL8cIVRd2o

Cseppek vagyunk a tengerben

Cseppek vagyunk a tengerben. Sok-sok cseppel együtt. Önmagunkban hamar elvesznénk, felszáradnánk, de sok-sok csepp együtt hatalmas erő. Vannak cseppek, melyek közelebb állnak hozzánk, minden apró rezdülésük átfut a mi létezésünkön is, magával sodor, s ugyanez történik velük is, ha mi mozdulunk. Közel vagyunk. Érezzünk egymást. Megbízunk egymásban. Kitárulkozunk, mert tudjuk, hogy kitárulkozhatunk. Mert barátok vagyunk.
Nem születtünk magányos léleknek és a sorsunk is mindig úgy alakul, hogy vágyainknak, céljainknak megfelelően társakat hoz-visz az életünkben. Minden egyes ember tükörkép az életedről, hogy hol tartasz a sorsod útján. Ha gyengébb vagy éppen - mert miért ne lehetnél - segítő erők érkeznek. Ha erős vagy - mert belül akkor is erős vagy, ha olykor kételkedsz ebben - te nyújtasz segítséget. Ha vidám vagy vigasztalsz, ha szomorú vagy vigaszra lelsz. Így van ez jól. A cseppek kiegyenlítődnek.
Sosem vagy egyedül. Csak akkor, ha te zárod be az ajtót, de akkor ez a te döntésed. Zárt ablakon, zárt ajtón nem érkezik friss levegő. Ahhoz, hogy felfrissülj, nyitottnak kell lenned. Persze lehet, hogy a nyitott ajtón-ablakon berepül egy pár nem várt bogár, por, piszok, de ügyes takarító vagy, majd megszabadulsz tőlük. A friss légáram viszont mindenért kárpótol. Új erő, új szépség, új öröm.
Cseppek vagyunk a tengerben. Vannak cseppek, melyek mindig velünk vannak. Kinek kevesebb, kinek több csepptestvére van. Ők a barátok, akik veled vannak jóban-rosszban, szélcsendben vagy nagy viharban. Akik soha nem engedik, hogy messzire sodródj, elvessz, elmerülj. Akik dörömbölnek a becsukott ajtódon-ablakodon, hogy engedd be az újat, a frisset. Akik húznak, hogy változz a változással, mert ez az élet. Folytonos áramlat, folytonos mozgás.
Nem kell félned, nem egyedül mozdulsz. Ha nyitott szívvel jársz, mindig meglátod: sokan mozdulnak veled együtt.
(Szerzője ismeretlen)

szemlézte: Bíró László

Hétvégi filmajánló

Hatodik érzék
https://videa.hu/videok/film-animacio/h ... ci7rVgg5nO

https://litera.hu/irodalom/publicisztik ... Dy5fwGQwIQ

https://www.youtube.com/watch?v=0c6tP-2oJCg

A jelen megélése

"Mindennapi életedben úgy gyakorolhatod ezt a tudatosságot, ha teljes figyelmedet egy olyan rutintevékenységednek szenteled, ami csupán eszköz valamilyen célod eléréséhez, s így maga a rutintevékenység válik a céllá. Valahányszor pl. lépcsőn közlekedsz, figyelj intenzíven lépéseidre, minden mozdulatodra, a lélegzést is beleértve! Légy teljesen jelen! Vagy amikor kezet mosol, figyeld meg minden érzékelésedet. ami ezzel a tevékenységgel kapcsolatos! A víz hangját és érzetét, kezed mozdulatait, a szappan illatát stb! Vagy amikor beszállsz a kocsidba. miután becsuktad az ajtót, várj néhány pillanatot, és figyeld meg lélegzeted áramlását! Tudatosítsd a jelenlét hangtalan, mégis erőteljes érzetét! Gyakorlásod sikerességét egyetlen dolog jelzi megbízhatóan: a bensődben érzett béke intenzitása."
Eckhart Tolle

Ha a lényedben otthonosan és kényelmesen érzed magad, ha szeretsz önmagadban megpihenni, akkor bárhová mész, bárkivel vagy, bármit is csinálsz, ezt a mély biztonság- és komfortérzetet viszed magaddal. Ha ez nincs meg, csak menekülsz önmagad elől: élményekkel, adrenalinnal, kapcsolatokkal, drámával, anyagi dolgokkal, munkamániával, másokon való túlzott segíteni akarással próbálod feltölteni a benned lévő űrt - ami lehetetlen, bármennyire is próbálod elhitetni magaddal, hogy sikerülhet, végül kimerülsz. Előbb-utóbb rájössz, hogy nincs hová bújnod, nem tudsz olyan gyorsan futni és olyan dózisú adrenalinlöketet adni magadnak az új élményekkel, ami pótolhatná ezt a Belső Otthont, amit csak a Jelenben találhatsz meg. Az Otthonod most is ott van benned. Mélyen, belül, a szüntelen gondolkodás és (élmény)keresés alatt...

Komáromi Mikós

Az utolsó könnycsepp

Az aluljáró homályában egy öreg bácsika kuporgott a hideg kövön. Az emberek elmentek mellette. Nem néztek rá, vagy ha mégis, akkor furcsa, semmitmondó tekintetük szinte égetett. Fájt neki ez a tekintet nagyon.
Ugyan mit tudják ők, hogy miért van itt. Csak egy koldust látnak, pedig ő több. Ő egy ember, egy ember, akinek ez a sorsa. Belenyugodott. A szíve mégis tele volt fájdalommal. Egy kisfiú megállt előtte ragyogó, kipirult arccal.
- Te vagy a télapó? – kérdezte, s szemében huncut fény csillogott.
Az ősz, öreg emberke megsimogatta szakállát, majd így válaszolt:
- Igen én vagyok.
S látva a kisfiú örömét eltűnt belőle a fájdalom és minden rossz emlék, csak a jó maradt. Szívét melegség járta át és boldog volt. Abban a percben talán a legboldogabb a világon. Fáradtan lecsukta szemeit, amiből egy könnycsepp még utat tört magának. Utolsó könnycsepp. Szép csendben elaludt és reggel mikor rátaláltak, már megfagyott.

Névtelen Szellem
A lélek nem épít hazugságra
Megjelent a szellemtani közleményekben 1929-ben

A hazugság és ravaszság még a szférákon is sok zavart okoz, mely mindig az alsóbb természetből, táplálkozik: t. i. a testből. A lélek nem épít hazugságra, mert minden törekvése a testi létből való szabadulásra céloz. A testi élet rabságában azonban elfelejtkezik a szellem eredeti céljáról és a nagyfontosságú helyett a kicsit, a mulandót választja. A lelki előbbre jutás helyett a test boldogságát, átmeneti könnyebbségét keresi. Ezt pedig ritkán érheti el igaz úton, mert itt mindenütt megpróbáltatások, szenvedések és szomorúságok várnak rá.
A hazugság útja, melyen az eltévedt lelkek járnak, hamis virágokkal, lopott drágaságokkal ékeskedik, és olyan boldogságot és örömöket talál ott a lélek, melyek ugyan külsőleg csábítóan hatnak, de ha megérinti azokat, azonnal az éhes, telhetetlen vágyaknak szakadatlan láncolatával találkozik, melyek szorosan megkötözik és rabságban tartják a lelket. A felébredt szenvedélyek pedig mindig erősebben korbácsolják és hajtják az erőket, mert kielégülni vágynak, míg a végén kimerülve roskad össze az út szélén a földi világ vándora.
A test örömei hatalmas tényezők, melyekért fel kell adnia a léleknek minden hitét, s nemesebb törekvéseit, mert azokat a testi élet örömei között nem valósíthatja meg. Megszegényedik a lélek hitben, reménységben és kétségbeesetten adja meg magát nyomorult sorsának, mely reá következik.
Mert mindenért el kell számolni a természettörvénynek. Mindenért felelni kell – hová tette, mire használta fel azokat az erőket, amelyekkel a lélek felruháztatott a születés alkalmával. Ha nem is helyesen élt az erőkkel, de célja felé törekedett—kijavíthatja a következő fordulónál. De aki testi gyönyörűségekre vagy hiúságának, gőgjének kielégítésére, szenvedélyeinek tobzódására használta ki testi életét, arra nagyon kemény napok várnak ! Az ilyeneknek sokat kell szenvedniük, míg szétszórt erőiket ismét együvé gyűjthetik, hogy vele testet ölthessenek.

szemlézte: Bíró László

Wass Albert
LÁTHATÓ AZ ISTEN

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban, mosolyban,
könnyben, porban, kincsben, ahol sötét
van, ahol fény ég, nincs oly magasság,
nincs oly mélység, amiben Ő benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros, villám-világos éjszakákon.

Jóindulat
Részlet Wass Albert “Te és a világ” című kötetéből

Ha azt hiszed, hogy ma jóindulatú voltál, mert nem léptél a lábára senkinek, mert felebarátod fejéről nem ütötted le a kalapot, mert nem terjesztettél másokról hazug híreket, mert nem gorombáskodtál lakótársaiddal: tévedsz. Csak éppen rosszindulatú nem voltál. Rossz és jó között van egy kis hézag is. És ebbe a kis hézagba nem csupán Te, de az emberiség kilencvennyolc százaléka kényelmesen belefér.
Gondolj arra: föl kell építeni a békességet ezen a világon. És békességet építeni csak jóindulatból lehet.
Nem elég tehát, ha nem gyártasz rossz téglákat valamely épülethez. Tégla nélkül nem épül föl semmiféle fal. Jó téglákat kell gyártanod.
Ha az emberiség két százaléka rossz téglát gyárt, kilencvennyolc százaléka pedig Veled együtt tétlenül henyél jó és rossz között: ki építi föl vajon a békesség házát?

Átváltozások
- Miért van az, bölcs kádi, hogy ha egy szegénytől kérek valamit, segít, ahogy csak tud, a gazdag meg szóba sem áll velem? Rosszul csinálok valamit vagy a világ ilyen?
- Gyere az ablakhoz - mondta a kádi -, és mondd, hogy mit látsz?
- Mit látnék - türelmetlenkedett a látogató -, az utcát látom, a fákat, az embereket, azt a megrakott tevét ott a sarkon, meg azt a fiatal nőt a gyerekével, semmi különöset...
- Most gyere ide a tükörhöz! Nézz bele és mondd, most mit látsz?
- Furcsákat kérdezel, ó kádi! Hát mit látnék a tükörben? Magamat!
- Így van ez, fiam - mondta a bölcs öreg. Üvegből van az ablak meg a tükör is. De ha rákensz egy kis ezüstöt, már csak magadat látod...


UI:

Megbocsájtás és a sérelmektől való megszabadulás - elmetisztító gyakorlat
https://www.youtube.com/watch?v=Jo8L60Ce2UQ

A NASA központjában lóg egy kép egy dongóról, alatta a szöveg:
"A dongó teste aerodinamikailag nem alkalmas a repülésre, de jó, hogy a dongó nem tud róla!
A fizikai és aerodinamika törvényei szerint, a szárnyak szélessége túl kicsi ahhoz, a masszív testet reptesse! De a dongó nem tud semmit a fizikáról, a logikáról, az aerodinamikáról és repül."
A legtöbb ember saját magát korlátozza le, mert túl sokat gondolkodik és túl sok dolgot gondol lehetetlennek.
Most, hogy a körülmények változnak, sok ember megint bekorlátozza magát. Elkezd félni.
Tégy úgy mint a dongó,lépd túl a korlátaidat, a rossz hitrendszereid és szárnyalj szabadon. Bárki is akar korlátozni, ne engedd neki


UI:

Medjugorje látnokok!
https://www.youtube.com/watch?v=FJfDAnyF0xE

"A lovat az oszlophoz kötözték, de jött az ördög és elengedte.
A ló a paraszt mezejére jött, és elkezdte elrontani a vetést.
A paraszt dühös lett, fogott egy puskát és megölte a lovat.
Aztán a ló gazdája is dühös lett, fogta a puskáját, és bosszúból megölte a parasztot.
A paraszt asszonya ezt látta és megölte a ló gazdáját.
Aztán a ló tulajdonosának fia megharagudott, és megölte a paraszt feleségét.
A szomszédok pedig megölték ezt a fickót és felgyújtották a házát...
Majd az emberek megkérdezték az ördögöt:
- Miért csináltad mindezt?
Az ördög pedig azt válaszolta: semmi rosszat nem tettem, csak elengedtem a lovat.
Az ördög csak ilyen egyszerű és ártatlan dolgokat csinál, a többit meg mi magunk csináljuk. Tudja, hogy a gonosz a szívünkben van. - De csak ha hagyjuk.
Ezért kell jól gondolkodnod, mielőtt cselekszel."

UI:

Az ember Lelkéről
https://www.youtube.com/watch?v=rJoeDfWDLsA

Hadak útja
Részlet Wass Albert “Válogatott magyar mondák és népmesék” című kötetéből

Attila halála után vezér nélkül maradt a hun birodalom. Nem tudták eldönteni a nemzetségek fejei, hogy melyik fia volt érdemes arra, hogy kezébe vegye Isten kardját. Voltak, akik Aladárt, az idősebbiket kívánták. Mások legfiatalabb fia, Csaba mellett kardoskodtak. Aladár máris bátor harcosnak s bölcs vezérnek bizonyult. Csaba születésekor viszont jóslatot olvasott ki a táltos a csillagokból s jóslat szerint ő menti meg a hun nemzetet a végső pusztulástól. E jóslat értelmét azonban nehéz volt komolyan venni, egy hatalmas és verhetetlen hun birodalom közepén.
Alig tért vissza a medrébe a folyó, hogy örökre eltakarja emberi szem elől Attila sírját, amikor máris töredezni kezdett a hatalmas birodalom. Először a hunok szakadtak két pártra. Egyik Aladárt kívánta, másik Csabát. Nyomban utána, felhasználva a hunok pártoskodását, a hűbéres királyok és a többi legyőzött népek kezdtek elszakadni rendre. Mikor a két hun hadsereg megütközött egymással, hogy a csatamezőn döntsék el, Aladár lesz-e Attila utódja, avagy Csaba, legerősebb szövetségeseik, a gótok nyíltan ellenük fordultak, míg ugyanakkor a kisebb barbár királyok egyszerűen eltűntek a nyugati hegyek erdőségeiben, szekérszámra hordva el magukkal a zsákmányolt hun arany- és ezüstkincseket.
A hunok belviszálya két teljes esztendeig tartott. A második év végén Aladár elesett a csatában, ahol testvér harcolt testvér ellen. Halála után Csabának sikerült egyesítenie a maradék hunokat, negyvenezer harcost, és mint egy sebzett párduc, csapott le velök az álnok gótokra. Ugyanakkor szekérre rendelt minden asszonyt és gyermeket, s indította őket keletnek, az erdélyi hegyek irányába. Miután végzett az ellenséggel, megmaradt harcosaival ő is követte a szekértábort, be a hegyek közé.
Az Oltárkő meredek sziklafalai alatt állította meg Csaba vezér maradék hunjait.
- Odafönt - mutatott föl a sziklacsúcsra - apám madara, a Turul építi fészkét s neveli fiait. Ezt az erdőkkel, hegyekkel körülvett országot számotokra teremtette az Úr, hunok maradék népe. Az erdők tele vannak vaddal, a folyók, patakok hallal. Kis idő múlva úgy megkedvelitek ezt a földet, hogy élni sem tudtok majd máshol. Hunok, Attila népe, a ti országotok ez. Máshol nincs hely számotokra a föld kerekén. Itt kell megmaradjatok.
Attila maradék hunjai lehajtott fejjel hallgatták fiatal vezérük szavait. A nyílt, sík mezőket kedvelték mindannyian, ahol születtek, ahol emberré nevelkedtek. Ahol pompás lovaikon versenyt nyargalhattak a széllel, s nyájaikat napestig terelgethették a végeláthatatlan rónaságon. De tudták jól, hogy meggyöngülve s megfogyatkozva nem tudták volna megvédeni magukat a Duna-Tisza közén a mindenfelől rájuk törő ellenséggel szemben. A hegyek és erdők búvóhelyet is jelentettek veszély esetén. Így hát megértették a bölcs rendelkezést, és nem zúgolódtak ellene.
Csupán Réka királyné kérdezte meg a fiát:
- És te, édes fiam? Miért beszélsz úgy, mintha csak mi maradnánk itt, de te nem?
- Én vissza kell térjek a régi hazába, ahonnan őseink eljöttek - mondta Csaba -, meg kell leljem a magyarokat és ide vezessem őket. Velök egyesülve visszavehetjük a rabló idegenektől Attila örökségét.
Csaba kettéosztotta seregét. A családos embereket, a sebesülteket és az öregeket hátrahagyta. Mindössze a legényeket választotta maga mellé, kíséretnek.
- Várj egy kicsikét, édes jó fiam - kérlelte az anyja -, nem kell sokáig várnod.
Nem kellett sokáig várnia Csabának. Egy szép napon Réka királynő örök álomra hajtotta a fejét. Fia ott temette el, kedvenc helyén: egy kis patak feletti, virágos tisztáson. Azóta is Réka patakának nevezik a népek azt a patakot.
Válogatott harcosaival útra készülődött Csaba vezér. Az indulás előtti éjszakán gonosz álmot látott a rabonbán.
- Iszapos árvízről álmodtam, uram - mondta Csabának -, mely körülvett bennünket, hogy megfojtson. Mi lesz, uram, ha nem térsz meg idejében? Megfojt itt bennünket az ellenséges népek tengere, s úgy morzsolódik fel köztük a hun, mint hullámok csapása alatt a kicsike sziget!
- Ha veszedelem törne reátok - felelte Csaba -, üzenj érettem tűznek lángjával és víznek zúgásával, üzenj értem a széllel és a földdel, s bárhol is lennék, visszatérek s megvédelmezlek, Isten engem úgy segéljen!
Alig távozott el harcosai élén Csaba vezér, ellenséges szomszédok támadtak a hátramaradt hun székhelyekre, de a rabonbán segítségért imádkozott s imáját meghallotta a hunok istene, Hadúr. Tüzes nyilat vetett alá az égből, mely fölgyújtotta Csaba előtt az erdőt.
- Vissza, Csaba, vissza! - üvöltötték a lángok. - Bajban a székhely!
Csaba és a hunjai megfordították a lovaikat, s szélnél sebesebben nyargaltak haza. Úgy zúdultak alá az ellenségre, mint a fergeteges vihar, s pillanatok alatt elsöpörték őket.
Másodszor is útra keltek keletnek, hogy megleljék a magyarok honát, s elhozzák őket Attila örökségének visszaszerzésére. Hirtelen árvíz állta útjokat.
- Vissza, Csaba, vissza! - zúgták a megvadult vizek. - Bajban a székhely!
Szélnél is sebesebben vágtattak vissza a hunok, élükön Csaba vezérrel, s utolsó emberig kiirtották az ellenséget.
Útra keltek harmadszor is. Vihar állta útjokat nemsokára.
- Vissza, Csaba, vissza! - harsogták a szelek. - Maroknyi székely porlik, mint a szikla! Ádáz ellenség gyilkolja népedet!
S harmadszor is megfordultak Csaba hunjai, harmadszor is megmentették a székelyek népét.
Végül is megtanulták a környező népek, hogy okosabb, ha békében hagyják Csaba vezér népét, a maga hegyek közé ékelt, kicsi hazájában, az Oltárkő és a Réka-patak között. Csaba és emberei hosszú vándorlás után visszataláltak a régi hazába, ahonnan nagyapja, Bendegúz kivezette volt a hunokat, s ráleltek ott a magyarokra is. Nagy örömmel fogadták ott a hun testvéreket, de a magyarok vezérei megrázták a fejüket, amikor Csaba kívánságát hallották.
- Hallottunk Attila országáról - mondták -, s talán egyszer majd mi is elhatározzuk, hogy felszedjük sátorfánkat, s nyugatnak vonuljunk, de nem most. Boldog itt a nép és megelégedett. Nyájaink számára bőven van legelő, vadban, halban nincs hiány, békességben és jólétben élünk. Talán eljön az idő, amikor harcosaink ereiben megpezsdül a vér, s kalandot kívánnak. Akkor majd rávehetjük őket, hogy visszafoglalják az idegenektől Attila örökségét. De addig várnod kell.
Csaba várt. Hunjai magyar lányokat vettek feleségül s boldogan éltek magyarok gazdag földjén.
Sok-sok esztendő múlva halálát érezte Csaba. Utolsó kívánsága az volt, hogy szólhasson még egyszer a magyar harcosokhoz. Amikor a törzsek fejei mind összegyűltek a tanácstűz körül, beszélt nekik Attila földjéről. Beszélt nekik a gyönyörű alföldről, ahol gazdagabban nő a fű, mint bárhol a földön s a gyümölcsnek is jobb az íze, mint máshol. Beszélt a védelmező, szép hegyek gyűrűjéről, a vaddal tele erdőkről, halban gazdag tavakról, folyókról, s arról, hogy ez a szép, gazdag ország az ő örökségük. Beszélt nekik végül az erdők között magányosan várakozó székelyek népéről, ott az erdélyi hegyekben.
A haldokló kívánságára megesküdtek ott helyben a tanácstűz mellett a magyar nemzetségek fejei, hogy egy szép napon visszaszerzik örökségüket, Attila országát, s hazájukká teszik. Esküvel fogadták, hogy ott fog élni majd örökre a magyarok nemzete, míg csak jéggé nem változik a tűz, s homokká nem szárad a víz.
Magyar mezőkön hun sírok emelkedtek. Apák után fiak, majd unokák leltek nyugvóhelyet szittya földön. Évszázadok teltek, de a magyarok egyre csak halogatták a Csaba vezérnek tett ígéret beváltását.
Székelyek földjén ezalatt egy maroknyi nép konokul küzdött az életéért. Vándorló néptörzsek útjából félreálltak, s míg azok a völgyeket rótták, ők megbújtak fent a hegyekben. De bármennyire igyekeztek is, bármennyire békeszeretők voltak, elérkezett az idő, amikor újra csak fegyverrel a kezükben kellett megvédjék jussukat a földhöz, ahhoz a kicsike földhöz, amit rájok bízott Csaba vezér. Az ellenségnek több harcosa volt, mint fűszál a mezőn, vízcsepp a patakban és csillag az égen.
- Hej, Csaba vezér - sóhajtott fel a nehány ezer székely, utolsó csatára készülődve -, most kellene ám a segítség!
A támadók lába alatt megremegett a föld. Morajlás támadt mélyen alant, s szaladt a morajlás gerincről gerincre, völgyről völgyre, síkságról síkságra, s vitte az üzenetet messzi keletre.
- Csaba vezér, segíts! Bajban a székely!
S valahol távol, messze szittyaföldön, gyeppel benőtt hun sírok megnyíltak hirtelen. Csontváz-harcosok csontváz-paripákra szöktek s odafönt az égen a csillagok ezrei láncba fonódtak, úttá tömöttődtek, s a csillogó-fehér égi úton nyargalva jött csontváz-serege élén Csaba vezér maga. Csillagot szikrázott hun lovak patája, s halálszagú szél süvítette a félelmetes intést:
Ne bántsd a székelyt!
A betolakodó ellenség rémülten dobta el fegyverét a rettenetes sereg láttára, s menekült, mintha eszét vesztette volna. Székelyek népe megmentődött újra.
Attól kezdve századokon át, valahányszor végveszedelemben volt a székely nép, s kétségbeesett kiáltása felhallatszott az égig: magosan a székely hegyek fölött szikrázni kezdett a Hadak útja hun lovak patája alatt, s mint egy rettenetes forgószél, alácsapott az égből Csaba vezér csontváz-serege, s megmentette a székelyt a végső pusztulástól.
Ott élnek még ma is, Csaba vezér ősi székhelyén a székelyek, Erdély szépséges hegyei között, ahol a Réka-patak kristálytiszta vize csobog kedvesen, a Hargita szálas fenyői suhognak a szélben, s a Nemere zúgó viharai hajtják tova a fellegeket az Oltárkő fölött. Magosan a székely hegyek fölött ott ível ma is minden éjszaka, ragyogva és szikrázva a fényes Hadak útja, erőt és biztatást nyújtva a csüggedőknek.
Minden székely tudja még ma is, hogyha a rájuk szakadó veszedelem újra elviselhetetlen méreteket ölt, és emberi belátás szerint nincs több remény a megmaradásra: Csaba hunjai megjelennek odafönt az égi úton, s megmentik a haláltusáját vívó nemzetet.


