Vallás-Filozófia-Ezotéria Fórum

[Karsay1958]

Paulo Coelho
Az ördög és Prym kisasszony

Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje.
A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását.
Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.
Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesítik be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek a fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.

Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.


Szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Tilopa szerzetes és a kereső története

Hogy tan mese-e, mindenki döntse el maga. Tilópa szerzetestől egy kedvenc történetecske.
Azt mondják, Tilopa egyszer egy barlangban időzött, amikor egy vándor, egy kereső jött el hozzá látogatóba. Tilopa épp evett, és edénynek egy emberi koponyát használt. A vándor megijedt. Hátborzongató volt! Ő azért jött, hogy megismerjen egy bölcset, ez az ember meg itt úgy néz ki, mint egy fekete-mágus. „Egy emberi koponya… és ez az ember láthatóan élvezi.” Ráadásul egy kutya is ott ült Tilopa mellett, és a kutya is ugyanabból a koponyából falatozott.
Amikor a vándor odaért hozzájuk, Tilopa odahívta magához:
– Gyere ide – mondta. – Nagyszerű, hogy időben érkeztél, mert ez mindenem. Ha ez elfogy, akkor huszonnégy óráig nem lesz semmi más. Talán holnap valaki hoz majd valamit. Gyere hát, és csatlakozz hozzánk!
A vándor mély undort érzett magában – egy emberi koponya, mint edény, ráadásul egy kutyával együtt! Így szólt:
– Én ettől undorodom.
Tilopa pedig így válaszolt:
– Akkor menekülj innen amilyen gyorsan csak tudsz, fuss, és vissza se nézz, mert akkor Tilopa nem neked való. Miért undorodsz ettől az emberi koponyától? Te oly régóta cipeled a sajátodat, mi rossz van abban, ha én ételt rakok bele? Az étel a legtisztább dolgok egyike. Attól nem undorodsz, ami saját koponyádban van? Az agyadtól, a gyönyörű gondolataidtól, az erkölcsösségedtől, a jóságodtól és jámborságodtól? Ezek mind a koponyádban vannak. Én csak az ebédemet rakom bele. Neked viszont az összes mennyországod, poklod, Isteneid, Brahmáid mind-mind a koponyádban vannak. Mostanra bizonyára teljesen össze-mocskolódtak – inkább attól kellene undorodnod. Sőt, te magad is ott vagy a koponyádban. Miért undorodsz?
A vándor megpróbált kitérni, és racionalizálni az érzését:
– Nem a koponya, hanem emiatt a kutya miatt.
Tilopa elnevette magát:
– Te is voltál kutya elmúlt életeidben, hiszen mindenkinek végig kell mennie az összes lépcsőfokon. Mi bajod a kutyákkal? És mi a különbség közötted és egy kutya között? Ugyanaz a mohóság, ugyanaz a nemiség, ugyanaz a harag, ugyanaz az erőszak, agresszivitás, ugyanaz a félelem. Miért teszel úgy, mintha felsőbbrendű lennél?

Szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Vállalás

A lány ott állt az italos pultnál és úgy gondolta, elbír vinni egyedül is egy pakk ásványvizet. Mire a pékárukhoz ért, eszébe jutott, hogy mégis megkönnyíthetné a saját dolgát, ezért felhívta a barátját, hogy jöjjön le elé a bolthoz és segítsen neki cipekedni. Megbeszélték, hogy egyúttal a kutyát is megsétáltatják, de mivel az ebet még fel kellett készíteni a sétára, a fiú jelezte, hogy lehet, nem tud időben a bolthoz érni. A lány ezt elfogadta és már ment is a kasszához.
Mire fizetett és mindent bepakolt, úgy gondolta, a fiú már biztosan a bejáratnál várja. De amikor kiért, látta, hogy a fiú és a kutya még sehol sincsenek. Elindult hát egyedül a pakkokkal, de pár lépés után érezte, hogy ezt nem is olyan könnyű egyedül cipelni, mint ahogy õ azt gondolta. Minden egyes lépéssel bosszúsabb és dühösebb lett. "Nem igaz, hogy ennyi idő alatt nem tudott elkészülni, nő létemre itt cipekedek, majd megszakadok, õ meg még mindig sehol!"
Ezen vívódott magában, majd egy pillanat alatt végigfutott benne egy gondolat, hogy hiszen erre őt senki sem kényszerítette! Ezt ő vállalta, ő gondolta úgy, hogy a bevásároltak mellé még egy pakk ásványvizet is visz magával! Ez kizárólag az õ és senki más döntése nem volt! Rájött, elfelejtette, hogy ez az õ vállalása volt és most igyekezett másokat hibáztatni érte! Felismerte, hogy kétféle úton-módon csinálhatja végig: vagy bosszankodik és dühöng magában a továbbiakban is a hazafelé vezető út nehézsége miatt, vagy elfogadja vállalását és minden következményével együtt véghezviszi azt.
A ház kapujának bejáratáig cipekedett, csak ott találkozott a fiúval és a kutyával, még csak akkor indultak el. De a lánynak egy rossz szó sem hagyta el ajkát és a legőszintébb szeretettel üdvözölte őket.
A lány a második utat választotta. Az út nehézsége nem maradt meg benne, csak az öröm, amit a felismerés nyújtott.

[Karsay1958]

A félelemről...

Egy fiatal ördög az öregnek:
Hogy küldtél ennyi lelket a pokolba?
Az öreg:
-A félelmen keresztül!
A Fiatal:
- Csak így tovább! Mitől féltek? Háborútól? Éhínségtől?
Az Öreg:
-Nem… Egy betegségtől.
A Fiatal:
- Nem lettek betegek? Nem haldokoltak? Volt gyógymód?
Az öreg:
…megbetegedtek. Meghaltak. Volt gyógymód…
A fiatal:
-Nem értem.
Az öreg:
-Ők tévedésből azt hitték, hogy az egyetlen dolog, amelyhez ragaszkodniuk kell bármi áron, AZ ÉLET! Nem ölelkeztek… nem köszöntötték egymást… Eltávolodtak egymástól! Kerültek minden emberi érintkezést… Minden emberit. Elfogyott a pénzük. Elveszítették a munkáikat. De ők azt választották, hogy féltik az életüket, még akkor is, ha kenyérre nem futja. Mindent elhittek, amit hallottak, olvasták a híreket és vakon elhittek mindent, amit olvastak.
Feladták a szabadságot. Nem mentek el sohasem otthonról. Sehová nem mentek. Nem látogatták a családjaikat és a barátaikat. A világ egy nagy koncentrációs táborrá változott önkéntes rabokkal. Mindent elfogadtak. Csak hogy túléljenek egy újabb nyomorult napot.
Nem éltek. Minden egyes nap meghaltak. Így könnyű volt elrabolni a nyomorult lelküket…
C.S. Lewis – Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak

UI:

Az emberek beteljesületlen vágyaik miatt betegszenek meg” – 25 bölcsesség az amerikai indiánoktól https://filantropikum.com/az-emberek-be ... ATIE9l2M1o

[Karsay1958]

Hétvégéi filmajánló

És az Élet Megy Tovább (E a Vida Continua)
https://indavideo.hu/video/Es_az_Elet_M ... COQ4j3M-S0



Ördög és Angyal

Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A jó Isten így szólt hozzájuk:
- A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek?
A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek:
- Én is! Én is! Én is!
- Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog - folytatta a jó Isten - Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie.
Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
- Azt már nem - kiáltották - Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk.
- Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? - kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt:
- Én vállalom!
A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott:
- Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt-rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza több sem kellett az ördögnek. Haragosan rákiáltott:
- Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
- Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
- Azt éppen megkaphatod - felelte az ördög.
Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt:
- Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
- Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. - felelte az angyal.
Az ördög erre elengedte és nem verte tovább. Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
- Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. - mondta az ördög és köveket hajigált feléjük.
Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
- De buta vagy - bosszankodott az ördög. - talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
- Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem - felelte szelíden az angyal.
Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
- Inkább a szárnyaimat tépd ki - könyörgött neki.
- Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá.
- Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett.
- Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
- Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
- Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. - felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük. Az ördög egyszerre felkiáltott:
- Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé.
De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körül fogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt nem engedte őt bántani. A többi persze nevette őt.
- Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! - mondták neki.
- Nem megyek! - felelte az ördög - Soha többé nem bántom őket.
- Tépd le a rózsatő hasadó bimbócskáit! - küldték a többiek.
- A rózsatövet sem bántom soha többé! - válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől.
Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.


Szemlézte: Bíró Laci

[Karsay1958]

Ruszka Zsolt
Nagytata és a kis unoka
Késő őszi hűvös, szeles, de napos idő volt. Péter a tizenegy éves kisfiú nagyszüleinél ebédelt. Szülei esküvőbe mentek, nem kis cirkusz után, mégis otthon hagyták, édesapja kikelt a képéből, a sok hiszti és földre vetődés láttán, büntetésből egyedül akarta hagyni a lakásban, édesanyja viszont átölelte és kieszközölte a papától, hadd maradjon tatával és mamával. Péter annyira szeretett volna velük menni, a rosszkedvén ez a kis szívesség semmit sem változtatott. Mogorva volt, egész délelőtt csendesen feküdt az ágyon, nézte a plafont és mérgében hol sírt, hol meg ökölbe szorított kézzel, bosszút forralt édesapja ellen.
Sándor bácsi, s Erzsike néni tehetetlenül szemlélték unokájukat, segíteni akartak neki, viszont nem tudták hogyan.
- Mit csináljak Sándor? – kérdezte Erzsike, - nem lesz ennek jó vége, ismered a fiadat, amilyen hirtelen haragú, ha ilyen hangulatban találja a fiát, amikor hazajön, még képes jól elverni.
- Hát igen- dörmögte Sándor, közben pedig huncutul pedert egyet a bajszán. - Úgy hiszem, tudom a gyógyszert a fiú viselkedésére, csak asszony, minden rendes ember, evés után veszi bé azt, úgyhogy egy kettő, úgy es ott az idő, ebédeljünk.
Tíz perc múlva finom ínycsiklandozó illatok, zökkentették ki Pétert az álmodozásból. Felült az ágyon érezte, korog a gyomra. Szerette tatát, lehet jobban, mint az édesapját, kiszaladt a konyhába felült Sándor bácsi térdére, átölelte, s jól kisírta magát. Erzsike néni megsimogatta kis szőke buksiját, majd így szólt:
- Péter, ebéd után tata ki kell menjen a kertbe, tudod az orvos kérése, sokat kell gyalogoljon a friss levegőn. Te nem kísérnéd el?
- De igen- felelte szipogva Péter.
- Nagyon jó- örvendezett Erzsike néni. – Akkor gyertek, ebédeljünk.
Asztalhoz ültek, Sándor bácsi keresztet vetett, majd elmondta az asztali imát. - Jöjj el Jézus légy vendégünk, áld meg amit, adtál nékünk, áld meg Jézus ételünket áldott szent kezeddel, gyermekeid kik szeretnek, kérünk, ne feledd el, Ámen.
***
Jó hosszú séta volt. Egy darabig némán mentek egymás mellett. Sándor várt, remélte lesz alkalma beadni a „gyógyszert” a fiúnak. Péter végre kifakadt.
- Tata, gyűlölöm a rosszat! – Gyűlölöm! - kiáltotta vadul hadonászva, - és ha felnövök elfogom pusztítani. Sándor mintha erre várt volna, hírtelen megállt, s így szólt a fiúhoz.
- Rendben, pusztítsd el, csak engedd meg, hadd mutassak neked valamit.
- Mit tata?- kérdezte kíváncsian Péter.
- Nézd meg ezt a fát? – Mit látsz, van-e árnyéka?
- Igen persze akkora, mint fa. De tata, hiszen mindennek van árnyéka, még neked is és nekem is.
-Így van kicsi unokám- szólt huncutul az öreg- most légy szíves, pusztítsd el az árnyékot.
Döbbenten állt meg a gyerek. Nézte, nézte, nagyapja kék szemét, majd suttogva így szólt:
- Tata, nem lehet.
- Miért? – kérdezte gyorsan Sándor.
- Mert, mert – felelte akadozva Péter, - akkor magát a fát, vagyis magamat, vagy téged kellene elpusztítani.
Ott szálltak ezek a szavak még jó darabig a levegőben, elkísérték tatát, és unokáját hazáig, s mire megérkeztek Péter szülei, a „gyógyszer ’’ kifejtette hatását, édesapja nem ismert a fiára. Mikor búcsúztak, Sándor annyit mondott a fiának:
- Jövő vasárnap sétálni kell menjek, az orvos tanácsolta. Elkísérsz? …

[Karsay1958]

Az áldozati bárány



Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek. A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet.

A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.

- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta. - Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának. Megegyeztek a javaslatban.

Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

[Karsay1958]

Egy elhunyt kisfiú levele édesanyjához

Az asszony egyből felugrott a kórházi váróterem székéből, mikor megpillantotta a műtőből kilépő sebészt.
– Hogy van a kisfiam? Rendbe jön? Megnézhetem?
– Nagyon, nagyon sajnálom. Megtettünk mindent, amit tudtunk, de a kisfia nem élte túl az operációt – közölte könnyes szemekkel az orvos.
Abban a pillanatban a nő sírva fakadt. Reszkető hangon a következőt kérdezte:
– Miért halnak meg kisgyerekek rákban? A Jóisten nem törődik velük, nem törődik akkor a kisfiammal, mikor szüksége lenne a segítségére?
– Asszonyom, szeretne elbúcsúzni a fiától? Az egyik nővér beviszi önt a műtőbe – mondta halkan az orvos.
A nő levágott egy tincset gyereke hajából, és a zsebébe tette. Majd odafordult az asszisztenshez:
– Az ő ötlete volt, hogy ha meghal, vegyék ki a szerveit, és ajánlják fel más beteg gyerekeknek. Ezzel az elején nem értettem egyet, de azt mondta: „Anya, ha meghalok, már semmi hasznosat nem fogok tudni tenni, de ha a szerveim segíthetnek másokon, lehet, hogy egy másik beteg kisfiú esélyt kap, hogy édesanyjával több időt tölthessen még ezen a földön.” Mindig is aranyszíve volt, felnőttként gondolkozott, és mindent megtett azért, hogy másokon segíthessen – mondta az édesanya.
A nő végleg elhagyta a kórházat, amely az utóbbi hat hónapban az otthona volt, tulajdonképpen itt lakott, amíg a fiát kezelték. Hazaérve, a kisfiú szobájában rendezni kezdett, elpakolt mindent, megigazította az ágyat.
Az éjszaka közepén hirtelen a nő felriadt álmából. Az éjjeli szekrényen egy levelet talált. A papíron ez állt:
Drága édesanyám!
Tudom, hogy nagyon hiányzom, de ne gondold azt, hogy megfeledkezem rólad, hogy többé nem mondhatod azt nekem, hogy szeretsz, mert nem vagyok a közeledben. Én mindig is szeretni foglak, napról napra jobban. Egyszer majd újból találkozni fogunk. Addig is, ha örökbe szeretnétek fogadni egy kisfiút, tegyétek meg, én nem fogok haragudni érte. Megkaphatja a játékaimat, a szobámat, az ágyamat. Ne légy szomorú, ha rám gondolsz. Itt minden csodálatos. Képzeld, a nagymama és a nagypapa tárt karokkal fogadott engem, angyalok röpködnek mindenhol, fantasztikusan nagy a béke itt.
És ezt hallgasd! Jézus nem úgy néz ki, mint a rajzokon, a festményeken. Mikor megláttam, egyből tudtam, hogy ő az. Elvitt, és bemutatott Istennek is. Ott voltam a lábai előtt, beszéltem vele, megígérte, hogy sok szép ajándékot kapok karácsonyra. Ekkor azt mondtam, hogy had írhassak neked egy búcsúlevelet, annak ellenére, hogy tudtam, ezt már nem szabad. Ekkor Isten egy tollat és egy ívlapot nyújtott át, és hagyta, hogy megírjam a levelet.
Azt hiszem Gábriel arkangyal fogja elvinni a levelet. Isten azt is mondta, hogy írjam meg neked, mikor azt kérdezted az orvostól, hogy hol volt ő, mikor szükségünk lett volna a segítségére. Ő akkor már itt volt velem, ugyanúgy, mikor az ő fiát feszítették keresztre.
Ezt a levelet, amit neked írtam, más nem láthatja csak te. Ha valaki rápillant, egy üres ívlapot lát majd.. Most vissza kell adnom a tollat Istennek. Minden tökéletes, nem érezek fájdalmat, a rák teljesen eltűnt. Boldog vagyok, mert nem fáj semmim. A Jóisten nem tudta tovább nézni, amint szenvedek a műtőasztalon. Ezért angyalt küldött értem, aki elhozott ide. Elhiszed?

Aláírva: Az Atya, Jézus és Én, a fiad!

[Karsay1958]

Vigasztalás

Egy öt éves kislány hazajött a szomszédasszonytól, akinek a kislánya néhány napja tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédban? Van annak az asszonynak elég baja, még csak te hiányzol neki! - korholta a gyermekét édesanyja.
- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.
- Gyermek létedre, hogyan tudnád te megvigasztalni azt a bánatos asszonyt?
- Hát az ölébe ültem és együtt sírtam vele. - válaszolta együttérző szeretettel a kislány.
"Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal." Pál levele a Rómabeliekhez 12.15


Relaxációs gyakorlatok
https://www.youtube.com/channel/UCAS56z ... 0cTNcKM0dA

[Karsay1958]

Bakó Mária Hajnalka
Az angyallelkű ápolónő

Az 50-es, 60-as években, amikor kórházi iskolámat jártam, nem engedték be oda a szülőket, sőt, még a látogatástól is távol tartották, mivel a családtagok megjelenése „felkavarta” a gyermekek lelkivilágát. Akkoriban ha oda bekerült egy kisgyermek, jó eséllyel akár hónapokig sem láthatta viszont a családját. Csíkszeredában a gyermekkórház a Szent Kereszt templom és az állomás felé vezető út saroképülete volt. Most is áll, szépen rendbe tették.
A gyermekkórházban katonás rend uralkodott. A jól szervezett program keretében pontosan végig lehetett követni a nap minden mozzanatát. Hajnalban éktelen dergetéssel kezdődött az élet, a takarítással. Riadtan ébredtünk álmunkból. Soha nem tudtam megérteni, miért kell ilyen módon költeni a gyerekeket. Az erős klórszagot volt a legrosszabb elviselni. Reggel hatkor megkondult a templom harangja. Ekkor érkezett az első injekció, majd a déli és az esti harangszókor a többi. Éjfélkor harangszó nélkül jött az utolsó. Mindenikhez kötődött egy sajátságos mítosz.
Sokszor eltűnődtem a harangszó és a kórházi program egybeesésén, véletlen volt csupán, vagy a sors játéka alakította így, hogy a hosszúra szabott kórházi napokat megtörje a templom hangja? Ilyenkor hol van a Jó Isten? - kérdeztem, mert arra jó volt a kórház, hogy egy gyermek, ha akart, koravénen tegyen fel hasonló kérdéseket, majd a plafonon kirajzolódó repedésekből megszője a maga meséit, ha még nem tudott olvasni és senki nem olvasott fel neki, és senki nem mondott el vele egy esti imát lefekvéskor.
A katonás rendhez tartozott, hogy az ágyneműnek mindig vasaltnak kellett lennie. Akkoriban még vasalt ágyneműt kapott a beteg gyerek is, de arra vigyáznia kellett, mert azzal riogattak, hogy a viziten a főorvos úr felfalja, vagy legalább a fejét harapja le annak, aki összegyűri. Megtanultunk tehát a tenyerünkkel vasalni és úgy ülni az ágyban, gyakorlatilag mozdulatlanul, hogy egyetlen ránc ne essék se a lepedőn, se a pokróchuzaton.
Ezt a mozdulatlanságot időnként megtörte az életerő, ami még megmaradt bennünk és mozgásigényünk ellentmondott a katonás szigornak. Ilyenkor aztán mesébe illő karakterű és kaliberű felvigyázók dörgedelmes parancsoló hangon ruccantottak vissza az ágyba, ahonnan nem volt szabad kiszállni. Ha kellett, kilátásba helyeztek valami csinos büntetést is.
Különösen erős szigor alá esett a 7-es kórterem, a Hargita úti főbejárat mellett, ahová az orvosin keresztül lehetett bemenni. Ez mindig szem előtt volt és ezért itt a legszigorúbb törvények uralkodtak. A legnehezebb volt elviselni ebben a szobában az illemhely hiányát, amit spanyolfal helyettesített a csempekályha körül. A svábbogarak székhelye is itt volt, minden fertőtlenítés ellenére.
Az ápoló személyzet jó lehetőséget nyújtott a felnőttek kategorizálására. Egy beteg gyerek pontosan tudja, kiben, milyen lélek lakik, egyszerűen az injekció beadásáról. A szúrás mindig fájdalmas, de a mögötte álló lélek tud simogatni együttérzésével, vagy tárgyként tud tekinteni „áldozatára” részvétlenségével. Ez ma sincs másképpen.
Történt, hogy a Karácsonyt bent kellett töltenem a kórházban egy hosszú lejáratú betegség folytán. Ötödikes voltam, tehát a nagyobb gyerekek csoportjához tartoztam a magam 25 kilójával. Ismertük a nővérek beosztását, már jó előre kiszámítottuk, hogy ki lesz szolgálatban Karácsony éjjelén. Szomorúan vettük tudomásul, hogy „nem lesz Karácsonyunk”. Egy gyereknek a kórházban sem mindegy, kivel tölti a Szentestét, amikor szülő, család nincs jelen, a szobából pedig nem lehet kijönni.
Ebbe a letargikus bezártságba robbant be a hír, hogy legkedvencebb ápolónőnk, a csíktaplocai Török Erzsike néni elcserélte a szolgálatát, csak azért, hogy örömet szerezzen nekünk. Eufóriába csaptunk át. Alig vártuk az estét. Eszünkbe sem jutott, hogy Karácsonykor az emberek megajándékozzák egymást. Nekünk az volt a fontos, hogy valaki olyan jön közénk, aki szeret bennünket. Érzelmeink kölcsönösek voltak.
Izgatottan vártuk a találkozást, csodát sejtettünk benne. Nagy volt a meglepetés amikor Erzsike néni megérkezett, ráadásul a velünk hasonló korú kislányával, együtt ünnepelni a Karácsonyt. Házi süteményt és sok színes léggömböt hoztak, ezeket felfújtuk és boldogan labdáztunk velük. Összeadtuk édességeinket és egy nagy szerető, boldog családdá váltunk. A hétköznapi szigor Szentestére eltűnt. Erzsike néni jósága feledtette velünk saját családjaink utáni vágyakozásunkat, szeretete betöltötte szíveinket.
Ezen az éjszakán megértettem, hogy a Jó Isten itt van közöttünk, elhozta Őt nekünk az angyallelkű ápolónőnk, aki képes volt feláldozni saját családja Karácsonyát értünk. Ettől kezdve a harangszó jelezte azt a reményt is, hogy a mindennapos megpróbáltatások kereszttüzében a Jó Isten ott van a közelben, csupán arra vár, hogy valaki megmutassa és megnevezze Őt.

szemlézte: Bíró László

Hétvégéi filmajánló

Brexit film
https://www.youtube.com/watch?v=OMe3TUC ... GNcVYmDjQ4

[Karsay1958]

Az aranymadár
(részlet az Erdők könyvéből)

“… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő. Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák… illatukat neked gyűjtik a rét virágai… jöttödét lesi az ösvény… jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív. Így.
Most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint. “

[Karsay1958]

Szenteste történt

Javában dúlt a háború. Fegyverropogások és bombarobbanások hanghullámai rázták az aprócska falut. Egy német asszony úgy döntött, gyermekeivel átköltözik egy biztonságos házikóba az erdő sűrűjébe, távol a falutól. Miután begyújtottak a kandallóba, a család nekilátott megünnepelni az áldott napot, hiszen aznap volt Szenteste Németországban.
A kéményből felszálló füst azonban odavonzotta a látogatókat, és hamarosan dörömbölni kezdett valaki az ajtón, ami megrémítette az asszonyt.
– Ki lehet az? – gondolta magában, majd bátran ajtót nyitott. Ám kiderült, hogy három amerikai katona állt odakint – az ellenség!
– Eltévedtünk és éhesek vagyunk, ráadásul a társunk megsebesült. Bejöhetnénk egy kicsit melegedni? – kérdezte az egyik fiatal katona. A német családanya szívét kételyek mardosták:
– Vajon mi történne a családommal, ha a németek megtudnák, hogy lepaktáltam az ellenséggel? – tétovázott magában, majd meglátta a didergő fiatalembereket és az édesanyjukra gondolt.
– Jöjjenek be! – szólt tört angolsággal, miközben szemügyre vette fegyvereiket az oldalukon.
– Kérem, tegyék a puskákat a farakás mellé. Még megijednek a gyerekek – mondta, miközben a tűz mellé segítette a sebesültet. Miután az asszony étellel kínálta őket, mindnyájan a tűz köré ültek és a tőlük telhető legjobb módon beszélgetésbe elegyedtek. Különös találkozás volt.
Ám nemsokára ismét kopogtattak az ajtón, és egy sürgető, német hang azt kiáltotta:
– Engedjenek be! Nagyon fázunk! – Az asszony elsápadt a félelemtől.
– Most mit tegyek? – gondolta ijedten – ezek német katonák!
A dörömbölés tovább folytatódott, így odasietett, és mivel nem volt más választása, ajtót nyitott és elmondta a katonáknak, hogy itt van három amerikai is, akiket szintén beengedett.
– Annyira fáztak, ráadásul az egyikük megsebesült. Ma Szenteste van, ma éjjel nincs helye a harcnak és vérontásnak – mondta.
A két német katona lerázta a havat a csizmájáról és belépett a házba.
– Kérem, tegyék a puskákat az amerikaiaké mellé – kérte, mire a katonák leszedték magukról fegyvereiket és a fal mellé helyezték. A német és az amerikai katonák együtt ücsörögtek a tűz körül.
Az egyik német katona orvos volt, így ellátta ellensége sebét. Éjfélkor együtt énekelték el a „Csendes éjt”, boldog Karácsonyt kívántak egymásnak és egymás mellett aludtak el a padlón. Reggel a német háziasszony, aki barátokká tette az ellenségeket, útbaigazította az eltévedt amerikaiakat, a német katonákat pedig búcsúzóul megölelte.

A barátság az egyetlen erő, mely összetartja a világot. Az ember testvérisége és Isten atyasága az, amely tartós békét hoz a világnak.