szemlézte: Bíró László

Hétvégi filmajánló


Az Út
https://videa.hu/videok/nagyvilag/az-ut ... BOResdgetY

A barátság alappillérei

Meggyőződésem szerint a valódi barátság egy olyan építmény, mely egy erős alapon, és négy szilárd pilléren nyugszik. Az erős alap a bizalom, mert e nélkül nincs barátság.
A négy pillér pedig a következő:
- a közös pontok
- a "bajban terem" próbája.
- az idő tényezője
- a kölcsönösség tartó-oszlopa
Mind a négy nagyon fontos pillér.
- Az első adja a barátság lényegét, hiszen ezért barátok a barátok! Ismerős a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról lehet felismerni. Ezt fejezi ki az első pillér.
- A második mutatja meg, hogy tényleg barátság-e az amit annak hívunk. Az igaz barát a bajban terem, és a hamis ott hullik ki. Ám a baj nem csak külső probléma lehet, hanem belső is, amikor a felek egymás ellen feszülnek. Az igazi barátság ebben is érlelődik és erősödik. A hamis, összeroppan! (Amely viszont összeroppan, ott nem biztos, hogy a felek silány emberek, lehet, hogy csak barátnak nem illenek össze az első vagy a negyedik pillér miatt!)
- A harmadik, az „idő folytonossága” is fontos szempont, hiszen eltávolítja a felszínes, és szorosabbra fűzi az igazi barátságokat. Az idő továbbá az összecsiszolódásban is segít.
- Végül a negyedik is hihetetlenül fontos! Kell, hogy mindketten együttesen akarják egymást, kezdeményezzenek, és egyenrangú partnerek legyenek. Ha ez nincs meg, akkor szerintem nem beszélhetünk barátságról, hanem csak valami emberi kötődésről, kapcsolatról, de ez messze van a valódi barátság fogalmától.
Nagyon szép megfogalmazás az arisztotelészi: „A barátság, egy lélek, mely két testben lakozik.” Ez a gondolat azt fejezi ki, hogy szinte a két ember nem is kettő, hanem egy! Emellett Seneca gondolata is elhanyagolhatatlan: "Előbb mérlegelni kell, hogy kit választasz barátnak, de utána már hűségesnek lenni".
Valami olyasmi ez, mintha azt mondaná: - ne fogadj könnyen barátodnak senkit, ne tedd alacsonyra a mércét, mert akkor silány kapcsolatra számíthatsz, vagy keserű csalódásokra. Ha viszont barátodnak fogadod embertársadat, maradj hű hozzá örökre, és segítsd őt hibái ellenére, és azok feletti győzelemre. Ebben segítsen neked az egy jó alap, és a négy szükséges tartópillér elméletének ismerete.

Felcserélt kapcsolat

A történet szokványosan indult. Két, idős házaspár jelentkezett az üdülő recepciójánál. A további megértés könnyítése érdekében: A és B házaspár. Egy nagyobb összkomfortos faházat foglaltak, két hétre. De a következő nap hajnalán, valami furcsa dolog tűnt fel az éles szemű üdülő-gondoknak. Az, hogy az „A” férj és a „B” feleség együtt ment bevásárolni a közeli faluba. Közben, a „B” férj és az „A” feleség együtt takarították a közös faházat, és készítették a közös reggelit. Amikor a bevásárlók megérkeztek, együtt reggeliztek.
A délutáni csendes pihenő alatt látottak még inkább elgondolkoztatták a sasszemű gondnokot. Mert, amíg az „A” férj a „B” feleséggel együtt „csendes-pihent” bezárkózva a faházba, a „B” férj az „A” feleséggel együtt fürdőzött a szabad strandon. Az pedig teljesen már teljesen megzavarta, hogy a vacsorához mind a négyen pontosan érkeztek, és jó hangulatban töltötték a négyes együttlétet. Sőt, úgy beszéltek a napi élményeikről, mintha mindenről tudnának.
Nem csoda, hogy ezek után a gondnok elhatározta: kideríti az igazságot. A bejelentkezésekből azonnal kitűnt, hogy mind a 4 vendég egy faluból származik. Mivel arrafelé is volt üdülő, megpróbált informálódni. De amit megtudott, azon igencsak meglepődött. Ugyanis, a két férj egykor nagyon jó barátok voltak. A két feleség, pedig valójában testvérek. A 70-es évek elején nagy szerelem dúlt közöttük. Pont fordított felállásban, mint ahogyan most házasok.
Vagyis úgy, ahogy a gondnoknak is feltűnt. „A” legény” és a „B” leány között, valamint a „B” legény” és az „A” leány között. De egyszer valaki elindította azt a pletykát a faluban, hogy a párok: titokban „keresztben is dugványoznak”. Mindezt, éppen a közös eljegyzésük előtt. A lányos szülők háborodtak, a fiús szülők hitetlenkedtek, a fiatalok tagadták, de a falu száját már nem lehetett befogni. A végül mind a négyen úgy döntöttek, hogy elhagyják a falujukat. És, egymást is, mert maguk is kezdték elhinni a róluk terjedő pletykákat.
Az idegen városban, eleinte igencsak egyedül érezték magukat. Ezért, nem csoda, hogy a magukat megcsalatottnak hívők is „egymásba kapaszkodtak”. Éppen olyan felállásban, ahogy a pletyka is híresztelte. A várost idővel megszokták, saját egzisztenciát teremtettek. Közben az egymás „lelki sebeit ápolgatók” is „összejöttek”. Családot alapítottak, gyermekek és unokák születtek-nevelődtek. Úgy éltek, hogy szinte nem is tudtak régi párjaikról, mivel kerülték is egymást. Még a rossz emlékű falujukat messzire elkerülték.
Mindez, majd 30 évig működött. De amikor leányok Édesapja meghalt, a temetésén mind a négyen összetalálkoztak. Ekkor tudták meg az igazat. Azt, hogy a lányék mellett egykor lakó öreg szomszédasszony – éppen az lejegyzésük előtt - tanúja volt egy késő éjszakai „összejárásuknak”. De véletlenül összetévesztette a két leányt (talán azért, mert mint testvérek, gyakran kölcsön adták egymásnak a ruháikat). Ezt a történetet aztán elterjesztette a lányok besavanyodott nagynénje, ügyesen „átszínezve”. Azt a pletykát, amit aztán már nem lehetett megállítani. Hiába is magyarázkodtak volna, a falu rosszindulata nagy erő.
A házaspárokban ekkor tudatosodott, hogy valójában egy aljas-rokoni pletykálkodás áldozatai. Az igazság nemcsak azért volt fájdalmas, mert majd 30 évig nem azzal éltek, akit igazán szerettek. Hanem, mert képtelenek voltak önmaguknak megbocsájtani. Azért, mert kételkedtek akkori kedveseikben. Azért, mert maguk is elhitték a róluk terjesztett pletykákat. Azt pedig különösen szégyellték, hogy - akkor - nem volt bátorságuk leülni és tisztázni a helyzetet.
Tudták, hogy mindezt most már helyrehozni lehetetlen. Családjukat is megzavarhatná egy esetleges kapcsolatváltás. Vagyis, maradt a gondnoknak is feltűnő megoldás. Az, hogy időnként elutaznak valahová – mind két család – ahol legalább egy-két hétre „visszaforgatják az idő kerekét”. Ez idő alatt, azzal lehetnek együtt (és úgy), akivel mindig is szerettek volna (és ahogyan szerettek volna). Úgy érzik, ennyivel tartoznak egymásnak és önmaguknak.
Hogy mi a tanulság? Talán az, hogy ne ítélkezzünk anélkül, hogy ismernénk a dolgok igazi hátterét. Valamit, hogy az álszent erkölcs-csőszségnél és a hamis igazodásoknál fontosabb a béke, a lelki nyugalom és a boldogság. Azzal, akivel ezt kölcsönösen el szeretnénk érni.


szemlézte: Bíró Laci

A csavargó

Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscoba utaztunk, hogy az ünnepeket férjem szüleinél töltsük el. Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt. Általában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe tértünk be az utazástól kimerülten.
Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelybôl másoknak is szeretnénk juttatni a gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül.
Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől, otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünketől." Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni.. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.
Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek.
Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.
Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!”
Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltünést keltett.
Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?" sóhajtottam csendben. Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!"
Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.
Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt. Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk."
Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén. "Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.
Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.
Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt.
Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.
Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rámnézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!"
Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi:"Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."
Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!"
Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas samaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment. Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak.
Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát. Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?"
Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát. Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki látott.
El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?"
Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot még egyszer átélhetném, vajon mit tennék? Talán csak egyszerűen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.

Nancy Dahlberg

A bánat könnyei

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár.
Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!
Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá.
A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

A remete

Élt egy messzi lakatlan szigeten egyedül egy remete. A sziget mindennel ellátta, nem szenvedett hiányt semmiben. A remete hálás volt Istennek, minden nap hangosan imádkozott hozzá. Teltek az évek. Egyszer egy hajó tűnt fel a láthatáron, és hamarosan kikötött a szigeten, hogy friss vizet és némi élelmet szerezzenek az utasoknak, akik között egy rabbi is volt.
Partraszállás után a matrózok elkezdték a vízhordást és gyümölcsöket szedtek. A rabbi is partra szállt, sétált a szigeten, amikor kiáltozás ütötte meg a fülét.
- Átkozott légy Uram! Átkozott légy Uram!
A rabbi odasietett, és meglátta a remetét.
- Mit művelsz itt kérdezte tőle?
- Imádkozom! válaszolta a remete.
- Nem jól imádkozol! - szólt a rabbi. Ha végeztünk a készletek kiegészítésével, megtanítlak imádkozni. Nem akarsz te is velünk jönni?
- Nem, jó nekem itt válaszolta a remete.
A rabbi bólintott és tovább sétált.
Már délután volt, mire végeztek, mindenki hajóra szállt, a rabbi is, a remetéről megfeledkezett. A hajó felszedte a horgonyt és elindult. Még nem jártak messze, amikor a rabbi kiáltozást hallott a víz felől. Kíváncsian kinézett a korlát fölött. A remete futott a vízen a hajó után, és kiáltozott.
- Rabbi, elfelejtettél megtanítani helyesen imádkozni!
A rabbi döbbenten nézte a remetét, majd így szólt:
- Menj vissza a szigetedre derék remete. Ennél jobban én sem tudlak megtanítani imádkozni.

A gyertya meditációja

Ti meggyújtottatok engem és elgondolkozva, eltűnődve nézitek a fényemet. Talán egy kis örömöt nyújtok nektek? Én mindenképpen örülök, hogy égek! Ha nem égnék, akkor a többi gyertyával együtt a dobozban lennék.
Feladatom akkor van, ha égek, és fényt adhatok. Most pedig égek és világítok- a feladatomat teljesítem. Azonban mióta égek, mindig kisebb leszek! Nekem számolnom kell azzal, hogy ha mindig csak fogyok, akkor a végén csak a saját csonkom marad.
Két lehetőségem van:
1. Vagy megtartom a formámat és egészben, a dobozban maradok, - akkor nem fogyok el. De ebben az esetben igazából nem tudom, hogy mi hasznom van nekem.
2. A másik lehetőségem, hogy fényt és meleget adjak, - akkor tudom, hogy mi végből vagyok én itt!
Tehát fel kell magamat áldoznom? Ez szebb és nemesebb, mint céltalanul a dobozban lenni! Így van ez nálatok embereknél is? Ha csak magatokkal törődtök, nem mentek tönkre. De akkor nem tudjátok meg azt sem, hogy mi a feladatotok itt a Földön, és mi a célja az életeteknek.
Vagy a saját odútokban maradtok, mint én, a gyertya a dobozban, vagy a másik lehetőségetek az, hogy magatok körül fényt és meleget sugároztok, örömet szerezve ezzel magatoknak és az embereknek. Így nem lesz haszontalan a ti szolgálatotok sem.
Az a fontos, hogy saját magatokat adjátok! Az örömötöket, barátságotokat, szerelmeteket, szomorúságotokat, félelmeiteket, vágyaitokat. Nem kell félnetek, hogy ezáltal megrövidültök, mert ez csak kívülről történik: belülről ti mindig értékesebbek lesztek!
Ti nyugodtan gondolhattok arra, amikor a gyertyát nézitek, hogy ti magatok vagytok a GYERTYA!
Én csak egy kicsi, egyedüli gyertyácska vagyok, az én fényem csak kicsi és kevés meleget ad. De ha több gyertya ég, akkor nagyobb a fény és sokkal melegebb van. Így van ez nálatok, embereknél is. Egyedül csak kis fényt tudtok sugározni és csak kevés meleget tudtok, adni. De ha többen vagytok, összefogtok, akkor sok emberhez tudjátok eljuttatni a FÉNYT, a VILÁGOSSÁGOT, a MELEGET, mert közösen hatalmas erőt képviseltek.
A FÉNY így terjed.

szemlézte: Bíró László

Egy idős férfi vonat belsejében állt, felállt, és azt mondta az utasoknak: ′′ JÉZUS HAMAROSAN JÖN!" Egy nő azt kiáltotta: ′′ Fogd be, te nem tudsz semmit, és Jézusod nem is létezik." A az öregember zavarba jött és leült. Isten azonban kitartott a szívére, hogy újra felemelkedjen, és Jézus eljöveteléről beszéljen. Engedelmeskedett Isten szavának, és újra felállt, mondván: Jézus visszatér, bűneink megtérésére van szükségünk, és elfogadjuk Őt ma. Ekkor az asszony, aki előtte kiabált, feltámadt gyermekével mellette az ülésen, és támadd meg szegény öregembert. Ahogy tovább támadt szegény öregemberre, a gyermeke azt mondta neki. , ′′ Ne üsd többé, anyu, ő egy Istentől küldött." Aztán a nő térdre borult és sírni kezdett!
Az öreg megkérdezte tőle: ′′ Miért sírsz?"
Az asszony azt mondta: ′′ A fiam néma volt és most beszél!"
A történet tanulsága: nem számít, mivel nézel szembe az életben, soha ne hagyd abba, hogy bízz Istenben.

UI:

Julius Andan: Világ a színfalak mögött (teljes - hangoskönyv)
https://www.youtube.com/watch?v=BZ1Vq0TlBIo

A Boldogság ült a világvégén és lógatta a lábát a semmibe.
Hát te mit csinálsz itt, - kérdezte a Semmi a Boldogságot.
- Csak ülök - mondta a Boldogság.
- De mindenki téged akar - okvetlenkedett a Semmi.
- Tudom. Csak rossz helyen keresnek. Pénzben, hatalomban, autóban, palotában. Ott úgysem találnának meg. - magyarázta a Boldogság.
- És most mi lesz? - kérdezte a Semmi.
- Egyre jobban üldöznek, átgázolnának mindenen, nem állhat útjukba senki, ... még te sem - ráncolta homlokát a Boldogság.
- Ideérnek? - kérdezte a Semmi.
- Egyre közelebb vannak - árulta el a Boldogság.
- A világvégéhez? - kérdezte a Senki.
- A világvégéhez - bólintott a Boldogság.
- És te nem teszel semmit? - kérdezte a Semmi.
- Rajtuk múlik. Minél jobban hajtanak űznek, annál több akadályt állítanak, annál több bajt okoznak maguknak. Talán rájönnek, hogy rossz úton járnak, - tárta szét karját a Boldogság.
- És Te? - kérdezte a Semmi.
- Majd ha ott keresnek, ahol igazán lenni szeretek, akkor újból visszaköltözöm - nézett a Semmire a Boldogság.
- Az hol van? - kérdezte a Semmi.
- Az önzetlenségben, az odaadásban, a szeretetben, a tavaszi napsütésben - válaszolta a Boldogság.
- A tavaszi napsütésben? - kérdezte a Semmi.
- A tavaszi napsütésben - mosolygott a Boldogság

UI:

Szepes Mária Szellemtörténetek
https://www.youtube.com/watch?v=hQEgdTCKQY4

A feltétel nélküli szeretet

A feltétel nélküli szeretet képes arra, hogy két személyt igaz baráttá, egy lélekké fonjon össze. A mély, őszinte barátság alapja, a feltétel nélküli szeretet. Az emberi kapcsolatok legnagyobb ellensége, ha a szeretetünket valamilyen feltételhez kötjük.
"Szeretlek, ha te is szeretsz engem, szeretlek, ha..." Az igaz barát szerepe, hogy mindig teljes elfogadást mutasson a másik iránt. A másik érdekeit helyezze előtérbe. Az nem barátság, ami saját érdekeire mutat; az csupán szentimentális érzelmi kötődés.
Sajnos gyakran előfordul, hogy két ember egy érzelmi kötödésben él, és meg vannak győződve arról, hogy az egy jó barátság. Pedig minden olyan kapcsolat, ami nélkülözi a másik felé való szolgálatot, csak az önző érzelmek kielégítését szolgálja. Az igazi barát, minden helyzetben a másik érdekeit tekinti elsődlegesnek. Ez a fajta barátság nagyon ritka, és éppen ezért nagy-nagy kincs, amit meg kell becsülni.

Bíró László

Hétvégi filmajánló

Levelek Istenhez
https://www.youtube.com/watch?v=zPr6DKYK6-A

Hallgatni arany

Az egymásra figyelés fontosságáról
Figyelj és hallgass meg. Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és Te tanácsot adsz nem teljesíted a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet, és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és Te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a problémám megoldódjon, bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy Te süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem, hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem, csak megerősíted félelmemet és gyöngeségemet. De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek még ha ez az érzés számodra érthetetlen is, lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik, a válasz világossá válik és tanácsra sincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság, mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást, figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám, és hallgass meg. Ha szólni akarsz, várj egy ideig és akkor már én is tudok Rád figyelni.
(Ismeretlen szerző)

Drága Csillagom!
Egy édesanya sorai, aki tízéves kislányának ír:

Tegnap, miután kikiabáltad és álomba sírtad magad, még sokáig néztelek. Néztem az aranyszínben úszó zabolátlan hajkoronád, pisze orrocskád, arcod huncut kis szeplőit, dacosan összeszorított ajkaidat, filctollas ujjaidat, békésen meg-megemelkedő mellkasodat, és arra a pillanatra gondoltam, amikor megtudtam, hogy úton vagy.
Emlékszem, nem érdekelt, hogy fiú leszel-e vagy lány, csak annyit éreztem, hogy kiválasztott vagyok, hogy megannyi sikertelen próbálkozás után végre úgy döntött egy élet, hogy engem akar édesanyjának. Emlékszem, akkor ott tettem egy fogadalmat – pont úgy, ahogy rajtam kívül megannyi nő –, hogy jó édesanyád leszek, és mindent megteszek azért, hogy boldog ember lehess.
Az ágyad mellett most erre a fogadalmamra gondolok, és azt érzem, kudarcot vallottam. Tízéves kislányom nemhogy nem boldog, de meg akar halni, mert rútnak és kövérnek érzi magát. Szemei villámokat szórnak, ha meglátja magát a tükörben, és velem kiabál, mert dühének szüksége van egy céltáblára.
Minden gondolata a teste körül forog, titkon arról álmodik, hogy ő is pont olyan vékonyka, mint kedvenc Barbie-ja, aki ha felnő, gyönyörű balett-táncos lesz. Színes álmokat sző a karcsúságról, szép ruhákról, hercegekről, amikor pedig a mese a végéhez ér és visszazuhan saját kis valóságába, vad viharként tombol, mert annyira távoli és elérhetetlen az a test, amiről álmodik.
Lassan három hónapja már annak, hogy minden este sírsz, mert gonosz osztálytársaid, és még gonoszabb tanáraid éreztetik veled: nem tartozol a nádszál királykisasszonyok közé. De hogyan is tartoznál, hiszen alig múltál tízéves. Még nem menstruálsz, nem bimbódzik a tested, még nem kezdődött meg tested érése – te mégis elemi erővel gyűlölöd. Felfoghatatlan, de már most egy felnőtt fájdalmának súlyát cipeled: ugyanazok a gondok aggasztanak, mint a huszonéves, harmincas vagy épp az ötvenes nőket, akik fintorognak a tükör előtt, mert boldogtalanok azzal, amit látnak.
Elképzelni nem tudod, mennyire fáj ez egy édesanyának. Olyan érzés, mintha minden egyes keserves kiáltásoddal egy nyílvesszőt szúrnál a szívembe, fájdalmad elviselhetetlen, és bármint, de bármit megadnék azért, hogy neked jó legyen.
Próbálom nem elveszíteni a fejem, igyekszem megérteni, hogy mi az, ami bánt; keresem, kutatom az okát, hogyan tudnék segíteni, de eljutottam arra a pontra, amikor segítséget kell kérnem, mert egyedül már nem megy.
Nem tudom megértetni veled, - hogy nem kell hinni az osztálytársaidnak, akik malacnak és dagadéknak csúfolnak; - hogy nem létezik olyan, hogy tökéletes test, mert a jóisten – akiben hiszel – minden embernek más és más testet ajándékozott; - hogy szeretni kell a testedet, mert egészséges és ép; - hogy mindössze tízéves vagy, tested még formálódik, nyúlik és alakul; - hogy tízévesen ne a fogyókúrán járjon az eszed, hanem a játékon; - hogy ne utálj azért, mert 40 éves édesanyád nádszálvékony, csak mert ezt kapta örökül.
De tudod mit? Most újra a fogadalmamra gondolok, bebizonyítom neked, hogy nem duci vagy, hanem egy hercegnő!

szemlézte: Bíró László

SOHA NE Maradj olyan helyen, ahol Nem látják az ÉRTÉKEIDET!
Egy apa azt mondta a lányának: "Befejezted a tanulmányaidat, itt van egy autó, amit valamikor ezelőtt vettem... néhány éves. De mielőtt odaadom, vidd el a város parkolójába, eladni, megnézni, hogy mennyit kínálnak érte."
A lány elment a parkba, visszatért az apjához, és azt mondta: "1000 eurót ajánlottak, mert nagyon megviseltnek tűnik!".
Az apa azt mondta: – Fogd és vidd el a zálogház ba.
A lány elment a zálogházba, visszatért az apjához, és azt mondta: "A zálogház 100 eurót ajánlott fel, mert ez egy nagyon régi autó".
Az apa megkérte a lányát, hogy menjen el egy szenvedélyes autóklubba, és mutassa meg nekik az autót.
A lánya bevitte az autót a klubba, megfordult, és azt mondta apjának: "Néhány ember a klubban felajánlott nekem 100 000 eurót azért, hogy ez egy ritka autó, amely jól megőrzött állapotban van és nehéz megtalálni."
Aztán az apa így szólt: "Azt akartam, hogy tudd, értéktelen vagy, ha nem vagy jó helyen." Ha nem becsülnek meg, ne légy ideges, ez azt jelenti, hogy rossz helyen jársz. Ne maradj olyan helyen, ahol senki sem látja az értékedet."


UI:

A zsidó Messiás itt van és csodákat tesz? (vagy antikkrisztus? )
https://www.youtube.com/watch?v=VL4RT46rfRc

Jézus üzenete - KÉSZÍTSÜK EL MORINGA KRÉMET ÉS MORINGÁT Végidők Luz de Maria
https://www.youtube.com/watch?v=NgQVpFXKcLo

A SZENDVICS

A munkahelyen egy fiatal kolléga arra lett figyelmes, hogy az idősebb kollégának a szendvicsébe mindennap beleharap valaki.
- Sanyibácsi, ki harap bele minden nap az ételbe, amit hoz? – kérdezte, kis megvetéssel a hangjában.
Amikor megismertem a feleségem, nagyon szegények voltunk, és mondtam neki, hogy szégyellem, hogy csak sima kenyeret tudok az asztalra tenni. Beleharapott, és azt mondta, hogy ha az ember valaki olyannal osztja meg az ételt, akit szeret, akkor annak sokkal jobb lesz az íze. Egymásra néztünk, és úgy éreztük, hogy valami eloldhatatlan kapocs kötött össze minket. Azóta, ha nem együtt eszünk, beleharap a szendvicsembe, jelezvén, hogy még mindig fontos vagyok neki, és ugyanúgy szeret, mint akkor, amikor megismertük egymást…
A fiatal srác csendben ette tovább az ételét, és arra gondolt, hogy jó lenne, ha egyszer őt is szeretné ennyire valaki…
Mert a szeretet csodát tesz a legegyszerűbb étellel is…


UI:

Vízprogramozás lépésről-lépésre - Jakab István
https://www.youtube.com/watch?v=zwcLgdcESxc

Karácsony a Komárnyikon
Részlet Wass Albert “A funtineli boszorkány” című regényből

Valahogy már az egész nap olyan furcsa volt. Mintha valami feszült várakozás előzte volna meg az estét. Amikor reggel kinyitotta az ajtót, mintha a tisztás tágabb lett volna valamiképpen. A nap fényesebb. A hónak szaga volt, valami tavaszra emlékeztető, furcsa lágy szaga. Később a pajta eresze csöpögni kezdett, és nemsokára rá, úgy dél felé, egy dolmányos varjú szállt át lassú szárnyakkal a ház fölött, s fölült az egyik bükkfa tetejére. Ült kövéren, nyugalmasan, mellét nekifeszítve a napsugaraknak, aztán egyszerre csak kinyújtotta a nyakát, furcsán, hosszúra kinyújtotta, és megszólalt: „Kro... kro... kro...” A hangja végigszállt az erdők fölött, és egyszerre, mintha fölfigyelt volna rá minden. A Sestina valamelyik üverében visítozni kezdett egy harkály. Valami különös, langyos szellő jött lentről, és egy-egy fa alig észrevehetően megrázta magát, s ágairól nagy, puha cafatokban hullt alá suppanva a hó.
Délutánra már barna volt a bükkös. A forrás körül megolvadt a jég, s a hó tetején ezernyi apró hóbolha nyüzsgött. Később párák futottak össze az égen, s valami rakoncátlan déli szél kezdte cibálni a fenyőket odafönt. Valami volt a levegőben, érezte jól. Valami változás. Valami, ami megérkezett. Nem a tavasz volt ez, ezt tudta jól. De valami, ami összefüggésben van vele, ami olyan, mint egy biztatás, mint egy erős kéz, amelyik kinyúlik a semmiből, és azt mondja: ne félj. Nem tudta, hogy mi az, de érezte, hogy ott van valahol, és közeledik, és jön.
Ott lézengett a ház körül, és várt. Később bement, magára vette az ünneplő ruhát, a piros csizmácskát és a tulipános bundikót, és úgy támaszkodott neki a ház falának. És várt.
Aztán lement a nap, és nem történt semmi. A szél megfordult, és az eget felhők lepték el. Gyorsan lett sötét. Nem volt hideg, a forrás csöngetése fölhallatszott a hóból.
Csalódottan ment be a házba. Meggyújtotta a mécsest, leült a kemence sarkára, és várt. Aztán egyszerre csak ugatni kezdett a pajtában a kutya.
Földobbanó szívvel egyenesedett ki. Figyelt. Csak a kutya ugatott, más nem hallatszott semmi. Pattogott a tűz.
Később, mintha a pajta ajtaja csikordult volna. De a kutya nem ugatott már. A padláson fölsivított a szél. Furcsán sivított, más nem hallatszott semmi.
Léptek? A kemencében fölnyögött a tűz. Füstszag. Szél nyomta le a lángot, a mécses meglebbent, s a padláson fölsóhajtott egy gerenda.
Aztán hirtelen szélesre kitárult az ajtó. Mintha nem is emberi kéz nyitotta volna ki. És a küszöbön ott állt behavazott szakállal, behavazott kucsmában két öregember. És mögöttük a mécs gyönge fényében látszott a fekete éjtszaka, és a fekete éjtszakában nagy, puha pelyhekkel hullott a hó.
- Megszületett a Jézus Krisztus.
- Mindörökre, ámen.
A két öregember belépett. Volt bennük valami méltóságosan ünnepélyes, ahogy beléptek. Az asszony szíve a torkában vert. Fölállt, meghajtotta a fejét, nem szólt. Szeme mögött könnyeket érzett, és a szíve mintha föl akart volna jönni a torkán. Érezte, hogy szép és komoly pillanat ez, méltóságos pillanat. Emlékezett, hogy valamikor régen hallotta már ezeket a szavakat, falubeli gyermekektől, de nem tudta, hogy mit jelentenek. Állt, két kezét összetette, és várt.
A két öreg belépett, betették maguk mögött az ajtót, kucsmájukat levették, lerázták róla a havat, aztán megálltak egymás mellett ünnepélyesen. És Birtalan elkezdte:
- Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk Róla, aki megszületék barmoknak jászlában, Úr Jézus Krisztusrul, mi Idvezítőnkrül, aki megszabadít minket bűneinktül.
És Iván folytatta:
- Ki magára vevé a szegények terhét, árvák árvaságát, özvegyek keservét, hogy mind vele menvén, eljuthassunk végre mennyei országba, örök idvességbe!
Majd újra Birtalan:
- Legyen hát e házon s benne lakó népen békesség és áldás Úr Jézus nevében. Jól elljék a jószág, gyarapodjék minden, apraját és nagyját áldja meg az Isten!
És újra Iván:
- S kik jövénk e hírrel, szegény pásztornépek, messzi Betlehembül, ha nem is hinnétek, lássatok vendégül, tisztességgel kérünk, hadd légyen e háznál békés pihenésünk! Ámen.
- No - mozdult meg Birtalan -, vessük csak le az ujjast, mert beléolvad a hó. Úgy, ni. Akaszd oda, lányom, arra a szögre! Te is, Iván! Ne csöpögtessük össze a házat szent karácsony östéjén. Úgy, na. Ha innep van, akkor innep van.
Az asszony szinte alázatosan vette át tőlük az ázott szagú condraruhákat, és akasztotta föl a kemence fölé.
- Üljenek le, pásztorok, ha már olyan messziről jöttek!
Komoly volt a hangja, az arca, a szeme. Komoly volt a két öregember is. Nem volt ez tréfa, nem. Komoly dolog volt ez, szép, komoly dolog. Az asszony tányért rakott elébük az asztalra, kenyeret, szalonnát, kolbászt.
- Lássanak hozzá!
- Várj! - mondotta Birtalan, és kotorni kezdett a tarisznyájában. Egy kis kopott, fekete könyvecskét vett elő. Lapozgatta. Iván meghajtott fővel, komolyan, mozdulatlanul ült mellette. Aztán Birtalan akadozva, lassan olvasni kezdett. Csontos, sárga ujjával sorra kísérte a szavakat, válla meghajolt, szinte rágörnyedt a könyv fölé. A mécses sárga fényében olyan volt az arca, mint kopott templomi képeké. Ősz szakállában egy-egy szál megcsillant ezüstösen. Árnyéka elnyúlt mögötte a padlón, végig, a fal szögletéig egészen. És olvasott.
- Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn, a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjtszakán az ő nyájok mellett. És íme, az Úrnak angyala hozzájok jöve. És az Úrnak dicsősége körülvevé őket. És nagy félelemmel megfélemlének. És mondá az angyal nékik: ne féljetek, mert íme, hirdetek néktek nagy örömet. Mely az egész népnek öröme lészen. Mert született néktek ma a Megváltó. Ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik, és ezt mondják vala: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat...
- Vagyis: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Ámen.
Birtalan lassú mozdulatokkal eltette a könyvet, aztán a könyökével oldalba bökte Ivánt.
- Most pedig béhozhatjuk azt is, ami kint maradott.
Azzal fölkeltek és kitopogtak a házból. Az asszony egyedül maradt. Ült mozdulatlanul a kemence sarkán, és fejében zsongtak a furcsa szavak, és az egész olyan volt, mintha álom lenne. Krisztus, Isten, béke, jóakarat. Szavak, szavak, ismerősen ismeretlenek, méltóságosan titkos jelentésűek, melyek mögött valahol, a láthatatlan hátterében ennek az életnek, méltóságos nagy titkok súlyosodnak, mint a hegyek, mint a nagy hegyek, úgy. Valahogy mindezt érezte, anélkül, hogy értette volna a szavakat, a szavak jelentését. Érezte, hogy ezek a szavak csak függönyök, kissé zavaros szövésű függönyök, amelyek takarnak valamit, valami nagyon szépet és nagyon hatalmasat, valamit, ami még nem való az ember szemének, hogy lássa. Ült, és a szavak zsongtak a fülében, és olyan volt az egész, mint egy szép és mélységesen titkos értelmű álom.
Aztán nyílt megint az ajtó. Betopogott rajta a két bozontos ember, s görnyedten cipeltek valamit. Valami vastagot, nagyot. Egyik jobbról fogta, másik balról. Letették a szoba padlójára. Egy nagy, festett láda volt.
- Ezt pedig magunk csináltuk néked, magunk kezével - mondotta Birtalan lassú, rekedt hangon, és lesöpört valami szemetet a láda födeléről -, hogy megtartsál bennünket jó emlékezetben.
Az asszony odalépett hozzájuk.
- Istenem - suttogta.
Két kezét a szívére szorította, és állt a láda előtt és a két bozontos, vén plájász előtt, állt, és a szemét lassan ellepték a könnyek, maga sem tudta, miért.
- Köszönöm, Birtalan bácsi. Köszönöm, Iván bácsi. Maguk olyan jók.
Nem mondott többet. A szeméből kihullott egy könnycsepp, és végigfolyt az arcán. Lehajolt gyorsan a ládához, nézte, simogatta. Súlyos, nagy tölgyfaláda volt, sötétkék alapon piros tulipánokkal kereken föstve, zöld fákkal, fehér virágokkal, vörös őzekkel, medvékkel, szarvasokkal.
- Én ácsoltam össze, Iván föstötte ki - jelentette be Birtalan tárgyilagosan, és megköszörülte hozzá a torkát, hogy lenyelje a meghatottságot, ami rájuk szállt hirtelen.
- Istenem, milyen szép...
- Hogy legyen, hol tartsd a holmit - magyarázta Iván.
- Jaj, Iván bácsi.
- Most pedig lássuk a falni valókat! - váltott egyet Birtalan a beszéden, s leheppent nagy legényesen az asztal melletti székre. - Gyere, Iván! Szép menyecske vendégei vagyunk, vagy mi a fene!
- Jaj, lássanak hozzá, lássanak hozzá! - sirült az asszony is asztalhoz. - Mit hozzak még? Forraljak tejet? Főzzek túrós puliszkát?
De még az első falatot is alig nyelték le, egyszerre csak megszólalt valami hang odakint, az ajtó előtt. Tiszta, csengő, fiatal énekhang:
- Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok! Pásztóóóórok! Hogy Betlehembe sietve menve lássátok. Lássátok.
- Mi ez? - suttogta az asszony megnyílt szemekkel.
Az asztalon koppantak a bicskák. A két öreg fölállt. Aztán Birtalan lassan, ünnepélyesen az ajtóhoz ment, és szélesre kitárta. Három gyermek állt kint a havazásban, nagyság szerint sorban, és fújták:
- Született néktek Idvezitőtök jászolban! Jászolban! Pajtában fekszik, barmok közt nyugszik, valóban! Valóban...
- Gyertek bé! - szólt rá Birtalan a gyermekekre.
Azok bejöttek. Félszegen álltak egymás mellett, és az asszonyt bámulták.
- Hogy találtatok ide, mi?
A legidősebbik felelt. Olyan tizennégy éves lehetett.
- Kántálni mentünk magikhoz, mint mindég. Osztán a szálláson nem vót senki. Osztán láttuk a nyomokat, osztán gyüttünk.
- Jól tettétek - bólintott az öreg -, üljetek le oda a padra szépen, s ami jár nektek, azt megkapjátok.
A gyermekek illedelmesen leültek a padra, egymás mellé szorosan. Bocskorukon olvadni kezdett a hó. Az öreg fölvette a bicskát, s az asztalon lévő szalonnából leszelt három szeletet. Majd három kenyeret is hozzá. A gyermekek még mindég az asszonyt nézték, kerekre nyílt szemmel.
- Nesztek - mondotta az öreg -, egyetek!
- Köszönjük szépen - állt föl a legnagyobbik, és átvette a három szelet kenyeret és három szelet szalonnát, és szétosztotta az öccsei közt. Birtalan kotorászni kezdett a tarisznyájában, és előszedett három piculát.
- Ez is a tietek, ni.
Erre Iván is vallatni kezdte a maga tarisznyáját, és onnan is előkerült három piculás.
- Ez is hozzá - mondta -, szépen énekeltetek.
- Jaj, nagyon szépen - szólalt meg az asszony is a kemence mellett -, sohasem hallottam még ilyen szépen énekelni. Elénekelnétek még egyszer? Kaptok hegyes cukrot. Jó lesz?
- Magának elénekeljük ingyen is - felelte a legkisebbik fiúcska, egy alig hétéves kis tömzsi, és már le is tette a szalonnát a padra, és fölállt.
- Nekem mért? - csudálkozott az asszony.
- Mer olyan szép, mint egy igazi angyal!
- Hallj te oda! - csapott a térdére Birtalan. Iván is nevetett. Az asszony elpirult, és mosolyogva lépett a gyermekhez.
- Mi olyan szép rajtam, te?
- A gúnyája! - jelentette ki a fiúcska bátran.
- Höhö! - tört ki Birtalanból a jókedv. Iván a térdét csapkodta. Az asszony is nevetett. Leemelt a falról egy cseréptányért, és átment a másik szobába.
- Gyertek, na - biztatta a gyermek a bátyjait -, énekeljük el neki.
Azok felálltak, lenyelték a falatot, és elkezdték.
- Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztóóórok! Pásztóóórok!
Mind a két versszakot végig. Az asszony ott állt az ajtóban a tányérral.
- Nagyon szép - mondotta halkan, kissé meghatottan -, igazán nagyon szép. Köszönöm nektek, gyermekek.
Aztán odavitte nekik a tányért, melyen három nagy cukordarab fehérlett.
- Igazi édescukor! - lelkendezett föl a kicsi, és kikapta a tányérból az egyik darabot.
Aztán ültek mind szótlanul, és ettek. Csak a fogak őrlése, az állkapcsok mozgása hallatszott, és a tűz. Az asszony behúzódott a kemence mögé, és nézte őket. Valami furcsát érzett abban a percben. Valami szépet és meleget. Mintha ezek itt mind hozzá tartoznának valamiképpen.
Ilyen a család - gondolta -, ez az, amit úgy mondanak: család.
És reá gondolt, aki valahol messze van. Pedig itt lenne a helye, ezek között. Itt mellette. Itt. Elszomorodott. Szeretett volna sírni. Jó lett volna sírni.
- Úgy - mondotta hirtelen Birtalan, és nadrágjához törölte a bicskát -, ez is megvan. És mostantól kezdve nőnek a napok.
- Mi van? - kapta föl a fejét az asszony a kemence mellett.
- Nőnek a napok. Átfordul a tél. Mától kezdve minden reggel egy jóakaratnyit hamarabb kél a nap, s öste későbben nyugoszik. Egy jóakaratnyit, mindennap.
Iván bólintott szótlanul. A gyermekek majszolták a cukrot, és nézték az idegen házat, a falakat, az edényeket s a nagy tulipános ládát a szoba közepén. Az asszony szívében megbizsergett hirtelen az öröm. Hosszabbodnak a napok! Egy jóakaratnyit, így mondta az öreg! Ettől a mai estétől kezdve. Naponta egy jóakaratnyit. Naponta egy jóakaratnyival közelebb jön a tavasz. Ó, áldja meg az Isten azt, aki a jászolban született ezen az estén...
Nem imádkozott még soha, nem is tudta, mi az. De most, ahogy hirtelen arra a titokzatos gyermekre gondolt, akiért mindez van, s aki jászolban született, s akinek emlékét a templomok őrzik: valami furcsa, boldog meghatottság fogta el, valami alázatos hála azért a kis jóakaratért, ami végre megjött a hatalmas és ismeretlen idő mélyében, és minden reggel és minden este feszít majd egy keveset a nappalok zárján, egy jóakaratnyit, éppen csak egy jóakaratnyit, ameddig kitágul és megnő ez a jóakarat lassan, és kibomlik belőle a tavasz! Megdobbant a szíve az örömtől és a hálától, mert úgy érezte, hogy megnyílt előtte hirtelen valami titok, mintha fátyol hullott volna le valamiről, ami eddig ismeretlen volt, és félelmetes.
- Hála legyen a Krisztus Jézusnak a jóakaratért... - mondotta halkan, és a szeme megtelt könnyel.
A gyermekek rábámultak, és nem értették a szavakat. Iván lehajtotta a fejét. Birtalan gondolkozott egy keveset, aztán ezt mondta:
- Igazad van, menyecske. Ennél nagyobb dolog nincsen a világon.
Még ültek egy keveset, de egyikük se szólt többet. A gyerekek némán majszolták a cukrot, a tűz duruzsolt. Aztán fölálltak, előbb Birtalan, majd Iván, és a kucsmáik után nyúltak. Ujjasaikat leakasztották a szegről.
- Már elmennek? - kérdezte az asszony szomorúan.
- Mindennek megvagyon a maga ideje és rendje - mondotta Birtalan ünnepélyesen -, és mi a karácsonyt most béfejeztük.
Mikor az ajtón kiléptek, a havazásban egy ember alakja látszott, ahogy furcsa, bukdácsoló járással az erdő felé sietett.
- Hé, Dumitru! - kiáltott utána Birtalan.
Az ember nem válaszolt. Bukdácsoló alakját elnyelte az éjtszaka és a havazás. Birtalan és Iván összenéztek. Mögöttük tátott szájjal álltak a gyermekek, és a kiáltásra az asszony is kilépett a hóba.
- Van itt még valaki? - kérdezte, és előrehajolt, hogy jobban lásson.
- Azt hittük az elébb. - morogta Birtalan, és föltűrte nyakán a gallért.
- Az ember szeme csal ebben a hóban. - dünnyögte Iván.
Az asszony szeme nyugtalanul szökött egyikről a másikra.
- Ki az a Dumitru.? - kérdezte.
- Plájász, mint mi - felelte Birtalan, és indult -, ott lakik velünk a szálláson. Isten áldjon!
- Nyomorúságot látott ember az is - tette hozzá Iván nyomottan, és sóhajtott -, sok nyomorúság van ezen a földön, asszony. Isten megáldjon!
És mentek. Elöl a két öreg, egymás nyomában. Mögöttük a gyermekek. Elnyelte őket a havazás hamar.
Az asszony még állt az ajtóban egy ideig. Puhán, nesz nélkül hullt a hó. Sűrűn, nagy pelyhekben. Egyszer úgy rémlett, mintha túl, az erdő szélén, valami mozdult volna. Egy ember. De aztán nem volt több mozgás, nem volt semmi. Önkéntelenül arra az emberre kellett gondoljon, akinek Dumitru a neve. Milyen ember lehet? Mi van mögötte, miféle titok?
Később, ahogy körüljárta a házat, az ablak alatt a hóban valami megfogta a szemét. Közelebb ment. Egy ormótlan, nagy bocskor nyoma volt, friss nyom, alig behavazott. S mellette egy furcsa, kerek süppedés. Mind a két nyom mélyen bent a hóban, mintha valaki hosszasan állt volna az ablak előtt. Valaki, aki az egyik lábán bocskort viselt, a másikon valami furcsa, kerek dolgot.
Itt állt, és benézett a szobába. Miért? Miért nem jött be? Miért? Kérdések, csupa kérdések.
Nehány percig állt még ott az ablak előtt a havazásban, és az erdő felé nézett. De nem mozdult semmi.
- Dumitru - gondolta -, Dumitru...
Kereste az ismeretlen név ízét. De nem volt benne semmi nyugtalanító. Szomorúság volt a névben, gyász. Nagy-nagy elesett gyász, más semmi.
Állt még ott egy darabig, aztán lassan bement a házba. Betette az ajtót. Fát rakott a tűzre, elrendezte az edényt, evett. Majd leült a kemence mellé, megszokott helyére, és elgondolkozott mindazokon, amik ezen az estén történtek. Látott egy kisgyermeket egy jászolban feküdni, akinek Jézus a neve, és mégis jászolban fekszik. Látta a pásztorokat és az angyalokat, és fülében ott zsongott az ének, csengő gyermekhangon: mennyből az angyal. Próbálta elénekelni, de nem emlékezett tovább a szavakra. Aztán eszébe jutott a jóakarat, amit a kis Krisztus Jézus hozott le a földre valahonnan, és amelyik ettől az estétől kezdve minden reggel és minden este nyújt egyet a napon. Egy egészen keveset, egy jóakaratnyit csupán, de tágít rajta mégis valamit. És ennek a sok kis jóakaratnak a végén ott jön a tavasz.
Valami boldog melegséget érzett ettől, és csöndesen elmosolyodott. Aztán meglátta a szoba közepén a szép nagy tulipántos ládát. Odament hozzá, lehajolt, megsimogatta. Majd behúzta a szoba sarkába, helyet keresett neki, elrendezte. Mikor ezzel megvolt, vetkőzni kezdett. Levetette elébb a selyem fejkendőt, gondosan összehajtogatta, kisimította, és ügyelve betette a ládába. Kigombolta a díszes kis pruszlikot, s hozzá fektette azt is. Lehúzta a piros csizmákat. Leeresztette a bő tarka szoknyát. Rendre mindent elnyelt a láda. Már csak a csipkés ujjú, díszes mintákkal kivarrt vászoning volt rajta. Térdéig ért. Lassú ujjakkal fejtette föl egyenként a gombokat a nyakán. Régi érintések emléke bizsergett végig a bőrén, és forró teste szinte fölsírt az egyedülléttől.
Keze már lenyúlt az ingért, már a térde fölé emelte, mikor szeme rátévedt a sötét ablakra. Eszébe jutott a bocskor nyoma a hóban. Mintha tüzes ostorral vágtak volna végig rajta, arca vörösre gyúlt, keze elengedte a gyolcsot, egy heverő vásznat lekapott a polcról, és az ablakhoz szaladt vele. A hideg, fekete ablakszemet lefödte gondosan. Aztán lefödte a másik ablakot is. A meleg kis ház kizárta magából a világot, s kaput tárt álmok és emlékek felé.