[Karsay1958]

A TANÍTÓ TANÍTÁSA

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.
,,Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: ,,Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet."
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: ,,Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele."
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: ,,Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.
" Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált:
,,Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:
,,Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.
A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, ,,Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta,
,,Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

Elizabeth Silance Ballard

Máté evangéliuma – Gesztesi Károly – Hangoskönyv
https://www.youtube.com/watch?v=JlDemKimFH4



Otthonunk. Teljes film
https://tiltottgyumolcs.hu/az-otthonunk ... W0WZTVk8uU

[Karsay1958]

Titkos tanítások lejátszólista
https://www.youtube.com/playlist?list=P ... XQlStC_u0D

[Karsay1958]

Egy beszélgetés szerelemről, házasságról


Két fiatal lány véletlenül kihallgatja, amint két férfi beszél a feleségéről.
A diáklányok a parkban a fűben ülve készültek a másnapi órákra. Nem messze tőlük két férfi ült le a padra, kezükben egy sakk készlettel, de játék helyett beszélgetni kezdtek az életről, a feleségeikről. Percekkel később mindkét lány könnyekben tört ki, és nagy leckét tanult a szerelemről.
A két éltes férfi régóta nem látta már egymást, ezért sakkozás előtt elmesélték egymásnak az elmúlt éveket. Mindketten beszéltek a feleségükről is, de amikor a második kezdett a történetébe…
„21 voltam, amikor találkoztam vele. Megláttam a helyiség másik végében a testérével, és nem tudtam, ki ő. De a barátaimnak már akkor azt mondtam: ott megy a feleségem… A többi már történelem.
Ez a lány annyira más volt, mint a többi. Minden egyes nap, amikor hazaértem a 12 órás munkából finom vacsorával várt. Miután a gyerekek elaludtak, és mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy csak annyi erőnk volt, hogy beessünk az ágyba, mindig átöleltem, és boldog voltam, hogy a karomban tarthatom. Minden este elmondtam neki, hogy ő az én királynőm. És az én királynőm minden egyes nap biztatott, hogy kövessem őt, és szeressem tiszta szívvel. Segített, hogy jó apa legyek, hogy szorgos munkával az egyről a kettőre juthassunk. Csodálatos volt minden egyes nap.
Aztán egy nap megbetegedett. Nem aggódtuk túl a dolgot, mert mindenki megbetegszik néha. De az orvosoknak úgy tűnt, valami komolyabb dolog van a háttérben, ami miatt aggódnunk kell. Nos, testvérem, igazuk volt.
Megkérdezte, elvennék-e mást, ha ő majd meghal. Annyira aggódtam miatta, el sem tudtam képzelni magam másik nővel. Mondtam is neki, hogy soha ne lehet egy második királynő.
De tudod mit? Nem hitt nekem. A szemembe nézett, és azt mondta: tudom, hogy találsz jobbat, mint én. És minden embernek szüksége van egy nőre az oldalán. Te sem lehetsz boldog egyedül!
Néztem őt… belenéztem a nagy barna szemébe és ezt mondtam: drágám, nekem nem kell más nő az életembe, te vagy az egyetlen, akire szükségem van. Te vagy számomra az egyetlen.
Nos, egy évig komolyan meg kellett harcolnunk a betegségével. Nem várt több vacsora az asztalon, amikor hazaértem, még többet dolgoztam, majd kihoztam a feleségemet az ágyból, az asztalhoz, amire olyan ételek kerültek, amiket én főztem. Ott ültünk, vacsoráztunk, és figyelt rám. Úgy beszélt, és úgy szerettük egymást, mintha semmi nem változott volna.
A rosszabb napjain etetnem kellett, és ő sírt emiatt és bocsánatot kért, de mondtam neki, hogy nincs ebben semmi rossz. Annyira beteg volt… Alig tudott valamit csinálni, négy óránként be kellett vennie a gyógyszert…
Amikor megvacsoráztunk, visszavittem az ágyba, és tartottam csendesen, mint régen. És minden rendben volt. Csakúgy, mint régen, mondtam neki, hogy semmi nem számít, csak hogy a karjaimban tarthatom.”
Aztán itt egy kis csend következett be, a férfi mélyeket sóhajtozott. Majd folytatta.
„De a teste hiába küzdött. Amikor megint betegebb lett, mindketten tudtuk, hogy nem jön vissza belőle.
Egy nap még ott volt a karomban, másnap pedig elment…
Nem kellett több gyógyszer, nem kellett többé etetnem, nem kellett elviselnie a szörnyű főztömet…
Nem tudom, mit tegyek a cuccaival. Úgy értem… nem tudok megszabadulni tőle. Minden ruhája még a szekrényben van, képek az ő oldalán az ágy mellett, ahol hagyta.
Szeretném hinni, hogy még mindig itt van. A lányaim azt mondják, hogy egy részüktől meg kellene válnom, vagy legalább levinni a garázsba, de… ez még mindig a mi otthonunk, és érzem, hogy ő is itt van velem.”
Ismét csend lett, csak egy madár dalolt messze az egyik fán. Egyikünk sem hallott még férfit ilyen abszolút tisztelettel és csodálattal beszélni a feleségéről. Nyilvánvaló volt, hogy ő valóban nagyon szerette, imádta ezt a nőt, és ez mindig így lesz.
Ekkor a másik idős férfi törte meg a csendet és ezt mondta:
„Barátom, ez annyira nehéz lehetett neked. Úgy értem… vigyázni rá, és mindent megtenni érte”
Egy mosoly kúszott át barátja arcán, majd elmosolyodott és ezt mondta:
„Barátom, ez egy kiváltság volt számomra. Kiváltság, hogy addig szolgálhattam a királynőt, ameddig élt.”
Hát csoda, ha a két lány ezután teljesen átírta magában a férfiakról és a házasságról addig alkotott véleményét?!

UI:

Van, hogy újra kell kezdeni - Kovács András Péter és Szabó Péter beszélgetése
https://www.youtube.com/watch?v=4BkFy9e ... P1TiTX%3A6

[Karsay1958]

Mi marad a mienk halálunk után?
Tanítómese

Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett bőrönddel a kezében.
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell. – szólt hozzá Isten.
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még.
- Sajnálom, fiam, de most van itt az ideje: menned kell.
- És mi van a bőröndben?
- Minden, ami a tiéd volt.
- Ami az enyém volt? Azt akarod mondani, hogy a holmijaim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom, fiam… de az anyagi javaid sosem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor… az emlékeim?
- Sajnálom, fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
- Akkor… a tehetségeim…
- Azok sem voltak a tieid. A körülményekhez tartoztak.
- Akkor… a barátaim… a családom?
- Sajnálom, fiam, de ők sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem… és a gyerekeim?...
- Sajnálom, fiam, de még ők sem a tieid. A szívedhez tartoztak.
- Akkor a testem?
- Az sem volt a tiéd. Az a poré.
- Akkor… a lelkem?
- Sajnálom, fiam, de a lelked… a lelked sem volt sohasem a tiéd. A lelked az enyém.
A kétségbeesett ember kitépte Isten kezéből a bőröndöt és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim?
- De igen, fiam… minden pillanat, amit megéltél, csakis a tied volt. Minden pillanat a tiéd, te döntöd el, mihez kezdesz velük. Most élj !

Szemlézte: Bíró László


Hétvégi filmajánló

Mi a csudát tudunk a világról teljes film
https://www.youtube.com/watch?v=UP6xIrZNGM0

Hangos könyvek

https://www.youtube.com/watch?v=6hKY4JE42ME

https://www.youtube.com/watch?v=xI2onJrnKso

https://www.youtube.com/watch?v=Ze1S7TqWLTo

[Karsay1958]

A saját kereszted

Egyszer egy férfinél betelt a pohár, térde borult a szobájában és így imádkozott Jézushoz:
„Nem bírom tovább! A keresztem túl nehéz Uram, elfáradtam! Kérlek, hadd tegyem le és kaphassak egy másikat.”
„Rendben van gyermekem!” – válaszolta Jézus és levette róla a keresztet.
Ezután, Jézus elvitte egy nagy helyiségbe a férfit, hogy választhasson egy másik keresztet. Hatalmas terem volt telis-tele különböző nagyságú keresztekkel. Volt olyan hatalmas is, melynek a tetejét nem is lehetett látni. A férfi bóklászott a sok kereszt között, mire nagy nehezen a sarokban meglátott egy aprócska kis keresztet.
„Azt kérem, ott, ami a sarokban van!”
„Drága gyermekem, ez az a kereszt, amit éppen az előbb adtál vissza!” – felelte Jézus.
Legyen tanulság számunkra, hogy amikor úgy érezzük, hogy nekünk túl nehéz, és már kibírhatatlan a fájdalom, nézzünk egy kicsit körül, hogy mi folyik körülöttünk. Nézzük, meg, hogy mások mivel küszködnek. Ne csak a saját „keresztünk” súlyával legyünk elfoglalva! És meglátjuk, hogy amit nehéznek hittünk, nem is annyira nehéz...


Hétvégi filmajánló 2

Mi a csudát tudunk a világról 2 magyar felirat
https://www.youtube.com/watch?v=iJtXw_lJ2-8


Evangéliumi spiritizmus

https://www.youtube.com/watch?v=Gt31kuT8KNM

https://www.youtube.com/watch?v=r-aMgXGfnQI

[Karsay1958]

Az asszony, aki bölcsen adott hitelt
Volt egy nagyon gazdag ember, aki rendkívül kegyetlen és zsugori volt. A felesége jószívű és szeretetteljes volt, és mindenki iránt együtt érző. Az asszonyt mindenki szerette, a férjét azonban senki sem. „Isten ezt a rossz férjet adta nekem – gondolta mégis a feleség –, mit tehetnék hát? Senki sem szereti őt, úgyhogy legalább nekem szeretnem kell.” Így kedves volt hozzá, és éjjel-nappal szolgálta.
Éhínség tört ki a vidéken, és sok falubeli fordult hozzájuk segítségért. A feleség mindenkinek adott pénzt, és elárasztotta őket szeretetével és együttérzésével. A férj, zsugorisága ellenére, nem bánta a felesége nagylelkűségét. „Amíg nekem magamnak nem kell adnom, addig elégedett vagyok” – gondolta.
Amikor a feleség pénzt adott, az emberek azt mondták: – Csak kölcsönvesszük a pénzt, vissza fogjuk fizetni!
– Nem, nem kell visszafizetnetek. Ajándékba adom. Fogadjátok csak el! – felelt az asszony.
– Nem – utasították vissza az emberek. – Visszafizetjük majd, ha vége az éhínségnek.
– Ha tényleg vissza akarjátok fizetni – felelt az asszony –, akkor aznap adjátok oda a pénzt, amikor a férjem meghal!
Némelyik embert megbotránkoztatta, hogy az asszony így beszél. Mások úgy gondolták, hogy amikor meghal a férje, nagy költségei lesznek a temetéssel, és azért kéri ezt.
Egyik fiuk épp ott volt, amikor az anyja ezt a furcsa kijelentést tette. A fiú mindkét szülőjét nagyon szerette, de amikor meghallotta, mit mondott az anyja, nagyon megharagudott. Elment az apjához, és elmondta neki a történteket.
– Anyám azt kéri az emberektől, hogy a halálod után fizessék vissza a pénzt, amit ad nekik.
Az apa nem hitt a fülének.
– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte. – Mindig kötelezettség nélkül szokott pénzt adni. Most miért kéri hát, hogy adják meg a pénzt, és miért kell ennek a halálom után történnie?
A férj odament a feleségéhez, és megkérdezte:
– Mondd meg nekem, miért kéred az embereket, hogy a halálom után adják meg a pénzt?
– Nem érted – válaszolt az asszony. – Az emberek nem szeretnek téged. Tulajdonképpen gyűlölnek. Mindenki azt szeretné, hogy már ma meghalj, de sok pénzt fogadtak el tőlem, és az emberek természetüknél fogva nem akarják visszafizetni a pénzt. Mostantól fogva ahelyett, hogy a halálod járna az eszükben, azért fognak imádkozni Istenhez, hogy tartson téged életben, hogy ne kelljen visszafizetniük a pénzt. Szeretném, ha még hosszú, hosszú évekig élnél! Ki tudja, egy nap talán te is szerető, jószívű és együtt érző leszel. Megtréfáltam őket. Szeretném, ha azért imádkoznának Istenhez, hogy élj. Ez boldoggá tesz engem. Kit érdekel a pénz? Azt akarom, hogy nagyon sokáig élj!
A férjet nagyon meghatotta felesége bölcsessége és iránta érzett szeretete. Megfogadta, hogy könyörületesebb lesz másokhoz.

Korszakokon át az emberiség úgy próbált örömhöz jutni, hogy felosztotta a valóságot, és a darabokat elemezte. Mikor tanulja már meg az emberiség, hogy öröm csak az egységben található?

szemlézte: Bíró László
UI:
https://www.youtube.com/watch?v=uscinmiUH5c

[Karsay1958]

A csavargó

Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscoba utaztunk, hogy az ünnepeket férjem szüleinél töltsük el. Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt.
Általában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe tértünk be az utazástól kimerülten.
Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelybôl másoknak is szeretnénk juttatni a gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül.
Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől, otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünketől." Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.
Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek.

Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.
Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!”
Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltünést keltett.
Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?" sóhajtottam csendben. Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!"
Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.
Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt. Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk."
Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén. "Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.
Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.
Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt.
Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.
Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rámnézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!"
Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi:"Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."
Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!"

Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas samaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment. Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak.
Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát. Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?"
Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát. Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki látott.
El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?"
Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot mégegyszer átélhetném, vajon mit tennék? Talán csak egyszerüen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.