szemlézte: Bíró László



UI:

Hétvégi filmajánló

Imával nyert csaták - teljes film
http://www.sentfilm.hu/play/imaval_nyer ... YAWHm0PaK0


https://www.youtube.com/watch?v=_K7cPMQB-Rk

Névtelen Szellem
Tudás
Megjelent a szellemtani közleményekben 1929-ben

Tudás! Vajon tudhat-e az ember valamit anélkül, hogy a sátán szolgálatába ne állítaná azt?! Vajon nem használja-e ki a megtévesztés fejedelme az ember fejletlenségét, tökéletlenségét?! Vajon nem a sátán sugalmazza-e a félműveltet, az ismeretnek félútján megállót arra, hogy pénzért, hatalomért, kiváltságért odadobja a sátánnak a tudományt és vegyen rajta magának, az ő testének kényelmet, dicsőséget, elismerést, anyagi javakat és vele együtt gőgöt, hiúságot, testi előnyöket?!
S amikor mindezzel betelt, vesz magának Istentől való eltávolodást, -- a legjobb tudástól való elszakadást?! Mert azt hiszi, hogy az ő tudásán kívül nincs más tudás, nincs más világosság, s magát Istennek képzelve, megszédül a testi életnek pillanatában és az Istennel való összeköttetést megszakítja, a Hozzá való ragaszkodást megszünteti, egyszerre csak úgy érzi, hogy inog, sőt eltűnik a talaj a lába alól és hullik lefelé, hullócsillag módjára.

szemlézte: Bíró László

Boldog vagyok, ha másokat boldoggá tehetek

Egy szép, drága, egyedi ruhát viselő nő panaszkodik a pszichológusának, hogy
úgy érzi, férjével az életük üres lett, már semmi nem olyan, mint régen. Azt
szeretné, hogy végre újra boldog legyen.
A pszichológus megkéri a nőt, aki a mellette levő irodát takarítja, hogy
jöjjön be.
– Hallgassa meg Mary történetét, ő megtalálta a boldogságot.
A takarítónő leteszi a porrongyot az asztalra, leül a székre és beszélni kezd:
– Nos, miután a férjem meghalt rákban, 3 hónap múlva a fiamat elütötte egy autó… senkim nem maradt. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, nem tudtam senkire sem mosolyogni, el akartam dobni az életemet.
Egy hónappal később egyik este munka után bejött a házba egy kiscica.
Megsajnáltam. Hideg volt kint, hagytam, hogy bent maradjon, adtam neki egy kis tejet, mire tisztára nyalta a tányért. Aztán dorombolt és a lábamhoz dörgölőzött. És hónapok óta először mosolyogtam. Eszembe jutott, ha ezt a kis állatot boldoggá tudtam tenni, másoknak is okozhatok örömet.
Másnap sütöttem néhány süteményt és átvittem az egyik szomszédomnak, aki
beteg volt sokat kellett feküdnie. Minden nap próbáltam valami jót tenni valakivel. És rájöttem, hogy az tesz engem boldoggá, ha másokat boldoggá tehetek. Ma nem tudom, hogy van-e bárki, akinek jobb az étvágya, mint nekem és jobban alszik nálam. Megtaláltam a boldogságot, mások boldogságában.
Mire a takarítónő a története végére ért, a gazdag nő már zokogott. Rájött, hogy pénzen nem lehet boldogságot enni. Rájött, hogy az élet szépségét akkor tükrözi a legjobban vissza, hogy mennyire boldogok másik rajta keresztül.
Egyszerű, mégis erőteljes szavak. Nem szabad, hogy figyelmen kívül hagyjuk,
mi tehet bennünket – és másokat – egy kicsit boldogabbá.


szemlézte: Bíró László

Ahol az Ég a földre szállt
Ada, 2023. 01. 01.


Ama „Égnek” a Szent nevében köszöntelek benneteket gyermekem, Aki elküldött engem sok-sok, egyszellemként megnyilvánuló szellemek nevében, akik a földi emberekért, az elszórt kalászok egybegyűjtésén munkálkodnak. Ugyanis itt mindannak ellenére, hogy nagyon sok szellem van jelen az érettetek munkálkodó szellemi áradatban, mégis mindenki egy ugyanazon szinten gondolkodik, érez, tehát szinte teljesen azonos az isteni Igazságokról alkotott véleményünk, amelyben munkálkodunk, egy a szeretet és egy az ebből a szeretetből fakadó cél, egybegyűjteni mindazokat a megtisztult lelkeket, akiknek a neve be vagyon írva az életnek a könyvébe, mielőtt még kitörne a nagy vihar, melynek az előszele már igencsak meglebegteti a kabátokat, a védőruhákat, hogy beférkőzzön a kabát alá és megremegtessen benneteket.
Mindenekelőtt az a célja a hatalmas vihar előtti szeleknek, hogy olyannyira megfélemlítsék az embereket, hogy elveszítsék hitüket és reményüket, pedig közületek mindenki tudja azt, hogy „egy fa sem nőtt az égig” és hogy mindennek, minden megpróbáltatásnak egyszer vége lesz és a legsűrűbb felhők mögül is egyszer kisüt a nap, az Új Világ napja.
Számotokra viszont, mivel még nem ért véget a kegyelmi idő, a megpróbáltatások közepette lehetőségetek van az előrehaladásra, mert mindenkor a hit és szeretetpróbák által tudott előre haladni az emberiség. Ahhoz viszont, hogy az emberi lélek hű tudjon maradni az isteni elgondoláshoz, lelki - szellemi erőnlétre van szüksége. És ezt hol kaphatja meg az ember, ha nem ott, ahol az Ég a földre szállt, vagyis jelen esetben (szellemi értelemben) „Betlehemben”! Ezért is hangsúlyoztuk azt, hogy az ima szárnyain, lélek szerint zarádokoljatok el arra a, a föld üdvtörténetében egyedülálló és a legkimagaslóbb helyre, ahol az Isten fia emberré lett, vagyis ahol az Ég a földre szállt.
Minden ember életének a célja az Isten Országába való eljutás, ezért küldött Isten onnan „követeket”, Akik elvezetik a bukott szellemeket oda, ahonnan lebuktak. A föld hatalmas sebességgel zuhant a sötétség birodalmába, melyet még a próféták is képtelenek voltak feltartani zuhanásában, hanem kellett egy olyan hatalmas erőkkel rendelkező szellemnek, jönnie, aki erre képes volt. Jézus megállította a földet zuhanásában, sőt feljebb is emelte egy fejlődési szintet, hogy az emberek el is juthassanak az üdvösségre, az Isten Országába, ahol Jézus helyet készített minden emberszellem számára és mindaddig betöltetlenek maradnak ezek a helyek, amíg mindenki a saját helyét el nem foglalja, vagyis fel nem fejlődik arra a szintre, ahol a helye van.
Gyakorlatilag tehát az volt a célja Jézus megszületésének, hogy amikor a földről felemeltetik a mennyei állapotokba, ott helyet készítsen a bukott szellemeknek, akik tékozló fiú példájára vissza kell, hogy térjenek és az ember megszületésének a célja, hogy az előkészített helyet be tudja majd tölteni. És amikor ez megvalósul, akkor fog Jézus küldetése beteljesedni. De nem csak a helyet készítette elő, hanem az odavezető utat is megmutatta: „Aki utánam akar jönni…”, ami nem más, mint a testiség és az alsóbbrendű én felett aratott győzelem. A testiség és vele az alsóbbrendű én a bukás által alakult ki, amely teljes egészében ellentéte a felsőbbrendű énnek, vagyis a szellemnek. Ezért akkor kerül vissza a szellem az őt megillető, az Úr által előkészített helyre, ha legyőzi az alsóbbrendű ént, vagyis a folyamatos megtagadással olyan szintre fejleszti fel, mint amilyen szinten a felsőbbrendű énje van.
Amennyiben ebbe a munkába nem áll bele az ember és nem tesz le eredményeket az ő Atyja előtt, akkor hiába ismeri fel az idők jeleit és hiába ismeri még a III. kijelentés igazságait is, kívül marad az Isten Országán. Tehát bujasággal, torkossággal, irigységgel stb nem lehet továbbhaladni az Isten Országába vezető úton, csak akkor, ha megtisztul az ember. Ezt pedig csakis öntudatos munkával, „aki utánam akar jönni…”-vel lehet elérni, vagyis ha az ember felveszi a testiséggel a harcot és megfeszíti azt azon a kereszten, amelyen Jézus is megfeszítette azt, amije nem volt gyakorlatilag, a magára vett testiséget.
Jézusnak úm. nem volt mit megfeszíteni, Ő tiérettetek, és mindannyiunkért tette, hogy példát adjon és azáltal, Ő maga is végigment rajta, hogy megmutassa a kivezető utat a szellemi halálból a feltámadásra és az Isten Országába való eljutásra. Ugyanis tömérdek mennyiségű negatív erőt vett magára a ti testiségetekből és emésztett át az emberfeletti lelki - szellemi és testi szenvedéseivel.
A III. kijelentés is ennek a kínszenvedésnek köszönhető, mert olyannyira megtisztította a légkört, hogy a Szentlelket, mint egy az eddiginél magasabb igazságot be tudta fogadni a világ, vagy legalábbis előszörre azok a missziós szellemek, akik azért jöttek le a földre, hogy asszimilálják, majd meggyökeresítsék az egyedüli üdvözítő isteni eszmét a földön.
Tehát egy szellemtanhívőnek is hálával kell lennie az Úr iránt, mert hogy megteremtette a létlehetőségét, majd elküldte a Szentlelket és mellé az Isten Országának fiait, mint az Igazság kimunkálóit és érvényrejuttatóit, mert ahhoz, hogy az isteni eszme terjedhessen a földön, élni kell azt és nem csak beszélni róla, mert csakis a megvalósítással tud gyökeret verni egy - egy eszme a földön.
Ha csak elméleti szinten van jelen egy eszmeiség, akkor az csak mintegy szellemi síkon van jelen, de még nem asszimilálódott. Sok mártírnak az életét kellett áldoznia ahhoz, hogy minél mélyebb gyökeret verhessen az Úr eszméje. Ezért hát amennyiben eredményes munkát akartok végezni, először is el kell fogadnotok minden vádat, megvetést és megalázást, sőt mi több a hegyi beszéd alapján örülnötök kell annak, ha az igazságért meghurcolnak titeket, majd élnetek kell azt, amit el akartok fogadtatni másokkal.
Tehát akkor tudtok eredményes munkát végezni, ha azt hirdetitek, amit már meg is valósítottatok a földön. Jézus is ha nem halt volna meg az eszméért és főként ha nem támadott volna fel a halálból, nem lenne semmi értelme az eszméjének és már rég feledésbe merült volna a többi „világot megváltani” szándékozó eszmékkel együtt. De ahhoz, hogy az Úr lejöhessen a földre, vagyis, hogy az Ég a földre szállhasson, az emberi szíveket, vagy legalábbis a gerincét az embereknek, elő kellett készíteni az új, a magasabb eszmék befogadására. Ez a folyamat gyakorlatilag Ábrahámmal kezdődött, amikor Melkizedek „pappá” szentelte őt és a kezébe adta azt a kelyhet, amelyből az Úr új szövetséget kötött az emberrel és az Istennel. Tehát azt mondhatnám, hogy ekkor szállt az Ég először a földre, csak sokkal kisebb mértékben, mint Jézus személyében. Majd Mózesnél, amikor Ő a természettörvényeket, a tízparancsolatot közölte le a zsidó nép számára, szintén azt lehet mondani, hogy az Ég a földre szállt, de csak akkor tudott valamennyire is asszimilálódni az isteni eszme és egy folyamatos munkát végezni, ha bele dolgozták magukat az emberek abba az eszmekörbe, melyet Isten adott az emberiség üdvösségére. Akkor tud ugyanis meggyökeresedni a földön az isteni eszmeiség, ha benne élnek az emberek, főként ha az életüket áldozzák érte.
A természettörvény, mint isteni eszme, vezette előre a népet Isten felé, de ezekben az eszmékben már benne gyökerezett a krisztusi tan, a szeretetnek a tana, melynek a törvények betartása általi befogadására az egész ószövetségi eseményeken és a próféták intelmein, tanításain és a jövendölései által készítette fel Isten az emberiséget arra a hatalmas eseményre, amely szinte egyedülálló a világegyetemben, az Úr Jézusnak megszületésére, amikor hogy úgy mondjam, a legnagyobb mértékben szállt le az Ég a földre.
De ki is volt Ő valójában? Nagyon sokan ismerni vélik Őt és még sem ismerik, mindannak ellenére, hogy oly sok mindent közöltünk le Róla és mégsem eleget, mert igazából Jézust csak az Atya ismeri, de ez a kevés is már sok volt, mert mindenki csak annyit tud befogadni Jézusból, amennyire nyitott a lelke Feléje. A többi az mint a teli pohárból, kifolyik az emberi lélekből. Pedig az Úr és az ő Igazságainak ismerete nélkül nincs üdvössége az emberiségnek.
De ki is szállt le valójában és „degradálta le magát” gyermekké? A kezdet és a vég. „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” Ő általa keletkezett a paradicsomi világ, vagy legalábbis azon része, melyben ti is és mi is tartozunk. Ő általa hívattunk életre, Rajta keresztül lettünk teremtve, tehát ilyformán Neki köszönhetjük az Életet. Ezért mondja, illetve írja János apostol, hogy: „Az övéi közé jött, de nem fogadták be.” Mivel azonban Ő váltotta meg az emberiséget, ilyformán mégiscsak azok is az Övéi lehetnek, akik annak idején nem fogadták be a szívükbe és ezáltal akkor úm. kiestek az Ő kezei közül.
Miután Ő meghalt és elküldte a Szentlelket és munkába szólította az „Isten Országa fiait” (és leányait), az Ég szinte folyamatosan leszállt a földre, vagy legalábbis azok köré, akik mint missziós szellemek munkálkodtak egy megadott területen. Az Ószövetségben egy-egy próféta lehetett jelen a zsidóság vezetésére, míg a krisztusi időtől kezdve már sokkal többen jelen voltak magas szellemek, akiknek a megjelenése és munkája révén sokkal intenzívebb lehetett az Égnek a földreszállása, sőt folytonosan munkálkodott és munkálkodik ma is a Szentlélek, csak a jelen kornak megfelelően.
A III. kijelentés a Szentléleknek a 3. megnyilvánulási formája, amelyben az emberek fejlettségének megfelelően a „legszellemibb” módon nyilvánul meg a Szentlélek. Az első kijelentés alkalmával, mint a törvény szelleme volt jelen a Szentlélek az emberek között, míg a második fejlődési turnusban mint a hitnek és az arra épülő szeretetnek a szelleme gyanánt volt és van jelen most is a Szentlélek, míg az utolsó fejlődési turnusban viszont az előbbiekre épülő, a titkok feltárása gyanánt van jelen a Szentlélek. Ahhoz ugyanis, hogy valakiből jó szellemhívő lehessen, előbb jó kereszténynek kell lennie, azaz meg kell felelnie az élő hitre épülő szeretetnek a törvényszerűségeinek, míg ahhoz, hogy valaki jó keresztény tudjon lenni, be kell töltenie a természettörvényt, mert az elsőre épül a második és a másodikra a harmadik kijelentés. Ugyanis hogyan lehet valakiből jó szellamtanhívő, ha nem tartja be a törvényt, vagy ha nincs kellő hite, -amire viszont az utolsó időkben bizony nagy szükség lesz- amire a szeretetet lehet építeni.
Ugyanis szintén azt mondom, hogy hogyan lehet valakiből jó szellemtanhívő, ha nem tud megbocsátani amiből kifolyólag harag és még gyűlölet van a szívében? Vagy ha ebből a hajlamból kifolyólag maga idéz elő haragot másokban és nem igyekszik azt bocsánatkéréssel helyrehozni. Vagy egyáltalán hogyan számíthat bárki is a szellemhívők közül bűnbocsánatra, ha ő maga sem tud megbocsátani? Ilyen esetben nem mondható el az, hogy számára az Ég a földre szállt, mert nem alakultak ki a lelkében azok a tulajdonságok, erények, amelyekkel bele tudott volna kapcsolódni a földre szállott Égbe, -pedig a III. kijelentésben szállt le az Ég a legnagyobb mértékben- tehát kívül marad az Isten Országán.
Ami talán mind a fentebb felsoroltaktól a legveszélyesebb, az az, amikor az ember nem hagyja magát tanítani, mert azt hiszi, hogy már mindent tud. Az ilyen ember már nem is keresi az Isten Országát és annak Igazságát, mert bezárul előtte ez az Ország, pedig még aki a legtöbbet tudja is a földön, az is az Igazságnak egy tört tükör darabját tartogatja a kezében, és egy kis részecske nem tud teljes egészet nyújtani. Minél tisztább az ember, minél szentebbül él, annál nagyobb az „igazságtükre” az igazság befogadóképessége, amelynek elsősorban az alázatosság és a tudásszomj az alapja.
Ha így nézzük a dolgokat, akkor ahhoz, hogy az emberben a minél tisztább ismeret, illetve bölcsesség meg tudjon gyökeresedni, Istenben kell élnie és ott fejlődnie. De ha a pásztorok és a napkeleti csillagvizsgálók lelkületét hasonlítjuk össze, akkor az egyszerű pásztorlelkeből szinte egy szempillantás alatt a legnagyobb tudósok lettek, mert a lehető legnagyobb igazságot tárták fel nekik az angyalok, és pedig azt, hogy Jézusban meglelhették Isten Fiát, a legnagyobb Messiást. Amikor viszont bekapcsolódik valaki a messiási lelkületbe és a tisztulási küzdelmek révén megnyílik Előtte, a fertőzetlen tudás birodalmába emelkedhet fel.
Amikor megkérdezték Jézust az apostolok, hogy a népnek miért beszél példabeszédekben és nekik miért nem, akkor azt felelte Jézus, hogy az apostoloknak megadatott, hogy megismerjék az Isten Országának titkait, a népnek viszont nem. Tehát ahol az Ég a földre száll és az emberek meg is tudnak nyílni előtte, akkor a tiszta tudásuk is gyarapszik. De nem a tudásgyarapítás a fő cél, hanem a lelki tisztulás, minek következtében nyílik a lélek Isten előtt és akkor a tudása, bölcsessége is gyarapodni fog az embernek. Akkor ha olvas is az ember, sokkal több tudás asszimilálódik a lelkében.
A III. kijelentés a „Néktek megadatott, hogy megismerjétek a Mennyek Országának titkait” kategóriába tartozik. Főként Péter volt az aki -a saját elmondása szerint- a feltámadott Úr mellett időnként felemeltetett a tudás birodalmába, ahol mindent tudott és mindent megtanulhatott és ezt az Úr mellett akkor megtanult tudást adja nektek, de ahhoz, hogy mindezt be tudjátok fogadni és hogy helyes ismereteitek legyenek, szükséges az alázatosság és a tiszta és szeretetteljes élet, mert ugyanis ezen kijelentésből is csak annyit tud befogadni az ember, amennyire nyitott a lelke Isten felé. Tehát röviden szólva szükséges a pásztori egyszerűség ahhoz, hogy az embernek az „angyalok” vihessék hírül az igazi ismereteket.
Ha meg viszont a keleti csillagvizsgálók életét vesszük figyelembe, ők teljesen más úton keresték a megígért Messiást, nem a pásztori lelkülettel. De amilyen távolságban volt a szívük, olyan távolságban éltek attól a helytől, ahol Jézus személyében az Ég a földre szállt. Míg a pásztoroknak a legtávolabbi helyük hat óra járásnyira volt, mert több csoportban legeltettek egymástól távol, tehát az angyalok több pásztor csoportnak jelentek meg, hogy hírül adják a megváltó megszületését, addig a napkeleti bölcsek egy hónapot utaztak napi tíz óra meneteléssel, míg a betlehemi istállóhoz értek. De ez fizikálisan ma már nem domináló tényező, csupán szellemi síkon és én azt szerettem volna érzékeltetni veletek, hogy az egyszerű pásztor-lelkek közelebb állnak Istenhez, mint a csillagászatban jártas emberek.
Mind a két embertípus isteni vezetésre találta meg a Megváltót, csak az egyik hamarabb, míg a másik később jut el a célhoz, mert a pásztor lelkületű tipusok alázatosabbak talán, mint a magukat tudósoknak hitt emberek. Míg az egyszerűbb emberek inkább a hit szálán közelednek az isteni Igazságokhoz, addig a tudós típusok akkor tudnak megtenni lépéseket, ha valami be is van bizonyítva. De sajnos a tudomány még nem tart ott, hogy pozitívan bizonyítsa Isten létezését, ami információi vannak, azokat viszont eltitkolja a nyilvánosság elől és gátolja az emberek közeledését Isten felé.
De a papokra is jellemző volt ez, mert az évszázadok folyamán ők is sok mindent kivettek az Iratokból, meggátolva ezzel a hit terjedését a nép között: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek… Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok” mert elzárjátok a Mennyek Országát az emberek előtt, ti magatok nem mentek (mehettek) be, és azokat nem engeditek be, akik be akarnak menni.” De Isten válaszolt mindezen megcsonkításokra és sokkal többet nyújtott helyette az embereknek a III. kijelentésben.
Ezt a kijelentést már Isten beindította sokkal előbb is, amire az egyházi szervek „boszorkányperekkel” reagáltak, mely eljárásokban nagyon sok missziós szellem vesztette az életét, akiknek nem az volt a hivatásuk, hogy az életüket áldozzák az igaz eszméért, hanem az, hogy ellensúlyozzák mindazokat az elferdüléseket, melyek akkor jelen voltak, de vérbe fojtották minden igaz törekvésüket. Ekkor Isten visszavont minden ilyen szellemi áradatot és egy későbbi időre helyezte át az „Ahol az ég a földre száll”-tot, amikor már sokkal kisebb volt az életveszély és valamennyire is lehetőség adódott a szellemi munkára. Ekkor is voltak ugyan nehézségek, de sokkal kisebb kockázattal, mint az inkvizíció idején.
De mint ti is tudjátok, a végítélet előtt ez az utolsó kijelentés, amelynek a megtartásával el lehet jutni az üdvösségre. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az Új és Örök szövetséget Jézus nyitotta meg, vagyis ha ezen a szinten értelmezzük Jézus kijelentését, miszerint: „Én vagyok az alfa és az omega”, akkor ezen a szinten is értelmezhető az, hogy Jézus a kezdet és most a korszak befejezésével Ő a vég. De ha nagyban szemléljük Jézus kijelentését, akkor viszont Ő volt a paradicsomi világok kezdete és akkor lesz Ő a vég, ha majd ezek a világok visszatérnek Istenbe.
Jézus tehát egy olyan hatalmas személy, akiről ha évekig írnánk sem tudnánk Őt kellőképpen bemutatni nektek, mert szűk az ember befogadóképessége és ha több információ éri őt, mint amennyit be tud fogadni, akkor azt már az ellentét munkájának titulálja. Így járt Jézus is, hogy amikor olyan dolgokat tett, amelyet nem tudtak az írástudók és a farizeusok sem megmagyarázni, sem elhinni, mert túlhaladta a befogadóképességüket, akkor azt mondták rá, hogy belzebúb által gyógyít stb.
Tehát amikor karácsonykor az Ég a földre szállt, a legmagasabb „Ég szállt a földre a személyében, akire a III. kijelentés is épül, mert még maga Adelma is azt mondta Jézusnak: Jézusom a te szellemtanod(!), melynek a titkaiba Péter ap. és az ő munkatársai vezethetnek be titeket, hisz Péter és a többi tanítvány tett arról tanúbizonyságot a „A mai kor vallása” c. könyvben, hogy amikor megjelent közöttük a Mester, akkor időnként felemelkedtek a tudás birodalmába.
Jézus szellemtanának a nevében zárom soraimat gyermekem:

Áldjon és védelmezzen benneteket a Mindenható az ő Szeretetével a mind nagyobb mértékben elnehezülő világban.

Szerencse vagy szerencsétlenség

A kínai történet szerint egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltünt a dombok között. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idõs ember csak annyit mondott:
- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:
- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lórol és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnáloztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt:
- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba és besoroztak minden hadrafogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez , vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Megjegyzés: Ezért mondja a népi bölcsesség, hogy "Isten útjai kifürkészhetetlenek", mert emberi korlátolt tudatunkkal soha nem tudhatjuk, mi a számunkra leghasznosabb. Aki tudatosan bízik a gondviselésben az tudja, hogy számára mindig a legjobbat és a leghasznosabbat hozza, éspedig nem azt, ami nekünk úgy tűnik, hanem azt, amit szellemi segítőink a lelkünk csíszolódásához a legmegfelelőbbnek tartanak, amely lelki fejlődésünket leginkább segíti. Ezért tanácsolják mindegyre szellemi tanitóink, hogy ne akarjunk túlzottan semmit, mert ez sokszor szemben áll az életfeladatunkkal. Ilyenkor annyi erőt pazarlunk el fölöslegesen, hogy, ha el is érjük végre a kivánt eredményt, már nem tudunk szivből örülni neki.


UI:

Tudja-e a tudomány bizonyítani Isten létezését?
https://www.youtube.com/watch?v=GZ78T-qZIic

Elszalasztott kapcsolat

A hölgy mogorván téblábolt a boltban, nézegette-válogatta a zöldségeket. Egyszer csak valaki így szólt hozzá: „Kezét csókolom! A pult másik végén épp’ most rakták ki a frisset. Az sokkal szebb, én azt ajánlanám.”. A hölgy nem éppen barátságosan rápillantott, majd valamit visszamormogott az átlagos kinézetű, enyhén pocakos és 60 körüli úrnak. Úgy, hogy azt köszönésnek vagy köszönömnek értelmezni igencsak nagy jóindulattal lehetett. A férfi erre biccentett és ment tovább a polcok között.
A hölgy egy ideig még matatott a fonnyadt zöldségek között, gondolván: nehogy már egy idegen férfi mondja meg neki, hogy mit csináljon. És, különben sem ismerkednek boltban. Majd átment a pult másik végére a friss zöldségekhez. Még időben, mert alig maradt már a ládákban, annyira vitték a szép árut. A szomszédos polcoknál ismét megpillantotta az ismeretlen férfit. Lopva végigmérte és megállapította: tulajdonképpen nem is néz ki olyan öregnek. És, a pocakja sem túl nagy. A járása és tartása is fiatalos. Nem látszik se betegnek, se ágról szakadtnak. Viselkedése is udvarias. Jobban belegondolva, nem is lenne olyan rossz vele megismerkedni.
Útban a pénztárhoz összefutott a - vele egy házban lakó - hasonlóan egyedül élő barátnőjével. Néhány mondatos udvariaskodás után beállt a sorba. Éppen, amikor fizetett, újra meghallotta az is merős hangot: „Kezét csókolom!”. Örömmel fordult hátra, hogy viszonozza a köszönést, de azon nyomban lemerevedett. Ez a köszönés, nem neki szólt, hanem a barátnőjének. Irigykedve nézte, hogy a barátnője vidáman cseveg az idegennel. Mivel igencsak furdalta a kíváncsiság, ezért a házuk előtt bevárta barátnőjét és „csak úgy mellesleg” megkérdezte tőle: kivel beszélgetett a boltban.
„Ó, az elvált nyugdíjas mérnök? Itt lakik, egy sarokkal arrébb. Ha találkozunk, mindig olyan jól elbeszélgetünk. Egyszer panaszkodtam, hogy elromlott a villanykapcsolóm. Felajánlotta, hogy megjavítja és ingyen megcsinálta. Csak egy kávét fogadott el. Ugye, hogy nem is néz ki rosszul? Hát, ha valamire megkérne, én nem utasítanám vissza. Egyszer azt mondta, hogy tetszenek neki az udvarias, vidám és jó beszélőkéjű nők. Gyakran kint szokott olvasgatni a parkban. Lehet, hogy én is kinézek oda, hátha megint összefutunk. Sosem lehet tudni,” szólt sejtelmesen mosolyogva a barátnő.
„Ja, persze! Majd, pont veled akarna összejönni” – gondolta hölgy, végignézve nála kövérebb és kevésbé csinosabb, szemüveges barátnőjén. De azért már jó előre „gratulált neki”, majd elköszöntek. Egy hét múlva úgy gondolta, hogy sétál egyet a park felé, hátha összetalálkozik a férfivel. Hát, sikerült is, éppen szemben jött, de nem egyedül. Hanem a molett és kevésbé csinos barátnővel, vidáman beszélgetve, kézen fogva. Hát, ritkán érezte magát ennyire kínosan. Mert neki is lett volna esélye – talán több is - ha akkor a boltban másként viselkedik.

szemlézte: Bíró László

Hétvégi filmajánló

Otthonunk film
https://tiltottgyumolcs.hu/az-otthonunk ... W0WZTVk8uU

De profundis

Halottas párnámra boldogan tettem le ezt az
Elfáradt, megkínzott fejet
És vártam a Semmit!
A nagy Éjszakát, az örök feledést,
Az Enyészetet!
De az üvegszemű csontember
Kaján vigyorral a koporsómra ült.
Koporsóm elé befogva hat varjú
Károgva repült velem
A világűrön át!
Azóta itt vagyok.
Tudjátok mi van itt?
Köd, sűrű, szürke köd.
S én árnyék lettem árnyékok között.
Éjfélkor kísértő kósza lélek lettem,
Akiket szeretettem, én is felkerestem!
S akiket öleltem
Gyönyörosztó hévvel,
Menekülnek Tőlem!
Menekülnek tőlem hideglelős félsszel,
Pedig én élek!
Járom az árnyak bús kálváriáját,
Viselem Krisztusnak töviskoronáját.
Hát nincs menekvés?
Nincsen irgalom?
Engedjetek hát
Valóban meghalnom!