Nancy Dahlberg

UI:

Újrakezdés új alapokon Minden nap egy új lehetőség https://www.youtube.com/watch?app=deskt ... s4fdexdQmc

[Karsay1958]

"A minap New Yorkban jártam, s egy barátommal taxiba ültünk. Amikor kiszálltunk, barátom így búcsúzott a sofőrtől:
- Köszönjük a fuvart, igazán remekül vezetett.
A taxis megrökönyödött.
- Maga valami nagyokos?
- Szó sincs róla, kedves uram, nem szándékoztam élcelődni a rovására.
Tényleg csodálatra méltó, hogy ebben az őrült forgalomban is képes megőrizni a nyugalmát.
- Ühüm - dörmögte a férfi és elhajtott.
- Mi volt ez az egész? - kérdeztem.
- Próbálom visszacsempészni New Yorkba a szeretetet - magyarázta a barátom.
- Szerintem csak ez mentheti meg ezt a várost.
- Hogy menthetné meg egyetlen ember New Yorkot?
- Nem egyetlen ember. Azt hiszem, most szereztem ennek a sofőrnek egy jó napot. Mondjuk, hogy ma összejön még húsz fuvarja. Mind a húsz utasával kedvesen bánik, mert valaki kedvesen viselkedett vele. Az utasai viszonzásul több kedvességet mutatnak a beosztottaik, a bolti eladók, pincérek vagy épp a saját családjuk iránt. Végül a jóindulat szertesugárzik legalább ezer emberre. Ugye, nem rossz?
- De ez azon múlik, hogy a sofőr vevő-e a kedvességedre.
- Nem csak azon - ellenkezett a barátom. -Tudom, hogy a módszerem nem csalhatatlan, de ma még talán tíz emberrel is akad dolgom. Ha a tízből csak hármat boldoggá teszek, akkor végeredményben további háromezer magatartását befolyásolom.
- Jól hangzik, de nem biztos, hogy a gyakorlatban is működik.
- Ha nem, akkor sincs semmi vész. Nem tellett időmbe, hogy megdicsérjem a sofőr teljesítményét. Nem kapott érte se több, se kevesebb borravalót. Mit számít, ha süket fülekre találtam? Holnap majd egy másik taxist próbálok meg jobb kedvre deríteni.
- Neked agyadra ment a jólét.
- Úgy látszik, te viszont teljesen érzéketlenné váltál. Különben végeztem egy kis felmérést, és arra a megállapításra jutottam, hogy a postahivatalokban dolgozóknak alapvetően egy dolog hiányzik, persze, a pénzen kívül, éspedig az, hogy senki nem szól egy jó szót a munkájukra.
- De hiszen nem is dolgoznak jól!
- Azért nem, mert úgy érzik, senkit nem érdekel, hogy jól dolgoznak-e, vagy sem. Miért nincs hozzájuk senkinek egy kedves szava?
Közben egy építkezés mellett haladtunk el. Az öttagú brigád épp az ebédjét fogyasztotta.
- Gyönyörű házat építenek - állt meg a barátom. - Biztosan bonyolult és veszélyes feladat.
A munkások gyanakodva méregették.
- Mikor készül el?
- Júniusban - vetette oda foghegyről az egyik építő.
- Nem mondom, ez aztán tempó! Büszkék lehetnek a munkájukra.
Tovább Sétáltunk.
- Hát tudod, a "LaMancha lovagja" óta nem láttam hozzád hasonló figurát.
- Ha ezek az emberek megemésztették a szavaimat, jobban érzik majd magukat.
Valamiképp azután a város is hasznát látja jó közérzetüknek.
- Egymagad akkor se teheted jobbá New Yorkot! - tiltakoztam. - Egy ember az csak egy ember.
- Az a legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a bátorságunkat. Tudom, nagy fába vágtam a fejszémet, de azt akarom, hogy ennek a városnak a lakói újra kedvesebbé váljanak, s ehhez előbb-utóbb találok segítőtársakat is.
- Most meg mit vigyorogtál arra a jellegtelen külsejű nőre?
- Nézd, lehet, hogy tanárnő az illető, és akkor az osztályának ma fantasztikus napja lesz."
Csodaszép napot kívánok mindenkinek!
...szeretettel...
/Rási András


UI:

A Magyar Honvédség UFO észlelései
https://faklyaradio.hu/singlepodcast.ph ... bZv9PXvW5E

[Karsay1958]

Lin-csi kolostorába egy nap vendég érkezett. Vang tanácsos urat, aki támogatója volt a kolostornak, szívesen látták a szerzetesek. Miután jót ettek-ittak, Vang és Lin-csi sétára indultak. Végigjárták a kertet, az épületeket. Amikor a szerzetesek csarnoka előtt megálltak, Vang úr megkérdezte.
- A szerzetesek, ugyebár, ebben a csarnokban olvasgatják a szent könyveket?
- Nem, tanácsos úr, a szerzetesek nem itt olvasgatják a szent könyveket.
- Nem itt? Hát hol? - kérdezte a tanácsos.
- A szerzetesek egyáltalán nem olvasgatják a szent könyveket - vallotta be Lin-csi apát, s a tanácsos ámulatára még csak nem is szégyenkezett.
- Akkor bizonyára a meditációban gyakorolják magukat a hívek. Itt végzik a gyakorlatokat? - kérdezte Vang nagyúr, megadván Lin-csinek a lehetőséget, hogy dicsérje a szerzeteseket. De az apát nem élt vele.
- Nem, tanácsos úr. A szerzetesek nem végeznek itt gyakorlatokat.
- Nem?
- Nem.
- Hát akkor hol?!
- A szerzetesek, tanácsos úr, egyáltalán nem végeznek meditációs gyakorlatokat - jelentette ki Lin-csi apát, s bátran Vang úr szemébe nézett. A tanácsos zavartan hümmögött, majd újra kérdezett.
- Bizonyára nagy hitvitákat folytatnak, így képzik magukat. Ebben a csarnokban vitatkoznak?
- Nem, tanácsos úr, a szerzetesek sem itt, sem máshol nem vitatkoznak. És nem képzik magukat - mondta Lin-csi. Zavarában Vang már rá se nézett.
- Hát akkor mit csinálnak ebben a kolostorban a szerzetesek? - kérdezte végül félénken.
- A szerzetesek, tanácsos úr, ebben a kolostorban buddhává válnak. Ha akarnak - felelte Lin-csi Vangnak, majd hosszan hallgatott.

UI:

"Szabad az életem, itt a rácsok mögött is!" / Mai Ige
https://www.youtube.com/watch?v=3bwHzQ- ... e=emb_logo

[Karsay1958]

Az élet hatalma

Kenneth E. Hagin - Hitünk tápláléka napi adagokban - Tavasz

Mind a halál, mind az élet, a nyelv hatalmában van, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét. (PÉLDABESZÉDEK 18,21.)

- Nem, nem fogok imádkozni a fiadért - mondtam annak a megdöbbent özvegyasszonynak, aki imát kért tizenöt éves fiáért -, nem lenne semmi értelme. Amíg azt mondogatod, hogy a fiadból sohasem lesz semmi, addig tönkreteszed az én imámat.
- Ezt az Úr jelentette ki neked? - kérdezte.
- Nem - mondtam én -, egyszerűen csak tudom, hogy a szavainkkal teremtjük meg sajátmagunk és a gyermekeink életkörülményeit.
- Akkor mit tegyek? - kérdezte újra.
- A fiad most tizenöt éves, vannak dolgok, amiket akkor kellett volna megtenned, amikor még kisebb volt. Most először is: ne zaklasd őt azzal, hogy térjen meg Istenhez. Másodszor pedig: ahelyett, hogy egész éjjel virrasztasz és aggodalmaskodsz miatta, mondd ezt az Úr Jézusnak: “Uram, én nem tudom, hogy most hol van a fiam, de bárhol is legyen, én hittel és szeretettel veszem körül.” Mindeddig bizalmatlansággal, félelemmel és ítélkezéssel vetted körül. Mondd ezt: “Uram, én hiszem, hogy a fiam nem fog a fiatalkorúak börtönébe kerülni. Soha többé nem mondom neki, hogy az életben nem lesz belőle semmi. Hiszem, hogy viszi valamire az életben.”
Másfél év múlva visszatértem abba a városba, ahol ez az asszony lakott. Rövidre fogva az történt, hogy odajött hozzám és elmondta: “Nem ment könnyen, de mindent úgy tettem, ahogy mondtad. Azelőtt a fiam igen ördögi életet élt, és most teljesen átadta magát Istennek!”

Megvallás: Az élet az én nyelvem hatalmában van, az én nyelvem életet ad. Én az élet szavait szólom!

Szemlézte: Bíró László

Hétvégéi filmajánló

Csodás álmok jönnek
Dr. Chris Nielsen és felesége, Annie házassága fájdalmasan megtört két gyermekük halála után. Az asszony nem tudja magát túltenni a történteken, noha Chris mindent megtesz közös életük érdekében. Négy évvel később egy balesetben Chris is meghal. A Paradicsomba kerül, amely fantasztikusabb hely, mint valaha is gondolta volna. Albert védőangyal segítségével Chris rátalál gyermekeire és kedvenc kutyájára. Az örökkévalóságban megvárná feleségét, de megtudja, hogy balesete után Annie öngyilkosságot követett el.
Elmegy érte a Pokolba.
https://videa.hu/videok/film-animacio/c ... YMzI8X5u?f

[Karsay1958]

A férfi klimax kezelése

Húszévi házasság után egyik nap figyelmesen végigmustráltam feleségemet és ezt mondtam neki:
- Szívem, húsz éve csak egy piti kis lakásunk volt, meg egy olcsó járgányunk, fotelágyon aludtunk és egy arasznyi átmérőjű fekete-fehér tévét néztünk. De minden éjjel egy huszonöt éves tüzes csajjal feküdtem le! Most van egy ötvenmillió forintos házam, egy ötmillió forintos kocsim, egy csodálatos ágyam és egy plazmatévém. Ám éjjelente egy negyvenes nővel kell ágyba mennem. Azt hiszem, ez így nem a legigazságosabb...
Feleségem igen okos asszony, és csak annyit mondott, hogy menjek és keressek magamnak egy huszonöt éves tüzes csajt.
- És... ??? – kérdeztem.
Biztosított arról, hogy akkor megint egy piti kis lakásban lakom majd, olcsó járgányt vezetek, fotelágyon alszom és arasznyi képernyőjű fekete-fehér tévét nézek.
- Hát nem csodálatosak ezek az érettebb asszonyok? Az orvosnál, pszichiáternél sokkal jobban tudják, hogyan kell megoldást találni a férfi klimax egyes problémáira...

[Karsay1958]

A sógun döntése

A sógun nem tudta eldönteni, hogy Daigu, vagy Gudó iskolája számára adományozzon egy új épületet. A két mester eléje állt.
Gudó így szólt a sógunhoz:
- Természettől fogva bölcs vagy, nagyuram, elég rád néznem, és bizton megállapíthatom: születésed óta képes vagy a Zen tanításainak befogadására.
- Ostobaság! - mordult fel Daigu. - Lehet, hogy sógun, lehet, hogy ért a hadtudományokhoz, de a Zenről fogalma sincs!
A sógun elgondolkodott, és Daigu számára építtetett iskolát. Amikor már állt az épület, ő is beállt a mester tanítványai közé.


A túlvilágon találkoztak rokonaikkal
https://tenyek.hu/video/tulvilagon-tala ... Mh4OvOzIt0

[Karsay1958]

Egy férfi, aki asztalos munkát végez. Ez az ember minden reggel átmegy egy templom előtt munkába menet. Egy nap meghozta a döntést, hogy be kell mennie a kápolnába, hogy üdvözölje Jézust, mielőtt munkájába indul.
Tehát minden nap, amikor elmegy a templom mellett, elmegy a kápolnába, és azt mondja, hogy ′′ Jézus, azért vagyok itt, hogy üdvözöljelek téged sok éven át ezt tette, és része lett. Egy nap a szokásos munkába ment, leesett a tetőről, ahol dolgozott, gerincvelő sérülést szenvedett, sok kórházba vitték, és nem volt orvosság az egészségére, lebénult.
Egy nap a kórházban, ahol reménytelenül feküdt betegágyán, felesége magára hagyta a szobában, hogy hozzon valamit a házból. Egy fehérbe öltözött férfi besétált a szobába, és üdvözölte őt, mondván: ′′ Barátom, eljöttem, hogy üdvözöljelek téged. Jézus meglátogatta őt, mivel nem tudott eljönni meglátogatni, mint mindig. Erre a beteg ember megköszönte, elment a látogató, és ez a férfi elkezdte észrevenni a testén a változásokat, és legnagyobb meglepetésére felállt és leült az ágyra, és azt gondolta, hogy álom volt-e, amikor a felesége jött és látta Leült, azt hitte, hogy szellem volt, és riasztást keltett, kiszaladt a szobából. A doktor és nővérek siettek a szobába, azt gondolva, hogy a beteg ember meghalt, amikor a doktor először lépett be, és meglátta a férfit kényelmesen ülve, ő is visszaszaladt, mielőtt eldöntötte, hogy megkérdezi tőle, mi történt, és a gyógyult férfi elmondta neki, hogy mi történt, Sok éven át naponta látogatta Jézust, de Jézus egyetlen látogatása reménytelenségét örömre változtatta!