A „Mélységből” (De profundis). Ady Endre, modern költőnk szellemének médiumi megnyilatkozása 1941-ből.

Gyönyörű és találó példázat,
mely a mi szellemtani listánkra is érvényes
Rövid részlet "Az utolsó óra munkásaihoz" című kötetből

Olyan egy ilyen szellemi iskola, mint egy méhkaptár. A méhkaptárban mézet gyűjtenek a méhek. Ezt a mézet sejtekbe gyűjtik a méhek, és minden egyes sejtnek a fenekén egy jövendő élet csirája szunnyad. A dolgozó méhek — akik ti vagytok — kirepülnek a széles mezőre, előttük nincs határ, nincs kerítés, nekik nem lehet megtiltani azt, hogy bármelyik kertbe beszálljanak, és bármelyik mezőre letelepedjenek, bármilyen virágból hímport és mézet gyűjtsenek.

Megjegyzés: Nincsenek számunkra vallási és más dogmatikus korlátok. Bármelyik vallási vagy filozófiai forrásból meríthetünk szabadon, kötődések nélkül. A merített tudáshoz sem ragaszkodunk, mert az már kötődést jelent. Az igazsághoz, mely szabaddá teszi a leket, csak gyermeki nyitottsággal és folyamatos igazságot szomjazó munkálkodással lehet eljutni. Nagyon hasznos, ha egy mércét állandóan szemünk előtt tartunk, ami kizárja az eltévedést, vagy tévelygést. Ez a mérce az evangéliumok igazsága, Üdvözítőnk tanítása legyen.
A cél csak az, hogy az a méz, amely a kaptárba gyűl, tiszta és mocsoktalan legyen, hogy azok a sejtek, amelyekben a méz és benne az a parányi életcsíra él, kifogástalanul a legjobb anyagból készüljenek. De nem is készülhetnek másképp, mert hiszen a méhnek éppen az az élettörvénye, hogy minden virágból a mézet vonja ki.
Most áttárek a példázatról a közvetlen megértés mezejére. Tehát a sejtek jelentik a keretet, azaz az ismeretet, a méz pedig a szeretetet. A kettőnek egymással szoros harmóniában kell lennie. Mindenkinek kötelessége úgy a szívét, mint az eszét a lehető legjobban, a lehető legalaposabban kiművelni, hogy azt a célt, amelyet az Úr egy ilyen iskolának feladatul tűzött, minél jobban és minél intenzívebben szolgálhassa.

Megjegyzés: A lelki fejlődés akkor igazán eredményes, ha a lélek értelmi és érzelmi oldalai harmóniában vannak. Akár az értelmi, akár az érzelmi rész túlfejlődése a másik róvására, kibillenti a lélek egyensúlyát és elszúrja az életét. Ezért a gondviselés általában lezárja a túlfejlett oldalát és olyan feladatokat és sorsot bíztosít erre az életére, melyek a fejletlen oldalt erősíti.
Azonban — és ezt szeretném kétszer aláhúzni, amit mondandó vagyok — minden egyes méhnek, minden egyes tanulónak jogában áll ugyan az ő ismerettőkéjét és érzelmi világának tőkéjét széles e világon bárhonnan összegyűjteni, de ennek a kicsiny tűzhelynek itt, egy erjedő társadalom közepén a lehető legkisebb felületeit szabad csak mutatnia az ellenfél felé. És ez a legkisebb és lehető legkevésbé megtámadható felület az önnemesítés és az erkölcsi fejlődés munkája.
Ez az a munka, amelyet nem lehet megtámadni kívülről. Megtámadhatják egymást társadalmi alakulatok, államok, szellemi irányzatok, stb., stb., és egymást halomra dönthetik és elpusztíthatják, de az Úr igéi semmiképpen el nem múlhatnak, az isteni eszme mindenkor ugyanaz marad. Az erkölcsi jó fogalma mindig és mindenkor megtámadhatatlan, mert olyan társadalmi, alakulat, vagy olyan irányzat el sem gondolható, amely azt tűzze a zászlójára, hogy mindent, ami jó, mindent, ami az erkölcsi fejlődést szolgálja, rombadöntsön és el akarjon pusztítani. Ilyen hatalom csak egy van, és ez maga a sátán.
Ennek a közösségnek tehát kifelé semmi más arcot, semmiféle más célt mutatnia nem szabad, mint csupán csak az evangéliumi, krisztusi spiritizmus elvét, ami nem egyéb, mint az önnemesítés és másoknak a saját becsületes, erkölcsös életünk és cselekedeteink által a példaadás útján való nemesítése.
Ezért nem nézték soha jó szemmel a ti szellemi vezetőitek, és ezért nem fogják soha jó szemmel nézni, míg ez az iskola fennáll, ha fantasztikus irányzatok akarnak helyet szorítani, ha a propaganda akarja felütni a fejét.
Kedves testvéreim, még egyszer szeretném aláhúzni azt a három momentumot, amelyet a szívetekbe szeretnék vésni. Senkinek le nem rombolni a hitét és meggyőződését, hanem meghagyni őt az ő saját keretei között, de mindenkor szolgálatára lenni azon a kereten belül, és az agyonboldogítás helyett csak jóbarátul és mindenkor készséges segítőtársul lépni fel mellette.
Második a teljes gondolati és lelkiismereti szabadság minden megkötöttség, minden dogmatikus rendelkezés nélkül.
És végül ami a legfontosabb: ennek a szent ügynek vállvetve, teljes önmegtagadással való szolgálata azáltal, hogy tudjunk mindig igazak lenni, és hogy semmi mást ide be ne hozzunk, mint csupán a mézet, a szeretetet, amely, ha innen kiárad, az olyan hatalmas erőt jelent, amellyel szemben hadseregek sem képesek győzelmet aratni.


Bíró László

MILYEN AZ IDŐSEBBEK AGYA.

A George Washington Egyetem Orvostudományi Karának igazgatója azt
állítja, hogy egy idősebb ember agya sokkal plasztikusabb, mint azt
általában gondolják. Ebben a korban az agy bal és jobb
agyféltekéjének interakciója harmonikussá válik, kibővítve kreatív
lehetőségeinket. Éppen ezért a 60 év feletti emberek között számos
olyan személyiséget találhat, akik ekkor kezdik meg kreatív
tevékenységüket.
Természetesen az agy már nem olyan gyors, mint fiatalon. A
rugalmasság azonban növekszik. Ezért az életkor előrehaladtával
nagyobb valószínűséggel hozunk megfelelő döntéseket, és kevésbé
vagyunk kitéve a negatív érzelmeknek. Az emberi szellemi tevékenység
csúcsa 70 éves kor körül következik be, amikor az agy teljes erővel
kezd működni.
Idővel az agyban megnő a mielin mennyisége, amely anyag elősegíti a
jelek gyors átjutását az idegsejtek között. Emiatt az intellektuális
képességek az átlaghoz képest 300% -kal növekednek.
És ennek az anyagnak az aktív termelésének csúcsa 60 és 80 év közé
esik. Érdekes az a tény is, hogy 60 év után egy személy egyszerre 2
féltekét használhat. Ez sokkal összetettebb problémák megoldását
teszi lehetővé.
Monchi Uri, a montreali egyetem professzora úgy véli, hogy egy
idősebb ember agya választja azt az utat, amely a legkevesebb energiát
fogyasztja, kiszűri a feleslegeset, és csak a helyes megoldásokat
hagyja meg a probléma megoldására. Olyan vizsgálatot végeztek,
amelyben különböző korcsoportok vettek részt. A fiatalok zavartak
voltak a tesztek megválszolása során, míg a 60 éven felüliek helyesen
döntöttek.
Most nézzük meg az agy jellemzőit 60-80 éves korban. Nagyon rózsásak.

AZ IDŐSEBB EMBEREK JELLEMZŐI.
1. Az agyban lévő neuronok nem halnak meg, ahogy azt mindenki
körülöttünk mondja. A közöttük lévő kapcsolatok egyszerűen eltűnnek,
ha egy személy nem végez szellemi munkát.
2. A figyelemelterelés és a feledékenység az információk túlzott
mennyisége miatt jelentkezik. Ezért nem szükséges, hogy egész életét
felesleges apróságokra összpontosítsa.
3. 60 éves kortól az ember a döntések meghozatalakor nem egy
agyféltekét használ egyszerre, mint a fiatalok, hanem mindkettőt.
4. Következtetés: ha az ember egészséges életmódot folytat, mozog,
megvalósítható fizikai aktivitása van és teljes szellemi aktivitása
van, akkor az értelmi képességek az életkor előrehaladtával NEM
csökkennek, csak NÖVEKEDIK, 60-80 éves korukban érnek el csúcsot.
Ne félj tehát az időskortól. Törekedjen intellektuális fejlődésre.
Tanuljon új kézművességet, zenéljen, tanuljon hangszereket játszani,
képeket festeni! Tánc! Érdeklődjön az élet iránt, találkozzon és
kommunikáljon barátaival, tervezze meg a jövőt, utazzon a lehető
legtöbbet. Ne felejtsen el boltokba, kávézókba, koncertekre járni.
Ne zárkózzon be egyedül, ez mindenki számára pusztító. Élj a
gondolattal: minden jó még előttem áll!
Információ!
Egy nagy tanulmány az Egyesült Államokban megállapította, hogy:
A legproduktívabb életkor 60-70 év;
A 2. legeredményesebb emberi stádium a 70 és 80 év közötti életkor;
A 3. legeredményesebb szakasz - 50 és 60 év.
Előtte az illető még nem érte el a csúcsot.
A Nobel-díjasok átlagéletkora 62 év;
A világ 100 legnagyobb vállalatának elnökeinek átlagéletkora 63 év;
A lelkészek medián életkora az Egyesült Államok 100 legnagyobb
gyülekezetében 71 év;
Apák átlagos életkora 76 éves.
Ez megerősíti, hogy az ember legjobb és legeredményesebb évei 60
és 80 év között vannak.
Ezt a tanulmányt orvosok és pszichológusok csoportja jelentette
meg az ÚJ ANGOL ORVOSI JEGYZETBEN.
Felfedezték, hogy 60 évesen eléri érzelmi és mentális
potenciáljának csúcsát, és ez a 80-as évekig folytatódik.
Ezért ha 60, 70 vagy 80 éves vagy, akkor életed legjobb szintjén vagy.

* FORRÁS: New England Journal of Medicine *.

Adja át ezt az információt 60, 70 és 80 éves családjának és
barátainak, hogy büszkék lehessenek életkorukra.


Róna Judit PhD
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet

UI: egy ide illő videó:

Fogágybetegség
https://www.youtube.com/watch?v=5x8D6_JJttg

A balga szüzek
(Máté 25, 1-13)

1. Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására.
2. Öt közülük balga volt, öt pedig okos.
3. A balgák ugyanis, amikor magukhoz vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat.
4. Az okosak viszont lámpásukkal együtt olajat is vittek korsóikban.
5. Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak.
6. Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: 'Íme, a vőlegény! Jöjjetek fogadására'!
7. Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat.
8. A balgák így szóltak az okosakhoz: 'Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk
kialszik'.
9. Az okosak így válaszoltak: 'Hátha nem lesz elég nekünk is, meg nektek is: menjetek
inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak'.
10. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót.
11. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: 'Uram, uram, nyiss ajtót nekünk'!
12. Ő azonban így válaszolt: 'Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket'.
13. Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok.

HANG - A balga szüzek azért voltak balgák, mert olyasmit kértek az okosaktól, amit másnak adni nem lehet. Ez a szeretet áradása. Ezt nem tudja senki odaadni másnak! Maga Isten sem tudja megtenni, hogy más helyett szeressen! Ha valaki azt kéri Tőlem, hogy szeressek helyette, akkor csak ezt mondhatom neki: "Érted és veled tudok szeretni, de helyetted nem!" A balgák tehát azért voltak balgák, mert azt kérték az okosaktól, hogy adják át nekik saját szeretetüket. Az okosak válasza valóban okos volt: "Szerezzétek be magatoknak!"
Az olaj tehát szívetek szeretete! Akkor vagytok okosak, ha arra használjátok földi életeteket, hogy ezt megszerezzétek, őrizzétek és ápoljátok magatokban. Aki nem ezt teszi, aki mindig a másik szeretetétől várja szíve szeretetének föllángolását, az bizony balga!
Szeretni annyit jelent, mint jót akarni! Mégpedig azt a jót akarni, amit Én akarok annak szívében, aki befogadott Engem életébe.

szemlézte: Bíró László

HANG – Isten a világ ura?

(Bucholcz Ferenc médiumon keresztül válaszol Jézus.)

Kérdező: Jézusom! Ki csinálja a természeti katasztrófákat? Isten vagy valaki más?
HANG: "Drága Gyermekem !
Nem az Isten csinálja a szélvészeket, földrengéseket, tűzvészeket és árvizeket. Mielőtt állításomat érvekkel is alátámasztanám, szeretném alaposan kitisztázni előtted, hogy mit tartok Én, Jézus, katasztrófának.
I. Én, Jézus, azért jöttem a Földre, hogy megmentsem azt, aki elveszettnek tudja magát. Az élet szava vagyok e világ számára. Azt minden gondolkodó ember észrevette már a Földön, hogy nincs a Mennyországban. De a segítségemmel minden gondolkodó ember észreveheti magában a Mennyországot már a Földön.
Az embereknek nem azoktól a körülményektől kellene félniük, amelyek biológiai életüket veszélyeztetik, hanem elrontott önmaguktól. Attól, hogy nem arra használják fel földi életüket, amire kapták.
Aki külső körülmények változásától teszi függővé a boldogságát, az lelkében kárt fog vallani, mert olyasminek a birtoklására törekszik, amit
- mások elvehetnek tőle,
- elveszíthet,
- a Földön más számára itt kell hagynia /öröklés jogán/, vagy
- moly megrágja és rozsda megemészti, mert mulandó, mint az anyagból készült ég és föld.
De aki megtanul úgy gondolkodni, mint Én, Jézus is tettem, azt semmilyen külső körülményváltozás nem fog elkeseríteni, mert rálát arra, hogy olyan jót birtokol önmagában, amit
- mások nem vehetnek el tőle,
- véletlenül nem hagyhatja el, mert
- mindig nála és vele levő,
- el nem avuló érték. Az elvesztés félelme nélkül csak egy jó birtokolható a Földön: az Isten gondolkodásmódja, a szeretet. Ez a Mennyország állapota a jót akaró emberben. Békét ad, derűt, erőt, a halál fölötti győzelem tudatát.
A legnagyobb katasztrófa, ami egy embert a Földön érhet az, ha a lelke kárba veszik! /Máté 16,26./ Nem a kívülről jövő katasztrófáktól kell tehát félnetek, hanem a belülről fakadó, helytelen gondolkodásból eredő hitetlenségtől. Mert „...aki hisz...megmenekül, De azt, aki nem hisz, el fogják kárhoztatni,...! „ /Márk 16,16./
Azok számára, akik önmagukat a testükkel azonosítják, létezik
a.) egyéni katasztrófa,
b.) a kisebb-nagyobb embercsoportokat érintő katasztrófa,
c.) a Föld lakóinak egészét fenyegető világkatasztrófa.
Minél több embert érintő katasztrófáról hall valaki, annál jobban rákényszerül arra, hogy szembesüljön azzal a tudattal, hogy egyszer neki is itt kell hagynia a földi életet. Ezért igazán csak az nevezhető bátornak, aki szembe mer nézni önmagával, és nem csak felteszi magának az élet nagy kérdéseit, hanem értelmet megnyugtató választ is igyekszik keresni arra, hogy
- miért született e világra,
- mi lesz vele a „halál” után és
- a születés-halál adta keretek között hogyan érdemes élnie ?
Az Isten szemében csak egyéni katasztrófa létezik. Mindegy, hogy a körülményváltozások látszatra egy, több vagy sok ember halálát okozzák. A hajatok szálait is számon tartó Isten minden ember életét egyénileg kíséri figyelemmel. Hiszen egy veréb sem eshet le Atyám tudta nélkül a földre, és az ember a verébnél sokkal drágább az Isten számára. Ezért olyan helyzetet, ami nem ad lehetőséget a szellem fejlődésére, Isten nem enged meg számotokra. Mert nem a mulandó test a lényeg, hanem a testet megelevenítő szellem.
Az ember boldogsága szempontjából csak az számít, hogy a test anyagburkából kibújva Istent szerető szellem lássa meg a Mennyország világosságát. Bizony, bizony másképpen gondolkodik az Isten, és másképpen az Istent, tehát önmagát sem ismerő ember.
1. Miután a halálommal végződő, sokak által egyéninek hitt katasztrófámat átéltem, ezt mondtam: „Hát nem ezeket kellett szenvednie a Krisztusnak és azután bemennie dicsőségébe?„ /Lukács 24,26./ Halálom tehát, mert Atyám akaratának megtételére törekedtem, nekem a javamra vált. Csak a tudatlan ember sajnálkozik egy Istent szerető ember halála miatt.
Mikor halálom előtt elbúcsúztam tanítványaimtól, többek között ezeket mondtam nekik: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy Atyámhoz megyek, mert az atya nagyobb nálamnál.” /János 14,28./ Ezzel azt fejeztem ki, hogy olyan helyre megyek, ahol Atyám minden képzeletet felülmúló módon fog majd szolgálni Engem, aki megvallottam Őt az emberek előtt. Atyám pedig csak azért nevezhető nálam nagyobbnak, mert Ő az, aki legteljesebb módon szolgál mindenkit. Persze, ezt csak az tudja megtapasztalni, aki vállalja, hogy a szeretet körén belül él.
2. Mikor Siloámnál egy összedőlt torony több megtéretlen embert ölt meg, akkor sem a testük elmúlásának tényét hangsúlyoztam, hanem a lelkük kárát. /Lukács 13,4-5./
3. Az egész Földetekre kiható gyors változást pedig szintén csak a hitetlenek fogják katasztrófaként megélni. /Máté 24,30./ Azok viszont, akik hisznek Bennem, és kitartanak a szeretet mellett, azok tudni fogják, hogy a külső nehézségek múló percei a megváltást hozzák közel számukra. /Lukács 21,28./
Nem veszteség a halál a megtérés után, de katasztrófa a szellem számára, ha elmulasztotta ezt földi élete során, és nem hajlandó erre a színről-színre látás világában sem. Az emberek úgy gondolják, hogy az életet a testi funkciók működése, a halált pedig ezek hiánya jelöli. Én, Jézus, Atyámmal együtt tudjuk, hogy aki Bennem hisz, az már átment a halálból az életbe. Mert az Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké. Akik azáltal élnek, hogy hisznek Benne. /Márk 12,27./ Ezért ne a test elmúlásától féljetek, hanem a gondolkodás-átalakítás elmulasztásától.
Én, Jézus, mindig annak a szellemnek az állapotára teszem a hangsúlyt, amely a testet megeleveníti /János 6,63./ A tudatlan emberek pedig a szellemük által megelevenített testre.
Az anyagi test és az azt megelevenítő szellem között van egy óriási különbség. Az anyagi test múlékony dolog. A szellem nem. Az anyagi testet külső erő el tudja pusztítani, a szellemet nem. Azt csak mindenki önmaga ronthatja el, teheti szentségtelenné. /Márk 7,15-23./
II. A biológiai életeteket fenyegető körülményváltozásokat - katasztrófákat - olyan szellemi lények idézik elő, akik az emberek gonosz indulatainak energiáit használják fel arra, hogy ártó szándékukat megvalósítsák. Az embereknek tudomásul kellene venniük, hogy a belőlük kisugárzó gyűlölet nem csak az ő lelküket mérgezi és teszi szívbéke megélésére alkalmatlanná, hanem gyűlöletük energiája táplálékul szolgál az őket körülvevő és átjáró rossz akaratú szellemi lények számára is. Éppen ezért, ahol ezek a lények emberek közötti gyűlöletet, ellenségeskedést tapasztalnak, rögtön ott teremnek, és igyekeznek azt még jobban felszítani.
A szeretet, a jóakarat kisugárzása viszont legyengíti, menekülésre készteti az ártó szándékú szellemi lényeket. Ezt tudják ők is, ezért azon munkálkodnak, hogy jóakaratú törekvéseitekben elbizonytalanítsanak benneteket.
A rossz irány felerősítése, a jó irány elködösítése: ez az, amit el akarnak érni a testben élő emberekkel kapcsolatban.
A Sátán az Isten majma. Első akar lenni, de nem mások szolgálata által, hanem a másokon való uralkodás, elnyomás által. Még a legszentebb célokat is képes megszentségtele¬níteni. Megmondtam nektek: a Sátán embergyilkos kezdettől fogva, és éppen ezért Bennem semmije sincs. /János 14,30/
Azt, hogy a természeti katasztrófáknak nevezett erőhatásoknak szellemi háttere van, és azt, hogy ezeket az erőhatásokat nem az Isten okozza, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy úgy csendesítettem le a háborgó tavat és a szélvihart, mint aki értelemmel rendelkező szellemi lényhez szólt /Márk 4,39/. Úgy, ahogy tettem ezt az embereket megszállva tartó rossz szándékú szellemi lények esetében is.
Ti is sokat tehettek azért, hogy a gonosznak ne legyen ereje bennetek és körülöttetek. Ahogy az emberi gyűlölet energiája erősíti a rossz szándékú szellemi lényeket, úgy az ima, a jó gondolat, gyengíti őket.
Mikor elfogatásom előtt a Gecsemáné kertben arra kértem három tanítványomat, hogy imádkozzanak Velem, akkor az imának éppen ezt, a gonosz szellemi erőket gyengítő hatását akartam használni. Sajnos a tanítványaim akkor nem imádkoztak Velem. Ezért is mondhattam nekik: „Szunnyadjatok most már és nyugodjatok ! Nincs a gonosz előtt akadály.” /Márk 14,41./ De azért az a tény, hogy Én, Jézus, imádkoztam elfogatásom előtt, nem maradt teljesen hatás nélkül /János 18,6/ ! Ugyanis elfogóim, akiket Júdás hozzám vezetett, először hátrahőköltek és a földre estek, mikor megtaláltak Engem.
Tudnod kell, hogy második eljövetelemet megelőzően nagy nehézségeket fognak átélni a Föld lakói. De sem ezekhez a nehézségekhez, sem ennek az időnek jeleket és csodákat tevő hamis krisztusaihoz /Márk 13,22/ az Istennek nincs köze. Mint ahogy nem volt a te Jézusod földi meggyilkolásához sem. Csak ahhoz lesz az Istennek köze, hogy ez az utolsó, embert leleplező időszak megrövidüljön /Márk 13,20/.
Lásd be ! Az Isten nem meghasonlott szellemi lény, aki az egyik kezével rombol, a másikkal pedig épít. Mert amelyik királyság meghasonlik önmagával, az elpusztul /Lukács 11,17/ !
Már Illés próféta is megtapasztalta, hogy az Isten nincs benne romboló szándékkal sem a szélviharban, sem a földrengésben, sem a tűzvészben /1Kir 19,11-12/. De benne van építő, buzdító és vigasztaló módon abban a halk és szelíd hangban, amely ma is szól minden emberhez a lelkiismeret hangján keresztül.
Felvetődhet benned jogosan az a kérdés is, hogy az özönvizet - melyet csak Noé és a bárkájában levők éltek túl - az Isten csinálta-e ? Elöljáróban tudnod kell, hogy a Biblia ószövetségi részében leírt, Istennek tulajdonított szavak csak részben tükrözik az Isten gondolkodásmódját. Ugyanis azok, akik hallották, és emberi szájhagyomány útján tovább adták, leírták e sugallatokat, nagy mértékben belevitték ezekbe az írásokba a saját gondolataikat is. Isten megengedte ezt számukra, mert Ő nem csak a Földet nem alakítja erőszakos eszközökkel, de az emberek gondolkodását sem.
Elég, ha az özönvizet megelőző időről tudod, hogy akkor az emberek között többen olyan képességekkel és erőkkel rendelkeztek, melyeknek létében az emberek többsége ma már nem hisz. De mivel Isten nem személyválogató, ezért ezek az erők elvben ma is mindenkinek a rendelkezésére állnak. /Márk 11,23./
Tudnod kell, hogy a Föld akkori lakói erejüket, lehetőségeiket nagyon rosszul használták fel. /1Mózes 6,5./ Sőt, ha ezekhez hozzá veszed azt tényt, hogy a Föld lakói tudatosan kerestek kapcsolatot az ártó szándékú szellemi lényekkel is, akkor beláthatod, hogy a Szeretet Istenének nincs olyan értelemben köze a pusztító özönvízhez, mint azt eddig gondoltad.
Az Isten csak Általam, Jézus által tudta legyőzni e világot úgy, hogy vállaltam a nem ártás, a megbocsátás és a segítés Útját. S azáltal győzhetsz a mulandó világ fölött te is, ha erőmet elfogadva vállalod, hogy követsz Engem az Úton !
MEGÁLDALAK a TISZTÁNLÁTÁS és a HŰSÉG LELKÉVEL!"


https://www.youtube.com/watch?v=1C0V4yYCUGs

Humoros bölcseletek

Gyerekkoromban kértem Istent, adjon nekem egy biciklit. Aztán rájöttem, hogy a dolgok nem így működnek. Úgyhogy loptam egyet, és kértem Istent, bocsássa meg.

Nagymamám 60 éves korában elkezdett napi rendszerességgel sétálni, minden nap 5 kilométert. Most 82 éves, és fogalmunk sincs, hol van.

Évek óta nem beszéltem a feleségemmel. Nem akarom félbeszakítani.

Külön szobában alszunk, külön eszünk, külön megyünk nyaralni.
Megteszünk mindent, hogy egyben tartsuk a házasságunkat.

Gyermekünk első tizenkét hónapját azzal töltjük, hogy megtanítjuk járni és
beszélni. A következő tizenkét évet meg azzal, hogy pofa be és maradjon a fenekén.

Nincsenek előítéleteim. Mindenkit utálok.

Szeretek borral főzni. Néha még az ételbe is teszek.

A bank az a hely, ahol akkor kapsz kölcsönt, ha be tudod bizonyítani, hogy
nincs rá szükséged.

Mindenki tudja, hogyan kell gyereket nevelni, kivéve azt, akinek már van.

Az ember az egyetlen állat, akinek céljai vannak a gyerekeivel. Kivéve a
guppikat, amik megeszik a sajátjaikat.

Szakítottunk a barátommal. Ő meg akart házasodni, én viszont nem akartam, hogy megházasodjon.

A feleségem 'apró lábak dobogását' akarta hallani otthon. Vettem neki egy
kutyát. Olcsóbb, és több lába van.

Bámulatos, hogy az a rengeteg fontos dolog, ami egy adott nap a világon
történik, mindig pont belefér az újságba.

Az egyik barátom küldött egy képeslapot, amin a Föld volt látható az űrből
fényképezve. A hátoldalára ezt írta: 'Bárcsak itt lennél!'

Szülinapomra kaptam egy légpárásítót és egy páramentesítőt. Ugyanabba a
szobába raktam őket, rendezzék le egymás között.

Rákötöttem a gázpedált a féklámpára. Azóta nem nagyon előztek meg.

Örökké szeretnék élni. Eddig ment.

Ha véghezviszed a lehetetlent, a főnököd felveszi a napi teendőid közé.

A világ legnagyobb felfedezéseit olyan emberek tették, akik túl hülyék voltak
ahhoz, hogy felfogják, az adott dolog lehetetlen.

Az univerzumban kell lennie értelmes életnek a Földön kívül. Legékesebb
bizonyítéka ennek, hogy egyik se próbálja felvenni velünk a kapcsolatot.

A pénz tényleg beszél. Azt mondja: pá!

Van egy terepszínű álcaruhám. De nem találom.

És végül az időjárás-előrejelzés ma estére: sötét lesz.

Egy ifjú tíz év alatt harmincat öregszik
Életünk múlandóságáról...

Tíz év alatt harmincat öregszünk. Mit értek ezalatt? A következőt:
Amikor egy ember eléri a felnőtt kort, akkor kezd el teljes értékű életet élni.
Amikor tizennyolc-húsz évesen „kirepül” otthonról, akkor lesz önálló, akkor lesz szabad. Előtte csak részlegesen volt az, s e részlegesség mértéke attól függött, milyen családban nőtt fel, s milyen gyerekkora volt.
Ha ez a korszak szép volt, akkor „hosszú pórázon” élt, és sokat megtehetett már gyerekkorában is. Ha viszont rossz gyerekkora volt, akkor szabadságát sok oldalról és sok területen nyirbálták; „a póráz nagyon rövid volt”.
De most a példa kedvéért tételezzük fel a legjobbat, s gondoljuk el, hogy minden embernek szép gyerekkora volt, „hosszú pórázon” élt. Még erre az állapotra is elmondható, hogy „nem teljes élet.” Mert az első években a kiszolgáltatottság mértéke száz százalékos. Az embert pelenkázzák, cumisüvegből etetik, s élettere a kiságy és a járóka között telik el. Később nő az élettér, de vele együtt nőnek a nehézségek is: trauma az oviban, ahova nehezen illeszkedik be, hiszen először megy közösségbe. Tanulás az iskolában, amikor ráébred, hogy az életben több a „nem akarom”, mint az "akarom." A sok muszáj számtalan oldalról kötözi meg, és e mellett értelme sem olyan még, hogy emberi mivoltának teljes terjedelmében átlássa, átgondolja az életét, céljait.
A kamaszkor megint az újabb felismerések területe, és persze sok szép is van benne, de legalább ennyi csalódás is. Ebben az időszakban eszmél rá az ember, hogy mennyi mindent másképp csinálna az életben mint szülei, akiket lát, viszont nem teheti még; itt megint érzi a kényszert. Nem érti, neki miért kell tennie azt, amire szülei kötelezik, holott ő ezt, vagy azt nem úgy csinálná ahogy ők. Ez a nagy tervezgetések időszaka, amikor az ifjú ember elhatározza, hogy pár év múlva ő hogy fogja élni önálló életét.
Száz szónak is egy a vége: a gyerekkor nem teljes értékű élet. Teljes értékű gyerekkor lehet ugyan, de teljes értékű élet semmiképp.
Röviden: A teljes értékű élet első velejárója a szabadság. Ennek megvalósulása pedig a gyerekkorban, a gyerekkor jellegénél fogva nem lehetséges.
Ezután elérkezik a vízválasztó, a tizennyolcadik életév. Önálló lesz a gyermek, és szabad. (Lehet hogy ugyan a családi házban marad, de itt is szabaddá válik, mert szabad a döntésre, ugyanis bármikor elköltözhet, ennek már nincs tovább elvi akadálya.)
Amikor elindul a teljes értékű élet akkor már tizennyolc-húsz éves az ember. Ekkor kezdődik el igazán az élet. Viszont csak a kezdetkor – a felnőtté váláskor - számoljuk innen az életet! Később, amikor visszaszámolunk, már a valódi születéstől számoljuk újra.
Ebből adódik az, hogy harminc évesen még csak tíz-tizenkét éve élünk teljes értékű életet, és mégis életünk fele lepergett. "Harminc évet öregedtünk tíz év alatt."
Az itt olvasottakat csak visszatekintve érezzük így. Amikor elindul teljes értékű életünk tizennyolc-húsz évesen, teli vagyunk tervekkel, célokkal. A harminc éves kor olyan messzinek tűnik. Ennek oka, hogy tudat alatt azt a tíz-tizenkét évet ami még előttünk van életünk hozzávetőleges feléhez, nagyon hosszúnak érezzük. Miért? Nos azért, mert visszamenőleg felidézzük az elmúlt tíz-tizenkét évet, amikor mi még csak hat-nyolc éves kisiskolások voltunk. Ebben az időben mentünk első-második osztályba. Azóta viszont felnőttünk. A teljes felnőtté válásunk ideje volt ez a tíz-tizenkét év, és ez nagyon hosszú volt! Főleg azért volt hosszú, mert ebben a szakaszban indult el életünkben a sok-sok „nem szeretem” dolog, és az ilyen időszakból egy perc is sok, nem hogy tizenkét év!
Tudatosan, vagy tudat alatt végig szalad az emberben mindez ifjúkorában és azt mondja: „Itt az idő, előttem az élet, ha most tíz évet élek, (ami már eleve nagyon sok idő /lásd az előzőeket, hogy miért/) akkor is még csak 30 leszek, és azután még ott a teljes második szakasza életemnek. Aztán villámgyorsan eltelik ez az idő, és harminc lesz. Úgy érzi valami igazságtalanság történt vele, hiszen alig telt el röpke tíz év az életéből, és máris lepergett élete fele. Tíz év alatt harmincat öregedett.
Sajnos az élet második szakasza sem sokkal jobb. Először is nem biztos, hogy meddig tart, másodszor az öregség korszaka, a betegeskedés rosszabb mint a gyerekkor, s ezért megint csak nem teljes értékű élet.
Ha összeszámoljuk, valahol az élet fele körül van tíz-harminc évünk, ezt kell jól beosztani. S éppen ezért talán nem mindegy mire használjuk.


szemlézte: Bíró László

A szeretetről
Részlet a "Tanítások az utolsó időkről" című szellemi közlésből

A szeretet egyenlő a szenvedéssel és az áldozathozatallal. Az emberek kedvelik a kényelmet. A küzdelmet kerülik, így nem ismerik meg az igaz szeretetet. A szeretetért terhet nem viselni. A szenvedés igazsága a tiszta szeretet, és elpusztul, ami nem ebből épül fel. Tekintsétek Üdvözítőnk pél¬dáját és tanuljatok meg szeretni! Magatokat ne féltsétek, ha korholni kell, tegyétek! Amikor a másik cselekedetében találsz hibát, előbb vizs¬gáld meg a tiédet. Ha a magadét kijavítottad, adj példát másoknak. Ne engedd, hogy tévedéseikben éljenek, és ne bánd, ha szavaidért keserű epét öntenek fejedre.
Az utolsó időkben sokan egyedül maradnak. Meglehet, hogy szobájukban egyedül vannak, mégis többen vigyázzák lépteit, mintha népes társaság venné körbe. Ne féljetek az egyedülléttől, mert a magány megszentel titeket! Sosem vagytok egyedül, csak a szem állít korlátot elétek. Senkit sem hagyunk magára. Ha szobádban ülsz és egyedül érzed magad, ne nyúlj a televízió, a rádió gombjához! Ne szaladj telefonhoz, ismerősök száma után kutatva! Ne kiálts a szom¬szédhoz! Kezdj el beszélgetni Istennel! Szólítsd meg és figyelj arra, hogy mit mond neked! Istennek nincs szüksége a be¬szédre, de neked igen.
Fontos, hogy megfogalmazzátok Neki érzéseitek. Magatoknak hasz¬náltok ezzel. Nem kellene pszichológushoz járnotok, ha a benső orvos¬hoz fordulnátok. Némelyik tanácsot is ad, amit legtöbb beteg a füle mellett elenged. Nem orvos szavát akarják hal¬lani, gondjaikat kívánják valakivel megosztani. Nem vásárolhattok figyelmet. Figyelmet csak cserélni lehet. Előbb adni kell. Kiárasztani a világba, oda nyújtani, ahová szüksé¬ges. Ha így teszel, biztos lehetsz, hogy hozzád is megérkezik idejében. Nézz a lelkedbe erővel, és kérdezd meg, adtál-e társaidnak elegendő figyelmet? Észrevetted-e, ha homlokát ráncolva elhúzódott csendesen? Odaültél-e akkor melléje, vagy saját dolgodat tetted előbbre, hogy azzal végezz idejében?
Legyetek őszinték Istenhez! Higgyétek el, nagy szükségetek van er¬re! Sok negatív érzés rágja a lelketeket. Ezeket magatokba temetitek és úgy hiszitek, ezzel megmenekültetek, pedig így kerültök a legnagyobb bajba. Az eltemetett érzések gejzír módjára feltörnek és megégetnek bennete¬ket. Ne szégyelljétek bűneiteket! Vigyétek Isten elébe! Kérjétek, hogy segítsen nektek kimondani, amit éreztek! Ne legyetek magatokhoz kíméletesek! Ne próbáljátok becsapni magatokat!
Nagyon nagy szükségetek van a vigaszra. A vigasz nem azonos a sü¬ket hallgatással. A vigasz egyenlő a türelmes figyelemmel. A vigasz erőssége az igazság. Ha hallgatod a szenvedő baját, teljes figyelemmel tegyed! Félig bekötözted már sebeit ezzel. Ne szakítsd félbe, ha szavait értelmetlennek hiszed! Gondolj arra, hogy Isten téged is meghallgatott, és türelmes csendjével gyógyított! Nem kell ahhoz beszélned, hogy másoknak vigaszt adj. Sokszor elég a jelenléted vagy kezed melege. Bajokat gyógyszer¬rel nem lehet gyógyítani, de jó szóval a lélek sebeit be lehet kötözni.
Beszélj Teremtődről embertársadnak, ha erre kér Téged. Aki nem akar hallani Istenről, ne erőltessétek! Az Atya szabadságot adott az embernek, ti sem vehetitek azt el senkitől sem. Bízzátok a lélekre, hogy tapasztalatát miként éli meg! Ne avatkozzatok a másik döntésébe, a dolgotok nem ez! Adjátok meg számára, ami szükséges, a többit végezze el! Óvakodjatok az erőszaktól! Isten nem erőlteti rá magát senkire. Akik erőszakosan térítenek, egyik sem Istentől jött el. Óvakodjatok a kiabálóktól, és magatok se szóljatok hangosan! Ha elég közel mégy társadhoz, meghallja hango¬dat.

szemlézte : Bíró László


Isten levele
https://www.youtube.com/watch?v=XZKfzQwuupA

"Aki erőszakos, az NEM erős ember.
Aki gyengéd, az nem gyenge.
Aki engedi, hogy mellette szabad légy, az NEM azért van, mert nem vagy fontos neki.
Akinek a hite erős, az még nem hiszékeny.
Aki valóban spirituális, nem akar meggyógyítani téged, hanem arra tanít, hogy megtudd gyógyítani saját magad
Aki fél, az nem lát tisztán, hanem illúzió vakítja.
Aki tudja, hogy van Isten, annak nincs szüksége vallásokra és templomra (sőt elfordul tőlük).
Aki látszólag 'önmagába szerelmes ember', az NEM túl sok önbizalommal rendelkezik, hanem valójában szinte semennyivel.
Aki őszintén szeret téged, az NEM helyesel mindent benned, hanem ELFOGAD.
Aki gyűlöl téged, mert más úton jársz a tömegtől, az a valóságban nem téged gyűlöl, hanem azt, hogy ő neki nincs bátorsága a saját útját járni.
Aki tényleg segíteni akar, nem tálcán nyújtja át neked a válaszokat, hanem rávezet arra, hogy önerődből tudd fellelni azokat MAGadban
Aki TUDJA, hogy a szellemvilág odaát szebb, mint itt a Földön, NEM belefásul és feladja ezt az életét, hanem még könnyedebbé és szabadabbá válik ennek tudatában.
Aki betegesen ragaszkodik, NEM téged tart fontosnak, hanem azt a dolgot, amit elveszítene azzal, ha te kilépnél az életéből.
Aki semmiképp nem akar elengedni téged, amikor te mindenképp menni akarsz, az nem azért van, mert nagyon szeret téged, hanem épp ellenkezőleg...
Aki nem folyik bele a veszekedésbe, az nem azért teszi, mert nincs mondanivalója, hanem azért, mert érzi, a mondanivalója nem találna befogadásra a másik félnél.
Aki rendkívül meggyőző érveket használ, az még nem feltétlenül mond igazat!
Aki értéket lát a megbocsátásban, az NEM naív, hanem bölcs!
Aki a nehéz, megpróbáltató helyzetekben is nyugodt marad, az nem azért van, mert nem érdekli mi fog történni, hanem azért, mert tudja, hogy bármi is történik, hozzá fog tenni a fejlődéséhez.
Legfontosabb:
Aki az utadon minden csapdától megóv téged, az valójában nem segített rajtad, hanem megölte annak a lehetőségét, hogy fejlődhessen a lelked..."
[ Szerző: NAMASTE ॐ ]

szemlézte: Ambrus Bernadett

UI:

Manipuláció - a pszichopaták és nárcisztikusok módszertana
https://www.youtube.com/watch?v=8cLIsmUFVnE

Egy "idős hölgy" elmegy a doktorhoz és és így szól:
- Doktor úr, van egy csomó panaszom az egyik kezem mind az öt ujjára jut egy.
- Hadd halljuk, szólt a doktor.
- Az egyik ujjam a meghalt férjem, a második ujjam a testi panaszaim, a harmadik, hogy már olyan kevés dologra vagyok képes, a negyedik, hogy néha olyan magányosnak érzem magam, az ötödik, hogy már lassan az összes ismerősöm elment.
- De mi a helyzet a másik kezével?
- Azok jelentik életem áldásait - felelte.
Az első, hogy van minden nap mit ennem! A második, hogy a szép kis házam télen is jó meleg. A harmadik, hogy vannak körülöttem segítőkész emberek. A negyedik, hogy egy csomó betegség elkerült, ami ebben a korban előadódhat. Az ötödik, hogy elég pénzem van, hogy a számláimat ki tudjam fizetni.
A doktor alaposan megnézi mind a két kezet.
Az asszony ránéz és így szól:
- Ez a két kéz, amelyet meggyötőrt a gyász, amely könnyeket szárított, időnként ökölbe szorult, egyúttal az a kéz, amely tudja, hogy mi az élet. És tudja Doktor úr, hogy mi történik, amikor ezt a két kezet összeteszem?
Amikor imádkozom valami történik a kezemmel. Akkor azok az ujjak, amelyek az áldást tartalmazó kézen vannak belefúródtak a szomorúságokat jelentő ujjak közé. És ekkor a nehéz dolgokat jelentő ujjak megérintik az áldást jelentő ujjakat. És ekkor azt történik, hogy az áldások visszatartják a nyomorúságot az életemben. Imádságomban Isten elé viszem a bánatomat, majd elkezdem számba venni Isten áldásait.
Tudja, hálás vagyok azért, hogy két kezem van, jól kiegészítik egymást. Segítenek egyensúlyban maradni, és így az életem kevésbé feszítő.
Az orvos egyetértőleg bólint. Majd összekulcsolja az egyik kezén levő ujjait a másik kéz ujjaival. És elmerül a gondolataiban..