UI:

Isten akarata- Jézus tekintete
https://www.youtube.com/watch?v=DhvqT6puz4Q

[Karsay1958]

HANG - Jézus és a művészet

1. Ha megnézünk egy tájképet, csendéletet vagy életképet, azt látjuk, hogy az ember ugyanazt ábrázolja a saját látásmódja szerint, amit az Isten első kinyilatkoztatásának, vagyis teremtésnek nevezünk. Tehát az ember művészetét az Isten művészete ihlette.
Az Isten azért teremtette a világot, hogy a benne élő ember ön- és Isten-ismeretre jutva megélhesse önmagában az Istent.
Ki nevezhető tehát művésznek ?
Elsősorban az Isten. Mivel az Isten művészete az Élet, ezért az ember, ha művész akar lenni, akkor nem tehet mást, minthogy az Isten által képviselt Élet
a, megismerésére és
b, megjelenítésére törekszik a Földön.
Aki ezt teszi, azt tudatos alkotónak tartom. Mivel a tudatos alkotó ismeri az Isten gondolkodását, ezért tudja, hogyan érdemes élni. Ebből következően azt is tudja, hogy mit és miért érdemes alkotni. Aki pedig nem ismeri az Isten gondolkodásmódját, és nem azzal a szándékkal alkot, hogy az embereket az Istenhez közelebb segítse, azt - a fent elmondottak fényében - nem tartom tudatos alkotónak.
Minden alkotás hordozza alkotóját. A hópehely hordozza Isten egyediségét és tökéletességét. A rózsában pedig tükröződik az Isten szépsége. De a legteljesebb módon az ember képes arra, hogy megjelenítse a benne boldogító módon élő Istent. "Ti tehát tökéletesek (célba érkezők) lesztek, amint égi Atyátok tökéletes (a célban van)." (Mt 5;48) Ezt Jézus Krisztus mondta, akiben az Isten emberré lett azért, hogy az ember beteljesülhessen az Istenben.
De Jézus szerint az ember képes arra is, hogy helytelen látásmódja következtében elhomályosítsa önmagában az Isten életét: "De ha a szemed rossz (gonosz), egész tested sötét (beborult) lesz. Ha tehát a fény benned sötétség, mekkora a sötétség !" (Mt 6;23)
Az a művész, aki Istent teszi első helyre az életében, megélheti azt, hogy nem is ő alkot már, hanem - benne, vele és általa - az Isten. De elmondható az is, hogy aki Isten akaratának megismerésére és megélésre törekszik a Földön, annak az egész élete alkotó folyamat, ő maga pedig életművésszé, az Élet művészévé válik.
2. Minden ember egyszerre alkotó és előadóművész is. Hiszen az ember nemcsak formálhatja magát a "fény" vagy a "sötétség" irányába, hanem cselekedetei által szüntelen le is leplezi önmagát. Ilyen értelemben minden ember non-stop előadóművész. Vagyis szólja és cselekszi azt, amivel tele van szíve. Persze az önleleplezésnek ez a formája nem minden esetben ünnepélyes szoboravatás, de mindenképpen hasznot kínál fel annak, akinek az a szándéka, hogy képet kapva önmagáról, jobbá alakítsa magát.
A fentiek alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy a teremtett világ alkotó műhely, amely létével azt hivatott elősegíteni, hogy az ember harmóniába kerüljön az Istennel.
Nyugodtan állítható, hogy a Földön az Isten művészetének legfontosabb témája az ember. Az ember művészetének tehát nem lehet fontosabb témája a Földön, mint az Isten akaratának képviselése. Aki vállalja, hogy az Istenhez igazítja a gondolkodását, az tudatos alkotóvá, önformáló ember-művésszé válik.
Minden alkotást mintáznak valakiről, valamiről. Az embert az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. De ki az, akiről a Földön élő ember megmintázhatja az Istent ?
Ő Jézus Krisztus, aki ma is azt kéri tőlünk, hogy példája nyomán alakítsuk át a gondolkodásunkat, és vállaljuk az Általa bemutatott magatartást.
Ha az ember olyan alkotása Istennek, aki képes arra, hogy formálja önmagát, akkor Jézus művészetpedagógus, aki a belülről kifelé történő emberré-formálást tanította.
De Jézus művész is volt, a "Fény művésze". Mint e világ világossága, egy alkalommal olyasmit tett, amit a ma élő, úgynevezett akcióművészek is megirigyelhetnének. Ugyanis Jézus, a tanítványai szeme láttára szó szerint fényemberré alakult át. (Mt 17;2) A tanítványoknak nagyon tetszett a "bemutató". (Mk 9;5)
A Jézus által kért alkotó folyamatban az alkotó nem válik külön élete fő művétől, tehát önmagától. Ugyanis mindig önmagában hordozza alkotása célját, anyagát és módját. A cél a mindent birtokláson alapuló boldogságvágy. A formálandó anyag a gondolkodás. Az alkotás módja pedig az Isten- és emberszeretet vállalására való törekvés.
Az Istenszeretet magatartása a tanítvánnyá válásban, az ember-szeretet magatartása pedig a nem ártás, megbocsátás és segítés vállalásában nyilvánul meg. Ezért, véleményem szerint, igazi képzőművészetnek az önnevelésen alapuló szeretni tanulás, igazi előadóművé¬szetnek pedig a példaadáson alapuló szeretni tanítás nevezhető.
Jézus szerint a földi élet alkotó folyamatának végén mindenki szembesülni fog önmagával. (Mt 12;36-37) Eszerint minden ember olyan művész, aki nemcsak rendezi, hanem el is játssza élete filmjének főszerepét. Sőt, e film kritikusa is mindenki önmaga lesz. Bizony, az alkotás felelősséggel jár. A felelősség alapja pedig az, hogy mindenki maga felel a saját boldogságáért. Ezért nem árt, ha döntéseink előtt, még itt a Földön, gyakran feltesszük magunknak a kérdést: Hogyan szembesülnék e döntésemmel a halálom óráján ?
E kifejezés, hogy a művészet örök, számomra azt jelenti, hogy az, amit a Földön művészetnek érdemes nevezni, nem szolgálhat részcélokat, csak egy célt: a szabadságban kifejeződő szeretetet.

Bucholcz Ferenc


Jézus Karsay István előadása mp3
https://www.youtube.com/watch?v=N3SALE3 ... X-3E6n4Fqm

Jézus szellemtani munkássága
https://www.youtube.com/watch?v=h92GQs4K02I

[Karsay1958]

A kismama lóháton érkezett

A véletlenek néha csodálatos eseményeket varázsolnak az ember köré.
- Sárospatak főterén álltam, s egyszer csak egy fejedelemasszony lovagolt be a térre. Meglepetésemből még fel sem ocsúdtam, amikor a szemközti palotából maga a király, II. Endre lépett elő, hogy kitárt karjaiba ölelje rég nem látott leánykáját. Határozottan állítom, hogy mindezt láttam, mert míg néztem a bronzba öntött kompozíciót, megelevenedett előttem az igazi történet.
Történt pedig, hogy az Úr 1207. esztendejében a pataki várban az ifjú magyar királyi párnak, II Endrének és Merániai Gertrúdnak leánygyermeke született, Erzsébet. A szülők a kor szokása szerint még gyermekkorában előkelő jegyest kerestek kislányuknak, a thüringiai őrgróf, Hermann személyében. A négy éves Erzsébetet fényes kísérettel és gazdag hozománnyal vitték Wartburg várába, hogy leendő férje környezetében nevelődjék. A kiszemelt vőlegény azonban korán meghalt, s bizony Erzsébet természete sem illett bele a piperkőc idegen világba.
Már majdhogynem változásra került a sor, amikor az őrgróf másik fia, Lajos előlépett vőlegényjelöltnek. Kettejük szerelme oly őszinte, tiszta és eszményi volt, hogy felül tudott emelkedni koruk merev viselkedési szokásain. Nagyon hamar megesküdtek, és boldog házasságban éltek, melyben három gyermek gyarapította kettejük örömét.
Erzsébet, noha nagyon boldognak érezte magát házasságában, mégis vágyott arra, hogy láthassa édesapját. Már csak őt..., mert édesanyját még kislány korában meggyilkolták. Lóháton, kismamaként tette meg a sok száz mérföldes utat, mert ha Endre országrontó, tékozló uralkodónak is bizonyult, neki mégis csak az édesapja volt.
Erzsébet ezzel a látogatásával a maga csodálatos lelkületét fizikai és lelki közelségbe hozta nemcsak apjával, hanem egész magyar népünkkel. Bizonyosságot nyert, hogy rossz szülőknek is lehet kiváló és nemeslelkű gyermeke. Árpádházi Szent Erzsébet, mert róla van szó, azon kevés magyar kiválóság közé tartozik, akiket a XIII. századtól napjainkig nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ több száz népe ismer és folyamatosan ünnepel. (Ugyanis a magyar szentek közül csak Erzsébetnek és Szent Istvánnak van ünnepe, illetve megemlékezése a világegyház kalendáriumában. Ez azt jelenti, hogy ünnepükön az egész világon róluk mondják a szentmiséket és a zsolozsmát; Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában, a Csendes- óceán szigetvilágában, Amerikában és természetesen itt Európában is.)
Szent Erzsébet olyan gyorsan élt, mint a szélvész, de nagyon rövid ideig, 1231. november 17-dikéig; mindössze 24 évet. A vele kapcsolatos események halála után is folytatódtak, személyiségének varázsa lázban tartotta az akkori világot, vagyis Európát. Mindössze négy év leforgása alatt lezajlott a szentté avatási procedúra, és 1235. május 27-én IX. Gergely pápa már "oltárra is emelte". A pápa ezen ünnepélyes aktus alkalmával egy másik kegyet is gyakorolt: ugyanis az édesapát, II. Endre királyt, aki ekkor jogos egyházi kiközösítést volt kénytelen elszenvedni, maga a pápa oldozta fel leányának szentté avatására való tekintettel.
Vajon mi a titka Szent Erzsébet asszony különleges tiszteletének? Minden bizonnyal kevés lenne a boldog és szerelmes fejedelemasszony emlékezete. Hát akkor mi? Szerencsére nem kell sokáig kutakodni, mert a tanúk bőséges sora, és a kultusz termékeny ereje siet a segítségünkre. Ezen a helyen elegendő, ha csak néhány megdöbbentő lelki kincsre hívjuk fel a figyelmet.
Létezik egy lelki kincs, amellyel szemben csődöt mond minden eszköz; legyen az politikai hatalom, pénz, hadsereg, társadalmi rang, fondorlat vagy zsarolás, és ez a szegénység. De milyen szegénység? Mert nem egyszerűen a szükséget szenvedő, a kiszolgáltatott vagy a nyomorgó emberről van szó, hiszen azokat gyakran csekély ellenszolgáltatás fejében elképesztő dolgokra is fel lehet használni. Az a bizonyos kincs, amit Szent Erzsébetben felfedezhetünk, nem más, mint az önként vállalt szegénység, vagyis olyan fizikai állapot, mely egy tudatos lelki döntés boldog elvállalását jelenti.
Amikor "a világ" ezzel a jelenséggel találkozik, akkor megdöbben; nem tud vele mit kezdeni, mert nincs hozzá sem érzéke, sem eszköze, de ugyanakkor ösztönösen azt is megérzi, hogy félni sem kell tőle. Kíváncsiság keríti hatalmába, s közben találgatja, hogy ez mire jó. Természetes is, hogy "a világ" ezt nem érti, mert az önként vállalt szegénység motívuma egy hallatlanul gazdag természetfeletti szeretetet jelent Isten és ember között.
Az arra fogékonyak megértését az evangélium, s főleg Jézus önkiüresítése és szeretetből felajánlott keresztáldozata inspirálja. - Szóval a világ ezt nem érti, de a gyümölcseit mégis képes élvezni, mert az evangéliumi szegény a maga lelki gazdagsága által akaratlanul is "a világ" gyámolítójává lép elő, s lassan kiderül, hogy a hatalmasok, erősek és gazdagok rászorulnak Isten szegénykéire.
Szent Erzsébet asszony, noha királylány és fejedelemasszony volt, mégis gyermekkora óta a lelki szegénység útját járta, míg végül eljutott a teljes kiüresítettségig, és vele párhuzamosan a kiváló lelki gazdagságig. Nagy kortársához, Assisi Szent Ferenc lelki közösségéhez csatlakozott, és szinte mindenben hozzá hasonlított.
Ezen a ponton kezd érthetővé válni, hogy Szent Erzsébetben sokan az evangéliumi eszme egy lehetséges megvalósulását látják meg, mások őszinte tisztelettel megcsodálják őt, de szinte mindenki szeretettel van iránta.