UI:


Idő értéke
https://www.youtube.com/watch?v=_byk36B6sCM

A nagy kő

Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát.
Ahogy utakat épített, és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.) Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta.
A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte - de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait.
Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását. Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra. A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
- Nem, fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem.
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

Neked vannak-e „kövek" az életedben, amelyeket ki kellene venni? Azt tapasztalod, hogy egyedül nem vagy képes felemelni azokat? Istenhez mindig odafordulhatunk, és Ő kész megadni nekünk azt az erőt, amire szükségünk van az akadályok leküzdéséhez és ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez őérte. „ Isten a mi oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban. " (Zsolt 46,2).

Bíró László

Illúzió vagy valóság?

A rendszerépítés szükségszerűsége
Vannak emberek, akiket több éve ismerek, s ezért gondolataikat is régóta figyelemmel kísérem. Kijelentéseikből, megnyilvánulásaikból és viselkedésükből tisztán látom elveiket, gondolataikat. Ezek a gondolatok gyakorta ellentmondásosak. Sokszor egy-egy rövidebb gondolatritmus is ellentmondásokat tartalmaz, de én most nem erről kívánok beszélni.
Inkább arról, amikor semmilyen ellentmondás nincsen szavaikban, de később, valamely más élethelyzetben, vagy más kontextusban ugyanarról a dologról teljesen ellenkezőt állítanak, mint korábban.
Az ellentmondásosságnak két oka van:
1. Nincs meggyőződésük a dolgokról, ezért az adott pillanatban, az éppen elméjükben lévő gondolat (ötlet, érzés) ellenőrizetlenül kerül felszínre.
2. Nincs rendszerük, hogy azt a valamit - amiről épp azt gondolják, amit éppen gondolnak -, elhelyezzék benne.
Így aztán össze-vissza beszélnek, cselekszenek, s folyton meghasonlásban élnek.
No persze ez nem zavarja őket, mert észre sem veszik, hiszen ha észre vennék, talán tennének az illúzió ellen, amiben élnek! Ezt az állapotot (ami ellen nem tesznek) azért hívom illúziónak, mert a "látszatigazságok keveréke", látszatvalóság-képet alkot, s ez, illúzió.
Nem jó a "fejünkben képzelt illúziók" cselédeivé lennünk. Nem jó önmagunkkal meghasonlásban, s az elődjét éppen kioltó "ügyeletes áligazságok" képzetében élünk. Magamat is tetten érem ellentmondásokon, és ilyenkor újra vizsgálom a fogalmakat (amelyek ellentmondtak egymásnak), a teljes rendszert (amelyben elhelyezkednek), és a rendszerben elfoglalt helyüket. Mert muszáj rendszerben gondolkodnom, ha nem akarok ellentmondásokba bonyolódni.
Rendszer nélkül, az elröppenő évek kitakarják szemünk elől, hogy miről mit állítottunk, s miben és hányszor mondtunk ellent önmagunknak, s milyen mértékben váltunk illúzió áldozatává. Az illúzió, csalás, amellyel megcsaljuk magunkat, elhitetvén elménket azzal, hogy hiteles képünk van a valóságról.
Én viszont nem szeretem a csalást, bárkitől jön is, legkevésbé ha önmagamtól.

Bíró László

Jeruzsálem királya

Árgyusi Imre: II. András - JERUZSÁLEM királya című könyvéből idézek:

“András a szíriai johannita Margat és Crak des Chevaliers várának- amely apósáé volt- fenntartására a szalacsi (erdélyi) sóból származó jövedelmét ajánlotta fel, évente .... 500 ezüstöt. ...... III. Béla (királyunk) is vásárolt várat Észak-Sziriában, Emmaus közelében tízezer aranyért. E földrajzi terület közelében olyan ősi földrajzi nevek találhatóak, mint Árpád (Arvad), Emese (Emesa), Arad, Mari, Ana városa. ......
Manik-el-Adil egyiptomi, szíriai és mezopotámiai szultán nyugtalanul fogadta a vitéz és harcos magyar király (II.András) közeledtének hírét. A babiloni szultán, aki hatalmas területeken uralkodott (Iraq, Irán, Egyiptom), kivonta Jeruzsálemböl hadait, mert híre ment II. András érkezésének. ..... - A mohamedánokat meglepte a hasonló felfogásban harcoló magyarok jelenléte. A kurd származású Ajjúbida uralkodó is kerülte a döntö ütközetet, de többször előfordult, hogy a keresztény hadak megdöbbenésére, a magyar vezérek a csata megállítására adtak utasítást, mivel a velük szemben álló muzulmán csapatok török, kurd, kun, besenyő harcosaiban rokonnépeket láttak......
Sem a magyar király, sem az arabok nem erőltették az összecsapást, a pápai követ és a pátriarka hiába fenyegette egyházi átokkal és kiközösítéssel Andrást,...... Nem tudjuk, kiktől, hol és milyen körülmények közt kapta II. András a JERUZSÁLEM királya címet, amit történelem könyveink említeni sem szeretnek. Tény azonban, hogy megkapta, és annak jogosságát később sem vitatták a címekre igen érzékeny uralkodók. Az is cáfolhatatlan, hogy a cím öröklődött a Magyar Szent Koronával, hiszen 1918-ig, az utolsó koronázásig minden magyar király viselte a rangot. A magyar királyok Bosznia (Ráma), Szerbia, Bolgárország, Moldva és Nagy-Oláhország (Comania, Kumánia), Galicia, Lodoméria és II. Endrétől (Andrástól) kezdődően JERUZSÁLEM uralkodói voltak."

szemlézte: Bíró László

A tudós tesztelni akarta az elméletét...

Szüksége volt egy önkéntesre, aki az utolsó pillanatban meghal. Végül megtalálta, villamosszékre kész elítélt volt.
A tudós azt javasolta az elítéltnek: részt vesz egy tudományos kísérletben, amely a pulzusszám minimálisra csökkentéséből áll, miközben a vér lassan folyik és az utolsó cseppig kifolyik a szervezetből.
Kifejtette, hogy az elítéltnek csak minimális esélye van a túlélésre, de halála minden bizonnyal szenvedés és fájdalommentes lesz.
Az elítélt beleegyezett, mert jobb így meghalni, mint villamosszékben véget vetni az életnek. Hordágyra tették és megkötözték, hogy ne tudjon mozogni.
Az orvos ezután egy kis bemetszést ejtett a csuklóján, és egy kis alumínium tálat tett a hóna alá.
A vágás lapos volt, csak az első bőrrétegeken keresztül, de az elítélt szerint az ereit elvágták.
A tál fölé egy idegen folyadékkal ellátott tartály került, kis szeleppel, ami cseppek formájában szabályozta az áramlást.
Az elítélt hallotta és megszámolta minden cseppjét annak, amit a vérének hitt.
Míg a tesztelt nem figyelt, a tudós megfeszítette a szelepet, hogy a cseppek lassabban folyhassanak, azzal a szándékkal, hogy meggyőzze, fogy a vér.
Percekkel később az elítélt arca elhalványult, pulzusa pedig emelkedett.
Amikor a kétségbeesés elérte a csúcsát, a tudós teljesen elzárta a szelepet, az elítélt szíve pedig hamarosan megállt - és meghalt.
Ez a tudós bebizonyította, hogy minden, amit érzékelünk, pozitív vagy negatív hatással van ránk, az egész pszichológiai és szomatikus apparátusunkra.
Amikor azt mondják az embereknek, hogy halálos vírusuk van, az emberek puszta félelem miatt halnak meg.
Amikor a médián keresztül tájékozódunk, éjjel-nappal tele vagyunk félelemmel, és az immunitást gyengíti ez a félelem.
Ma már köztudott, hogy a vírus általi halálozás kockázata valójában alacsony - de az elméd mást csinál. Komplikációk valójában csak akkor léphetnek fel, ha az immunitás nagyon gyenge.
Egyetlen vírusnak sincs ereje, ha jó az egészséged, és nem félsz a betegségtől.
Talán ez az oka annak, hogy sok gyerek nagyon súlyos helyzetben él, mert az elméje nem ismeri a halálfélelmet.

Tehát nagyon vigyázz a gondolataidra, félelmeidre és arra, hogy mibe helyezed a meggyőződéseidet és a hitedet.


szerező ismeretlen

UI:

Nem kell feladnunk a játékot! - Laár András, Jakab István
https://www.youtube.com/watch?v=3Zk2VFezOCU

A szeretet és a szobor allegóriája

Történt egyszer, hogy az ember felkeresett egy szobrászt, aki épp egy hatalmas kőtömbön munkálkodott. A látogató azért érkezett, mert meg akarta nézni, hogyan készülnek a szobrok, ám semmiféle erre utaló jelet nem vett észre: csupán annyit látott, hogy a szobrász néha lefarag egy-egy kődarabot a tömbből a vésője és a kalapácsa segítségével.
- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdezte a szobrászt. - Nem egy szobrot készítesz? Én azért jöttem, hogy lássam, hogyan készülnek a szobrok, de csak azt látom, hogy egy sziklát farigcsálsz.
A művész így felelt:
- A szobor már eleve ott rejlik ebben a kőtömbben; a szobrot soha nem kell "elkészíteni". Valahogy le kell választani róla a felesleges kőmennyiséget, és akkor majd megnyilvánítja önmagát. A szobrokat nem elkészítik; a szobrokat felfedezik, és e felfedés során kerül napvilágra az alkotás.
A szeretet eleve is ott rejlik minden ember lényében; egyszerűen csak napvilágra kell hozni.


UI:

ALLAN KARDEC - SZELLEMEK KÖNYVE - A spiritizmus alapelvei - I.KÖNYV
https://www.youtube.com/watch?v=ogD0cPxJPs4

Egy túlvilági szellemi tanító üzenete

“A HIT, mely téged felemel, és reményt ad, nekem régen tudás, melynek gyümölcse hullik rád néha éretlenül, vagy túléretten, néha elterül melletted, és rád fröccsen.
Ami nekem HIT, az az Angyaloknak a mindennapi élete, természetes része napjaiknak, és egyszer neked is olyan lesz, mint ma egy embernek egy pohár víz. Ezt a vizet adom nektek nap – mint nap, de van aki elüti a kezem, de van olyan is, aki szomjasan nyujtja ki kezét érte.
Minden embernek meg kell szomjaznia ahhoz, hogy kérjen, és ha kér, akkor neki adatik, de addig nem adok a csapból neki semmit se, míg nem lesz szomjas, vagy méltó rá, mert nem jár mindenkinek ebből a vízből, mert elpocsékolják sokan vagy beszennyezik!
Menj át a „sivatagon” és „szenvedj meg a vizemért”, és ha látom, hogy méltó vagy rá, a kezemből itatlak!”

Seng,


Karsay Istvánon keresztül, akkori szellemi tanítója
Budapest, 1998.évében.


Bíró László


UI: már nem is emlékeztem ere, akkoriban nagyon működött a mediálitásom, megjegyzem ma is! 

Egységben a szeretet

Együtt utazott egyszer egy perzsa, egy arab, egy görög és egy török a sivatagon keresztül. Csak mentek, mendegéltek, egyszer csak azonban mind a négyen rettenetesen megéheztek és megszomjaztak. Mivel csak egyetlen pénzérme volt náluk, azonnal vitatkozni kezdtek.
– Angurt kellene ennünk – mondta a perzsa.
– Nekem uzum kell inkább! – vágta rá határozottan a török.
– Az inab csillapítja leginkább a szomjúságot és az éhséget – kontrázott az elhangzottakra az arab.
– Bolondok vagytok, a stafil a legjobb – ellenkezett a görög.
Ekkor a vándorok útjába egy hosszú, fehér ruhás férfi került, aki elvitte az érmét és fél órán belül egy láda szőlővel tért vissza: “angur” perzsául, “uzum” törökül, “inab” arabul és “stafil” görögül. A négy utazónak tátva maradt a szája, hiszen nem sejtették, hogy végig ugyanarról a gyümölcsről beszéltek, csak a neve volt más.
A történet Dzsalál ad-Dín Rúmí, a legnagyobb perzsa szúfi misztikus filozófus és költő tollából származik, akiről az ELTE Orientalisztika tanszékén hallottam először, amikor különféle elvont kurzusokkal szórakoztattam magam, Arab varázslástól a Középkori szerelemtanokon át a Nő az iszlámban címűig.
Rúmí szerint a négy vándor a különféle vallások képviselőit szimbolizálja: mindegyikük azt hiszi, hogy csak neki lehet igaza, holott voltaképpen mind ugyanazt akarják, a szőlőt. A vallások is mind ugyanahhoz a magasabb rendű spirituális igazsághoz vezetnek, csak a nevük más. A négy vándor feladata tehát nem az, hogy egymással vitatkozzanak, hanem hogy valóra váltsák mindazt, amiért útra keltek: borrá varázsolják a szőlőt, vagyis kihozzák magukból mindazt, ami legjobb tudásuk szerint kihozható.
Miért írtam le ezt az 1250-es évekből származó parabolát? Mert én a különféle hitrendszerekben és filozófiai iskolákban soha nem a különbözőségeket láttam, hanem kezdettől fogva a közös pontokat. Ha a társadalmak és kultúrák rituáléin túllátunk, a hasonlóság jóval több, mint a különbség: kell léteznie egy közös tudattalannak, ami nyilván nem írható a vak véletlen számlájára.
Sokan vannak, akik meglátják ezt a megdöbbentő egységet, és onnantól fogva mélyen megvetik az embert merev szabályrendszerbe kényszerítő, hatalmi eszközzé vált karámot, tehát valamennyi vallást. Minek a keret, ha a kép művészi értékéhez nem tesz hozzá semmit? Én nem tartom szűklátókörű angur,- uzum-, inab-, stafil-zabálónak azokat, akik most a saját kultúrájuk nyelvén ízlelik meg a szőlőt: a rituálék számukra fontos eszközök egy önmagukhoz visszavezető úton.
szerző: Barok Eszter

Reményik Sándor
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

Látod - mondta hirtelen az öreg, két kanál leves közt -, úgy vagyunk itt, mintha a menyem lennél. Vagy az unokám felesége. Mert lehetnél az is. Aztán később:
- Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert.
- Magának nincs családja? - kérdezte az asszony.
Az öreg befalt egy marék puliszkát, lassan megrágta, levest hörpölt rá. Evett. Mintha nem is hallotta volna a kérdést. Aztán letette a kanalat a tányér mellé.
- Tudod. Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyermekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, tudod, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födelén múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.
- Hát mi tartja össze?
Az öreg lassan fölállt a székről. Tarisznyájából előkotorta a pipát, a dohányzacskót, és visszaült a kemence mellé.
- Semmi. Ha nem úgy indultak, akkor semmi.

A funtineli boszorkány - II. könyv


Wass Albert


UI:

90 nap bátorítás nehéz időkre - ingyenes hangoskönyv
https://www.youtube.com/watch?v=zSG8HOpTlRo&t=9s

"Egy fiatal diák sétált a tanárával. Az út túloldalán sétálva a diák meglátott egy régi cipőt, amely valószínűleg a szegény paraszté volt, aki a közeli területen dolgozott, és már befejezte a munkáját ..
A diák azt mondta a tanárnak: „Vicceljünk meg azt a parasztot. Rejtsük el a cipőjét, és titokban figyeljük, hogy mit fog tenni. "
Aztán a tanár így válaszolt: "Fiatalember, soha ne viccelj más nyomorával és fájdalmával." De mivel gazdag vagy, élvezheted a következő tényt - tegyél egy aranyat minden cipőbe, aztán elbújunk a bokorban, és figyeljük a reakcióját. "A diák ezt tette, és elrejtőztek a bokorban. A paraszt hamarosan befejezte a munkáját és elment arra a helyre, ahol otthagyta cipőjét és kabátját.
Amikor felvette a cipőjét, érzett valamit a cipőjében. Először azt hitte, hogy ez egy kő, de hamar rájött, hogy ez egy aranyérme. Csodálkozva látta az aranyat, egy ideig elgondolkodva nézett körül, de senkit sem látott. Betette az érmét a zsebébe, és elkezdte felvenni a második cipőjét, de csodálkozására ott is talált egy aranyat.
Hirtelen, mélyen csodálkozva térdre esett, arca az ég felé fordult. Imádkozni és hálát adni kezdett.
Imájában megemlítette súlyos beteg feleségét, gyermekeit, akiknek nincs mit enniük, és most egy láthatatlan kéznek köszönhetően, amely az érméket adta neki, végül megmentik őket.
A diák döbbenten, könnyes szemmel ült és nézett. A tanár megkérdezte tőle: "Ha úgy tréfálkozol, ahogy szeretnél, boldogabb lettél volna, mint amit most érzel?"
A fiatalember így válaszolt: „Professzor úr, olyan leckét adott nekem, amelyet soha nem fogok elfelejteni! Most már megértettem azokat a szavakat, amelyeket korábban nem értettem: aki ad, az boldogabb, mint aki fogad! Ezért, ha jót akarsz tenni, nem fogod megbánni. Kövessed lelkiismereted hangját, és ne térj le az erény útjáról. "


UI:

Párkapcsolat
https://tundersziv.hu/blog/397-ne-hidd- ... vRWHzKR5Ro