Dr. Balázs Pál

[Karsay1958]

A csillagszemű baba

Egyszer egy kisleány nagyot sóhajtott, és így kiáltott fel:
- Cili, bárcsak volna egy csillagszemű kicsi babám, amelynek úgy ragyog a szeme, mint sötét este az ég gyémántcsillagai.
- S ugyan miért kívánsz magadnak egy ilyen babát? - hallotta ekkor a kérdést a háta mögött.
Megfordult, és öklömnyi emberkét látott erdei mohába öltözötten, fakéreg-csizmába bújtatott lábbal.
- Hogy miért? - csillogott fel a leányka szeme - Mert olyan babája senkinek sincsen, és én nagyon szeretném, ha mindenki megcsodálná, és irigyelne érte.
- Legyen hát meg a kívánságod! - mondta az apró emberke - Csak meg ne bánd azután!
- Ugyan már miért bánnám meg? - kacagott nagyot a kis leány, és boldogan szorongatta kezében a csillagszemű babát, melyet az öklömnyi emberke nyújtott át neki.
Vitte is magával mindjárt, hogy kis társainak eldicsekedjék vele. Bizony szájtátva nézte mindegyik. De nem azért, mert rózsalevelekből volt a ruhája, aranyszálakból volt a haja szőve. Hanem mert a két szeme két igazi ragyogó gyémántcsillag volt, mely csak úgy vakított a nagy fényével.
- De szép, de gyönyörű! - kiáltotta minduntalan, és nem bírt betelni a baba nézésével.
Alig várta, hogy este legyen, és maga mellé tegye az ágyába. Amint a párnájára fektette, megsimogatta, átölelte, aztán lehunyta a szemét, és aludni próbált. Fordult jobbra, balra, ásítozott, sóhajtozott, nyögdicsélt is, mert olyan fáradt és álmos volt már, hogy alig bírt magát. De aludni bizony nem tudott. A baba két szeme ragyogott, csillogott, akárcsak sötét égen a gyémánt-csillagocskák, és úgy belevakított a szemébe, hogy a végén már azt sem tudta, merre is forduljon. Kibújt hát az ágyból, hogy eltegye maga mellől. De hiába dugta akárhová, a baba két csillagszeme mindenhonnét előragyogott, és nem hagyta őt aludni.
- Oh, Istenem, mit- tegyek? - sírt fel ekkor, mert szemei majd leragadtak az álomtól, és aludni mégsem tudott.
- Kicsi emberke - siránkozott keservesen, - de jó volna, ha hirtelen itt teremnél! Örömmel visszaadnám a babát neked, és soha többé nem kívánnék olyat, ami senki másnak nincsen. Dehogy is vágyakoznék még egyszer az után, hogy csodáljanak és irigyeljenek. Alighogy ezen szavakat kimondta, egyszerre kopogást hallott, és megjelent-előtte az öklömnyi emberke.
- Na látod, kisleány, pedig ugyancsak figyelmeztettelek, hogy meg ne bánd, amit kívánsz. Most magamhoz veszem a babát és visszaviszem. De máskor jól gondold meg, hogy mi után vágyakozol, mert vannak olyan elhamarkodott kívánságok is, amelyeket utólag nem lehet jóvátenni. Ezen szavak után eltűnt az apró emberke. A csillagszemű baba is eltűnt vele. A leányka pedig édesen, mélyen aludt, és reggelig elfelejtette, hogy az előző nap mi történt vele.

[Karsay1958]

Gárdonyi Géza
Vadrózsa
Künn esik a hó. És én a kályha mellett ülve, a vadrózsára gondolok.
Micsoda bájos, egyszerű virág! Semmi pompa, semmi cicoma, illat is alig észrevehető. És nekem mégis kedvesebb, mint a kertek bódító pompáju, buja kövér rózsái, amelyek szinte fojtogatnak a leheletükkel.
A mult nyár elején lenn voltam Jegenyén. Ez a Jegenye fürdő volna, ha fürödnének benne az emberek. De Erdélyben több a fürdő. mint a fürdővendég.
Akkor egymagam voltam ott, Jegenyén. Valami különös nagy szomoruság borongott akkoriban rajtam. Nem voltam se beteg, se szerencsétlen, se reményeimben csalatkozott, és mégis szomoru voltam. Az ég is néha elborul, és nem tudjuk, miért. A felhők jönnek és mennek, s nem tudjuk honnan és hová. Kivitettem az erdőszélre egy pokrócot, és azon feküdtem egész napon át.
A fekvőhelyemtől alig öt lépésnyire egy nagy rózsabokor piroslott. Virág minden ágán. Sötétzöld csipkék minden virág körül.
Fejemet egy nyaláb szénára hajtva, félig ébren, félig szendergő állapotban órák hosszán át nem láttam egyebet, mint ezt az egy virágos rózsabokrot. Néztem és néztem azzal a bágyadt egykedvűséggel, amivel az eget nézi a fáradtlelkű ember, és jól esett szememnek, lelkemnek, hogy ez a rózsabokor volt előttem. És amint néztem, ugy tűnt fel nekem, mintha az is olyan szomoru volna, mint én. Hogyan lehet akármi bokor is szomoru?
- Nem tudom.
- De az volt. Az árvaság és elhagyatottság érzett ki belőle. Szomoru volt minden ága, minden virága, levele. Talán a hely tette azzá, mert az erdőn túl már nincs egyéb, csak a kopár dombok, meg a nagy égboltozat. Talán az, hogy ilyen egyedül egymagában állt ott, mint az eltaszított gyermek. Mintha szólani vágyott volna. Mintha azt kérdezte volna:
- Minek születtem? Kinek nőttem fel? miért virágzom, ha senkinek nem kellenek a virágaim? A fák nagyobbak, mint én, de nem ilyen szépek, mint én vagyok. És minden fának van társa, csak nekem nincsen. A tavasz eljött és én kivirágzottam. Az ősz eljön és én elhervadok. Senki nem örül a virágzásomnak. Senki nem busul a hervadásomon. A tél hava is rám következik, és akkor a holt bokor fölött varjak szállonganak.
Gondolataimnak melódiájaképpen mély dongással keringél felém egy sárgaöves fekete bársonyos poszméh. Olyan alacsonyan repül, hogy szinte érinti a fűszálakat. Leereszkedik egy vörös lóherevirágra és belédugdossa az orrát, azután ujra felbúg és a bokrot is körül dongva tovaszáll a fűtengerben.
Mély álló csend maradt mögötte. A bokor mintha elmélkednék, hallgatóznék e görögfűillattól áthatott csöndességben.
Különös csöndesség! Beszéd van benne. A fák meg a fűszálak beszéde. Rózsák sóhajtása. A valami vég nélkül való zene, aminek hangja nincsen s mégis agy rémlik,
mintha örökkön hangzanék.
Domokos ott ült mögöttem a gyepen, és pipázott. Ez a jó székely ember vendégszolgája a Fürdőnek. Milyen szegény és milyen nyugodt! Cigányleányt vett el feleségül, egy nagyszemű tömpe orrú cigányleányt, aki mindig nevet, és aki vastag ezüstgyűrűt hord az ujján. Nem sok pénz fordul meg a kezükön, de azért nem nyomorognak. Délben láttam, hogy Domokos felmászott a szederfára és rázta a feleségének. Az ám: a feleségének meg a kacsájuknak. Mert egy kacsájuk is van. Mikorra nevelik, nem tudom. Lehet, hogy szent Domonkos napjára; lehet, hogy karácsonra.
Hát ez a Domokos egész nap velem volt. Hogy én hallgattam, ő is hallgatott. Nem beszélt a jó ember, csak mikor kérdeztem.
- Min gondolkozik, Domokos? - szólaltam meg egyszer, hátrafordulva.
- Nem gondolkozom én istálom, sömmin se.
- Nem lehet az Domokos: az élő embernek mindig forog valami az elméjében.
- No az enyimbe nem forog istálom, csak néha-néha.
- Szakítson, - mondom, - egypár virágot arról a rózsafáról.
Egy darabig előttem hevertek a virágok. Mi szépek, üdék, bársonyosak. Az ember fehérülni érzi a lelkét, amíg nézi. Olyanok, mint annak a jegyzőleánynak az arca, akit egy pünkösd-napon hazakísértem az erdőn. Az is ilyen halovány volt, mint ezek közt a leghaloványabb. Aztán, mikor elbucsuztunk az erdő végén, mondott valamit nekem, és
megszorította a kezemet. És akkor olyan pirossal vált, mint ezek között a legpirosabb.
Soha nem láttam többet. Egy év mulva eltemették s azt írták rá a koporsójára: Élt 17 évet.
Ez a leány jut most eszembe. Ha az ember virággá változik a halála után, ő is vadrózsa most. Valahol az erdőszélén áll egyedül. És a csöndességben kitárja harmatos virágait.

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Tegnap halt meg kovidban a gyerekkori barátom, bizonyítottan abban, hétfőn egy másik, nemrég temettem a harmadikat márciusban és van sajnos egy nagy listám már, osztálytársak, és jelenleg is kovidban szenvedő barátokról, akiket naponta hivogatok, és tájékozódok az állapotukról.

Sajnos páran tavaly óta félig nyomorékok maradtak, tüdő, ízület stb...
Nemrég egy nővérkém rokona, Tatán lakik, megkapta a család a kovidot, gyerekek, szülők, nagyszülők, együtt laktak, a papa azóta csak járókerettel tud járni, ízületeit támadta meg, csak 70 éves.

Jókaí Istvánt - szellemtani író - is végre elértem, 93 éves, Kotányi Ottót – spirituális tanító - hetente többször hívom..Mindketten egészségileg le vannak robbanva, Ottó már be van oltva.

Helyzetjelentés..

Én már egy oltást kaptam, Dettyt (feleségem) is beregisztráltam már régen!
Koronán átesett barátommal beszéltem most, a 17 éves lányát most regisztrálta be, Ő már átélte, édesanyja barátja és barátnője most éppen kórházban vannak.

2 barátom halt meg a húsvéti ünnepek alatt, idén kb. 8, két hete egy temetésen az egyik barátom halála után írt levelét olvastam fel a rokonainak, volt pár hibája, és ezért kért tőlük a temetésen bocsánatot, de tavaly temettünk osztálytársamat. Ami rossz, hogy sokan akik túlélték a kovidot nyomorékok lettek, és ki tudja mikor gyógyulnak meg! És itt nem a tüdőre gondolok, hanem mozgásszervi betegségekre.... Komolyan kell venni, Ti is vigyázzatok magatokra! Azaz be kell tartani a játékszabályokat. Oltás beadása mindenkinek saját dolga és felelőssége, nekem sok nővér és fiatal orvos ismerősöm van aki kovid osztályon dolgozik, nagyon sok dolgot megtudtam, amit halandó nem tud meg. Becsületes mentős barátaim pont ezért akit csak lehet lebeszélnek a kórházi ellátásról, jobb otthon szenvedni, mint bent meghalni nagy eséllyel, de sajna aki nem kap levegőt azt vinni kell

Utoljára anyám halálakor sírtam, de akkor se a halála miatt, hanem azért ahogyan meghalt. Detty tegnap látott zokogni igaziból első alkalommal!
Béla gyerekkori barátom halála miatt!
hirtelen történt, nem kapott levegőt, mentőt hívtak, bent már nem volt magánál, utána leállt lassan minden szerve, a legvégén a szíve..

Mindez 10 nap alatt történt....

Csak lássunk kicsit tisztán.
Volt aki rám telefonált, hogy be ne merjek menni az orvoshoz, majd amikor megtudta, hogy megkaptam az első oltást közölte, hogy sajnálni fogja a fiatal és nemsokára özvegy feleségem...


csak ez volt egy kis „mese”..


UI:

A túlvilágon találkoztak rokonaikkal
https://tenyek.hu/video/tulvilagon-tala ... Mh4OvOzIt0

[Karsay1958]

Evangéliumi spiritizmus
https://www.youtube.com/watch?v=osLZ0dyUJzA
https://www.youtube.com/watch?v=EmAR4BFk104
https://www.youtube.com/watch?v=0676N_2CcC8&t=23s

[Karsay1958]

A sógun döntése

A sógun nem tudta eldönteni, hogy Daigu, vagy Gudó iskolája számára adományozzon egy új épületet. A két mester eléje állt.
Gudó így szólt a sógunhoz:
- Természettől fogva bölcs vagy, nagyuram, elég rád néznem, és bizton megállapíthatom: születésed óta képes vagy a Zen tanításainak befogadására.
- Ostobaság! - mordult fel Daigu. - Lehet, hogy sógun, lehet, hogy ért a hadtudományokhoz, de a Zenről fogalma sincs!
A sógun elgondolkodott, és Daigu számára építtetett iskolát. Amikor már állt az épület, ő is beállt a mester tanítványai közé.

UI:

Szepes Máriáról Weiner Sennyey Tiborral
https://www.youtube.com/watch?v=cVAuRChoDqI

[Karsay1958]

Több volt, mint éjszakai látogató.

Szegény ház ablakán egy éjjel kopogtatnak. Az idő haragos volt, szélben adta ki minden dühét. Mintha mérgét a por kavarásban, száraz levelek összehordásban és a megfáradt vándorok útjának megnehezítéseben töltené ki.
József, a gazda, kissé félve, családját az ajtó mögé tessékelve ballagott ki a kapuhoz, tenyerével takarva a gyertyát. Egy ősz öreg ember várt rá kint, köpenyét a szél játékával dacolva összehúzta. A gazda megismerte, ő üzent érte két napja. Sietve, izgatottan tessékelte be a vendéget, ne késlekedjenek már türelmetlenül várták. Az öreg nem szólt. Követte a gazdát a szobába ahol a család látva, hogy nincs mitől tartani, az asztal köré telepedett. A gyertya táncoló fényénél egyre csak fürkészték az idegent. Kíváncsi szemek fel-alá jártak szikár alakján, összefont ősz haján, arcán. Az asszony karján gyermek, a kicsiny fel fel sírt álmából.
A gazda hellyel kínálta az öreget, majd elkezdte sorolni neki milyen nagy bajban a család. Legkisebb gyermekük nagyon beteges és sovány, alig járja az élet. Hasa kínozza, nem áll meg az étel benne. Kétségbe esetten próbálnak érte tenni, de eddig semmivel nem jártak sikerrel. A városi doktor is volt kint a háznál, de tudása hasztalan. A gyermek folyton sír és nem lehet elcsitítani, akkor csendesedik el, ha a fáradtságtól elnyomja az álom.
Az asszony le se vette az öregről a szemét, míg az ura elsorolta szenvedésük, nyomorultságuk okát. Látszott rajta hogy a kétségbeesés már jó ideje mardossa a lelkét, beszédes szeme egyre csak könnyben úszott. Titokban kéri a segítséget a vendégtől. Már minden remény odaveszett, de tudja, az ősz hajú öregember segíthet. Az éj leple alatt fogadták, mert félnek az emberek nyelvétől. Félnek hogy megszólják őket mert táltoshoz fordultak segítségért.
Az öreg az éppen felsírt gyermeket elkérte anyjától, gyengéden maga elé tartotta két karjában. A gyermek észrevette az idegent, a sírást abbahagyva, csodálkozó gyermeki tekintetét az öregre vetette. Egyre csak bámulta és mélyen a szemébe nézett. Elcsendesedett, megnyugodott.
Az öreg pedig az asszonynak ennyit mondott:
- Nem lesz dolguk a gyermek bajával többé. Megcselekedték azt amit akartak az ősök. – A gyermeknek csak addig volt baja és addig gyötörték a kínok, amíg nem küldtek el tátosért. Mert ez volt az ok. Nekik találkozni kellet. A gyermek nem átlagos. Mikor betölti a hetedik esztendőt eljövök érte, kitanítom. – Ezzel vissza adta az anyának a gyermeket és az ajtó felé indult.
Nem nézett vissza, szótlanul kilépett, magára terítette köpenyét, jól összehúzta és elindult a sötétben a kapu irányába. A család még fel sem eszmélt. Alig hitték el, amit mondott az öreg. A gyermek is megnyugodott, nem is említették a történteket. A gyermek pedig szépen cseperedett és olyan egészséges volt mint a makk. Nem fogott rajta semmilyen nyavalya.

Így volt, nem mese volt.


szemlézte: Bíró Laci

[Karsay1958]

Hétvégi filmajánló

Másvilág
https://filminvazio.hu/videa-film/mas-v ... CYDFzUP3Pg

[Karsay1958]

A négy barát
A Pancsatantra egyik meséjének Orissza-beli változata
Réges-régen történt ez. Élt egyszer egy indiai faluban négy ember. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Jóban-rosszban összetartottak. Hárman tanult tudósok, panditok voltak, a negyediket meg csak együgyűnek tartották. De valójában a három tudós volt eszetlen, s a negyedik volt a bölcs, már úgy a maga módján.
Egy nap összedugja a fejét a három pandit. Azon tanakodnak, hogyan lehetne már végre valami hasznuk a nagy tudományukból. Ha itt ücsörögnek életük végéig a faluban, soha nem látják hasznát a sok tanulásnak. El is döntötték hamar, hogy világot látnak.
- Csak ezt az együgyűt ne vigyük magunkkal! - szólt az egyik.
- Tudománya semmi, hogyan is szerezne vagyont tudás nélkül? Válaszolt a másik:
- Bátyám! Nem szép dolog, hogy így beszélsz! Kiskorunk óta jóban- rosszban velünk tart, együtt játszottunk, együtt ettünk-ittunk, nem hagyhatunk itt egy ilyen barátot! Ha nem is hoz majd hasznot senkinek, vigyük akkor is magunkkal!
Végül megegyeztek abban, hogy mind a négyen felkerekednek. Felkészültek a nagy útra. Elindultak, és kis idő múlva elértek egy erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Egyszer csak valami állat csontvázát pillantják meg a fűben. Megvizsgálja az egyik, és mondja a
többinek: oroszlán csontváza ez! Hirtelen az jutott eszükbe, hogy épp megfelelő alkalom lenne gyakorolni és bemutatni tudományukat.
- Én bizony varázserőmmel össze tudom illeszteni ezeket a szétszórt csontokat, és talpra is tudom állítani őket! - szól az első.
- Varázserőmmel én bizony húst és vért fogok rájuk varázsolni! - szól a második.
- Ha mindezt megteszitek, én bizony életet lehelek ebbe az oroszlánba! – mondta a harmadik.
Több se kellett hozzá, nekiálltak mind a hárman, hogy ki-ki elvégezze a saját varázslatát. Mikor a harmadikon volt a sor, az együgyű negyedik megszólal:
- Nagy botorságra készültök! Ahogy feléled ez az oroszlán, megesz mindnyájunkat! Föl ne élesszétek!
Ahogy hallja a három pandit a bolond beszédét, nagyot nevetnek.
- Csak nem a te okosságod fog minket megállítani, okostojás? - válaszolják az együgyű negyediknek.
- Akkor hát csak egy pillanatot várjatok, míg felmászom erre a fára! - és már fenn is volt egy fa legtetején.
Az oroszlán meg, ahogy feléledt a három balga tudós varázslatától, nagy bömbölésben tört ki, rárontott a három barátra, és azon nyomban felfalta őket. Mikor az oroszlán már jó messze járt, az együgyű negyedik lemászott a fáról, megsiratta barátait, és elindult vissza a falujába.

Ha van tudományod, csak eszed nincs, nem érsz el semmit. Ha gyenge vagy, de helyén az eszed, a legrettenetesebb veszedelemből is megmenekülsz!

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

A négy barát
A Pancsatantra egyik meséjének Orissza-beli változata
Réges-régen történt ez. Élt egyszer egy indiai faluban négy ember. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Jóban-rosszban összetartottak. Hárman tanult tudósok, panditok voltak, a negyediket meg csak együgyűnek tartották. De valójában a három tudós volt eszetlen, s a negyedik volt a bölcs, már úgy a maga módján.
Egy nap összedugja a fejét a három pandit. Azon tanakodnak, hogyan lehetne már végre valami hasznuk a nagy tudományukból. Ha itt ücsörögnek életük végéig a faluban, soha nem látják hasznát a sok tanulásnak. El is döntötték hamar, hogy világot látnak.
- Csak ezt az együgyűt ne vigyük magunkkal! - szólt az egyik.
- Tudománya semmi, hogyan is szerezne vagyont tudás nélkül? Válaszolt a másik:
- Bátyám! Nem szép dolog, hogy így beszélsz! Kiskorunk óta jóban- rosszban velünk tart, együtt játszottunk, együtt ettünk-ittunk, nem hagyhatunk itt egy ilyen barátot! Ha nem is hoz majd hasznot senkinek, vigyük akkor is magunkkal!
Végül megegyeztek abban, hogy mind a négyen felkerekednek. Felkészültek a nagy útra. Elindultak, és kis idő múlva elértek egy erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Egyszer csak valami állat csontvázát pillantják meg a fűben. Megvizsgálja az egyik, és mondja a
többinek: oroszlán csontváza ez! Hirtelen az jutott eszükbe, hogy épp megfelelő alkalom lenne gyakorolni és bemutatni tudományukat.
- Én bizony varázserőmmel össze tudom illeszteni ezeket a szétszórt csontokat, és talpra is tudom állítani őket! - szól az első.
- Varázserőmmel én bizony húst és vért fogok rájuk varázsolni! - szól a második.
- Ha mindezt megteszitek, én bizony életet lehelek ebbe az oroszlánba! – mondta a harmadik.
Több se kellett hozzá, nekiálltak mind a hárman, hogy ki-ki elvégezze a saját varázslatát. Mikor a harmadikon volt a sor, az együgyű negyedik megszólal:
- Nagy botorságra készültök! Ahogy feléled ez az oroszlán, megesz mindnyájunkat! Föl ne élesszétek!
Ahogy hallja a három pandit a bolond beszédét, nagyot nevetnek.
- Csak nem a te okosságod fog minket megállítani, okostojás? - válaszolják az együgyű negyediknek.
- Akkor hát csak egy pillanatot várjatok, míg felmászom erre a fára! - és már fenn is volt egy fa legtetején.
Az oroszlán meg, ahogy feléledt a három balga tudós varázslatától, nagy bömbölésben tört ki, rárontott a három barátra, és azon nyomban felfalta őket. Mikor az oroszlán már jó messze járt, az együgyű negyedik lemászott a fáról, megsiratta barátait, és elindult vissza a falujába.

Ha van tudományod, csak eszed nincs, nem érsz el semmit. Ha gyenge vagy, de helyén az eszed, a legrettenetesebb veszedelemből is megmenekülsz!

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

A rossz benyomás

Egy idős nő szállt fel a buszra. Már a felszállásakor elkezdett a sofőrrel kiabálni, hogy nem jól állt meg a padka mellett. A buszban csak folytatta a kötekedést. Mindenkit szidott, mindenkire volt valami megjegyzése, hisztizett a mellette ülővel.
A következő megállónál jelzett már, hogy leszáll a buszról. Amikor kinyílt az ajtó a sofőr odaszólt neki: "Hölgyem ne haragudjon, de valamit fent felejtett a buszon!"
A nő meglepetten kérdezett vissza, hogy mit. "Egy nagyon rossz benyomást!"

Szemlézte:: Bíró László

[Karsay1958]

Barátom lánya feltette édesapja temetését a youtubera, és készített egy emlékoldalt.
Én az első rész végén beszélek és a második rész elején.

Addig nem akartam feltenni kegyeletből amíg Ő meg nem osztotta.
A pap nagyon szépen beszélt, utána én tartok egy szellemtani búcsúztatót.

Fáy Gábor búcsúztató 1
https://www.youtube.com/watch?v=ijXKDGKxsmI

Fáy Gábor búcsúztató 2
https://www.youtube.com/watch?v=wmTnXz4rVx0

Fáy Gábor búcsúztató 3
https://www.youtube.com/watch?v=GLIIXgE_Jt0

[Karsay1958]

Egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek javasolt egy játékot:
Letett egy kosár gyümölcsöt egy fa mellé, majd így szólt:
-Aki előbb odaér, az nyeri a gyümölcsöt!
Erre a gyermekek mind felálltak, kézen fogták egymást, és együtt szaladtak érte.
Megkérdezte:
-Miért nem versenyeztetek?
Mire ők:
-Ubuntu! Hogyan tudna valamelyikünk is boldog lenni, ha bármelyikünk szomorú?


UI:

Evangéliumi spiritizmus
https://www.youtube.com/watch?v=PYVln4O9wuk

Evangéliumi spiritizmus lejátszási listák
https://www.youtube.com/channel/UCBFuwa ... /playlists

[Karsay1958]

Egy zen történet

Volt két templom, amelyek versengtek egymással. A két mester - mesternek nevezték őket, de valójában minden bizonnyal papok voltak -olyannyira szemben állt, hogy a követőiknek még azt is meghagyták, soha ne nézzenek a másik templomra.
Mindkét papnak volt egy szolgája, két kisfiú, őket szalasztották az apróbb dolgokért, kisebb megbízatásokat teljesítettek.
Az első templom papja azt mondta a szolgájának:
- Sose beszélj a másik fiúval. Azok az emberek veszélyesek.
De a gyerekek csak gyerekek. Egy napon szembetalálkoztak az úton, és az első templomszolga megkérdezte a másikat:
- Hová mész?
- Ahová a szél visz - felelte a másik.
Bizonyára nagyszerű zen tanításokat hallgathatott a templomban, ezért mondta: „Ahová a szél visz." Csodálatos kijelentés, színtiszta tao.
Az első fiú azonban nem értette a szavait, megsértődött, és nem tudta, mit válaszoljon. Csalódott volt, dühös, és némi bűntudatot is érzett... „A mesterem azt mondta, ne beszéljek ezekkel az emberekkel - gondolta. - Ezek az emberek valóban veszélyesek. Miféle válasz ez? Megszégyenített vele." Visszament a mesteréhez, és elmesélte neki a történteket.
- Nagyon sajnálom, hogy beszéltem azzal a fiúval. Igazad volt, azok az emberek veszélyesek. Miféle válasz ez? Megkérdeztem tőle, hová megy, feltettem egy egyszerű, udvarias kérdést, pedig tudtam, hogy a piacra megy, ahová én is. Ő pedig azt felelte: „Ahová a szél visz."
A mester azt mondta:
- Figyelmeztettelek, de te nem hallgattál rám. Most jól figyelj. Holnap menj el ugyanarra a helyre. Amikor odaér a fiú, kérdezd meg tőle: „Hová mész?" Erre 6 azt feleli majd: „Ahová a szél visz." Akkor aztán te is légy egy kicsit filozofikusabb. Kérdezd meg tőle: „És ha nem lenne lábad? Akkor mi volna?" Hiszen a lélek testetlen, és a szél nem tudja magával vinni sehová.
A fiú tökéletesen fel akart készülni; egész éjjel a kérdést ismételgette magában. Másnap reggel korán elindult, ott álldogált a megfelelő helyen, és pontosan ugyanakkor, mint az előző napon, megjelent a másik szolga. Az első fiú nagyon boldog volt, meg akarta mutatni a másiknak, milyen az igazi filozófia. Meg is kérdezte tőle:
- Hová mész?
És várta a választ... De a másik azt felelte:
- Zöldségért megyek a piacra.
Most mit kezdhetett volna az első fiú a filozófiával, amit bebiflázott? Ilyen az élet. Nem tudsz felkészülni rá, nem tudod előre kiszámítani. Ebben rejlik a szépsége, ezért csodálatos, mert mindig meglep valamivel, mindig váratlan dolgokkal áll elő. Ha használod a szemedet, észreveszed, hogy minden pillanat egy-egy meglepetés, és előre gyártott válaszokkal nem jutsz előre.

UI:

A haraggal csak magadat pusztítod
https://www.youtube.com/watch?v=JNnbgMZSEq0&t=13s

[Karsay1958]

A nagy dolgok álruhában érkeznek

Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben.
Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. Egy pillanat – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
- Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út. – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom. – mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni. Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam. Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt. Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel. – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből. – mondta.
- Vannak más utasaim is. – szereltem le. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. – mondta végül: Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.


Szemlézte: Bíró László


Hétvégi filmajánló

Mennyei prófécia teljes film
https://www.youtube.com/watch?v=okLgNpSqKi0

Evangéliumi spiritizmus
https://www.youtube.com/watch?v=b_N60OeNCJI

[Karsay1958]

A szavak száma

Korunkban a sátáni erők tobzódása tapasztalható. Ők a hazugság erői és most már annyira eluralkodtak az emberiségen, hogy nyiltan, a szemünkbe nevetve hazudnak, lopnak és csalnak, ahol csak tehetik. Felhigították az erkölcsiséget, lesülyesztették az értékrendet, pusztítják a kultúrát és a hagyományokat, ezzel az emberiséget lelki káoszba taszítva.

Furkó Zoltánnak mindenféle elemzésnél többet mondó nyelvi jellegű, ám mély politikai értelemmel bíró zseniális összeállítása:
- A Pitagorasz-tétel: 24 szó
- A Miatyánk: 66 szó
- A Tízparancsolat: 167 szó
- Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat: 1.300 szó
- Az Amerikai Alkotmány, 27 függelékkel: 7.818 szó
- Az EU káposztákra vonatkozó szabályzata: 26.911 szó
A brüsszeli elefántcsont-toronyban ülő, erkölcstelenül magas fizetést élvező, a népeiktől elidegenült bürokraták – akik lehet, káposztát csak a tányérban láttak és nem is biztos, hogy felismerték – szabják meg az évszázadok óta káposztát termelő magyar parasztnak meg a bolgárkertésznek, hogyan kell káposztát termelni!? S erre háromszor annyi szót használnak, mint a felsorolt öt történelmi okmány együttvéve.

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Hazatérés

Egy kép margójára megírt pici történet... Olvassátok sok szeretettel!
Heten voltak. Nem tudta hányad magával van ebben a kellemes meleg és sötét kuckóban, csak azt érezte hogy nincs egyedül.
Aztán furcsa sikamlós érzés élményét élte át, és hirtelen világosság támadt. A túl erős fénytől ki sem tudta nyitni a szemét. Mikor ezt a fényt kis szemhéján át megszokta, lassan kinyitotta ablakocskáját a nagyvilágra. Hat fekete szőrcsomó volt rajat kívül a meleg anyaölben. Finom volt az anyatej, és a meleg test amihez simulhatott, biztonságot nyújtott neki.
Eggyel többen vannak - hallotta többször az emberi hangot. Telt-múlt az idő. Lassan kicsit már ugatni is megtanult, mint a testvérei is. Majd eljött a nap, mikor dobozba tették - s elvitték a biztonságos helyről - hiába tiltakozott nyüszítve. Valamit a nyakába kötött a Gazda, és egy elhagyatott parkban egy kerítéshez kötötte. Az ismert parancsszó is elhangzott: Maradsz! és a Gazda elment.
Várt... már éhes, szomjas volt de nem jött érte az ember. A kötél fogva tartotta, pedig biztos hazatalálna - érte sem kéne jönni! Később elaludt... Puha kezek simogatására ébredt. Kedves kis hang szólt hozzá és egyre Buksikámnak nevezte őt. Jó illata volt, olyan IGAZI GAZDI-szagú volt a kislány. S az orra nem csapta be!
A kislány elkötötte a kerítéstől a rabságot okozó spárgát, kis karjaival ölbe vette és csak annyit mondott:
Most Hazamegyünk!


szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Ezmiez - Pista, a falu bolondja

Szegény Pista volt az utca bolondja. Vajon az hogy van, hogy amikor az ember
lánya gyerekfejjel látta, pont olyan volt mint most? A ráncok talán közelebb érve látszanak, de az egész ember nem változott. A hangja meg végképp nem:
- Ezmiez? hihihi, ezmiez? -mutogatja a kezében szorongatott valamit. Mikor mit.
Emlékszik, mikor kislány volt, egyszer bolond Pista egy apró madarat szorongatott a markában, mikor elétolta, hogy "ezmiez?", kinyitotta a tenyerét, és a madárka elrepült. Keserves képet vágott Pista, legörbült a szája, szeme sarkában könnycsepp csillogott: "
Vajon hogy került a kezébe az eleven, látszólag egészséges madár?
Soha nem várt választ a kérdésére. Alighogy kiejtette a szavakat, azonnal
ment is tovább. A bárgyú mosoly letörölhetetlen volt az arcáról. A lurkók állandó célpontja volt szegény. Iskolába menet, ha összetalálkoztak, kórusba kiálltották:
- Ezmiez, Pista, ezmiez? Ilyenkor még szélesebben mosolygott, úgy érezte
bajtársakra akadt. Egyszer aztán nagyon csúnyán megjárta a kölykökkel. Akkor is kiabáltak, hogy ezmiez, Pista, ezmiez?, s amint közelebb értek, hívogatni kezdték:
- Gyere Pista közelebb, nézd mit hoztunk neked, gyere no, ne félj! Kiváncsiságtól hajva, kissé oldalazva lépegetett a fiúk felé.
- Na, nyújtsd a kezed, Pista - szólt a legnagyobb, a bandavezér.- Ezt csak neked
adjuk, ez csak a tied. A bugyuta kinyújtotta a kezét, csillogó szemmel várta
mit kap majd. Aztán magas hangon sikoltozva dobta el egy pillanat alatt a félig széttrancsírozott békát. Olyan gyorsan szaladt el, hogy szinte a lába sem érte a földet.
Sokáig nem kérdezte: ezmiez? Kerülte az embereket. A minap e sorok írója
arra járt, a régi utcán bandukolt elmélázva, emlékezve. Bolond Pista hirtelen termett elé , megijedt. Vigyorogva nyújtotta feléje összeszorított markát:
- Ezmiez? - kérdezte suttogva.
- Nem tudom, Pista, mi ez?
Boldogan nyitotta ki a tenyerét. Egy apró, piros plüss-szív volt a markában...
- Ezmiez? - kérdezte újra. - Ez szeret, ez Pista szive, szeret. - válaszolta is meg
a kérdését.
Vissza-vissza pislogva oldalazott el, suttogva mondogatva, mint egy mantrát:
Pista szeret, Pista szeret...
Vajon ki adta neki a kis szivet? Vajon honnan volt a tudat benne, hogy a kis
szív a szeretetet jelképezi...? Talán mindegy is. A kis jelkép hatására Pista újra emberek közelébe mer menni, kérdezgetve: ezmiez, ezmiez?

UI:

A karma 8 különböző típusa – vajon neked melyikből jutott?
https://filantropikum.com/a-karma-8-kul ... ol-jutott/

[Karsay1958]

Az utolsó út...

Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok.
De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.
- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve.
-Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom – mondta. - Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. - Nagyon csendesen beszélt. - A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt monda:
-Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig.
Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítették. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből – mondta.
- Vannak más utasaim is – szereltem le.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak – mondta végül. -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz.
Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélgetni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka. Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el…
(ismeretlen szerző)


UI:

Лео Рохас Лучшие Хиты Полный Альбом !!!
csodálatos zeneválogatás
https://www.youtube.com/watch?v=LsE7sfh ... io=1&t=27s

[Karsay1958]

Egy egyetemi tanár a következő kérdést tette fel hallgatói számára:
– Minden, ami létezik, Isten által teremtett?
Egy diák bátran válaszol:
– Igen, Isten teremtette.
– Isten teremtett mindent? – kérdezte a tanár.
– Igen, uram. – Válaszolt a diák.
A tanár megkérdezte újra:
– Ha Isten teremtett mindent, akkor Isten teremtette a gonosz erejét is, hiszen a gonosz is létezik. Ha tetteink saját magunkat határozzák meg, akkor ez azt jelentené, hogy Isten is rossz.
A diák elhallgatott amikor a tanár válaszát hallotta. A tanár úgy érezte, nagyon elégedett. Úgy érezte, büszke, mert ismét bebizonyította a diákoknak, hogy Isten nem létezik.
Csakhogy egy másik diák is felemelte a kezét, és azt mondta:
– Kérdezhetek egy kérdést, uram?
– Persze – válaszolta a professzor.
A diák felállt, és megkérdezte tőle:
– Professzor, létezik a hideg?
– Ez milyen kérdés? Természetesen, hogy létezik. Még sosem fáztál?
A diákok kinevették a fiatalt, aki a kérdést tette. Ám ez folytatta.
– Valójában, uram, a hideg nem létezik. A fizika törvényeivel összhangban, amit mi hidegnek tekintünk, az a valóságban csak a hő hiánya. Abszolút nulla a hő teljes hiánya. Minden anyag, amely létezik, inertté és képtelenné válik reagálni ezen a hőmérsékleten. A hideg nem létezik. Ezt a szót csak azért hoztuk létre, hogy tudjuk leírni azt az érzést, amikor nincs meleg.
A hallgató folytatta beszédét.
– Professzor, sötétség létezik?
– Természetesen igen.
– Téved. Sötétség nem létezik. A valóságban ez a fény hiánya. Tanulmányozhatjuk a fényt, de nem a sötétséget. Használhatjuk Newton prizmáját, hogy feltörjük a fehér fényt egy spektrum színekké és tanulmányozhatjuk minden egyes szín hullámhosszát. De nem tudjuk mérni a sötétség. Egy egyszerű fénysugár áthatolhatja a sötétség világát, és megvilágítja azt. Honnan tudja, hogy mennyi sötétség van egy adott térben? Megméri a fény mennyiségét. Nem így van? A „sötétség” kifejezést arra használják az emberek, hogy leírják, mi történik, amikor a fény hiányzik.
Végül a diák megkérdezte a tanár:
– Uram, a gonosz ereje létezik?
Ezúttal a tanár hitetlenkedve válaszolt:
– Természetesen, ahogy mondtam. Látjuk minden nap, amikor bűnözés és erőszak fordul elő, naponta, világszerte. Ezek a példák képviselik a rossz megnyilvánulását.
Csak ezúttal a hallgatónak volt válasza:
– Gonosz nem létezik, uram. A gonoszság Isten hiánya. Ez olyan, mint a hideg és a sötétség – a szó létrejött, hogy leírja Isten hiányát. Isten nem teremtette a gonoszt. A gonosz nem a szeretet és a hit, mint a hideg és a sötétség. A gonoszság az Isten iránti szeretet hiánya egy ember szívében. Olyan, mint a hidegség a hő hiányában, vagy a sötétség ha nincs fény.
A diák: Albert Einstein.

UI:
Domonkos Nővérek
https://www.youtube.com/channel/UCJPJMg ... PGuSjz7Knw

[Karsay1958]

Kun Erzsébet
Párbeszéd a szeretetről

– Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? – kérdeztem egyszer anyát.
– Magról vetik – nevetett rám.
– És honnan szerzik hozzá a magot?
– Nem kell azt vetni, szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.
– Öntözni nem is kell?
– Dehogynem. Jó szóval.
– Nem könnyel?
– Ments ég. A könny sós, és a só kimarja a kis szeretetpalánta hajtásait.
– Hát palántázni kell a szeretetet?
– Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.
– Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt semmi se?
– Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkodom.
– Elsősorban mi hát a szeretet?
– Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.
– És mi a szeretet másodsorban?
– Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
– Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.
– Az élet már ilyen.
– Mégis érdemes szeretni?
– Csak azt érdemes.


szemézte: Bíró László

[Karsay1958]

Hétvégi filmajánló

Beszélgetések Istennel (Teljes Film)
https://www.youtube.com/watch?v=7yqEvHLfQTk

[Karsay1958]

Penge elme

Egy egyetemista az ebédlőben le szeretett volna ülni egy üres helyre az egyik tanára mellé, de az így válaszolt:
- Egy hattyú nem lehet barátja egy disznónak.
- Jó, akkor továbbrepülök! - válaszolt a diák.
A tanár ezen vérig sértődött és elhatározta, hogy a vizsgán elbuktatja, így a legnehezebb kérdéseket adta fel neki. A diák azonban a dolgozatában parádés válaszokat adott, ezért a tanár - hátha mégis megbuktathatja az áldozatát - mindent eldöntő kérdést tesz fel:
- Mész az úton és találsz két zsákot, az egyikben arany, a másikban pedig ész van. Melyiket választod?
- Az aranyat.
- Én sajnos a másikat választanám, az értelemmel teli zsákot, mert az fontosabb, mint a pénz.
- Mindenki azt választja, ami neki hiányzik - vágja ki magát a diák.
A tanár majd megőrül és azt írja a dolgozatra: "Szamár". A diák anélkül, hogy belenézne, fogja a dolgozatát és kimegy a teremből. Rövid idő múlva azonban visszatér, visszateszi a dolgozatát és így szól:
- Elnézést, a tanár úr aláírta, de nem írt rá jegyet!

szemlézte: Bíró László

[Karsay1958]

Gárdonyi Géza

Mese a hangyáról
A hangya nem lát csak emberarasznyira.
Tavasz volt Rómában. A nap megmelegitette a falak déli oldalát. A kertekben piroslott a mandulafa virága. A bogarak előjöttek a föld alól.
Szent Péter temploma alján hangyanép nyüzsgött ki egy földalatti repedésből: apró fekete hangyák, amilyen legtöbb van a világon. Egyik csoport a másik után jött. Ásitoztak, nyújtózkodtak. Némelyek megálltak a napfényben és melegitették a hátukat. Mások vidáman beszélgetve haladtak tovább a verőfényben.
- Új korszak virradt reánk - mondotta az egyik. - Itt telepedjünk meg e meleg kősziklák között. Itt a mi nemzetségünknek a legalkalmasabb ország.
Az öregek bágyadtak voltak a téli nagy alvástól. Szemük még nem szokta meg az erős napfényt. Azonban a fiatalok vigan mászkáltak ide-oda.
- Gyerünk fel a magasba! - mondotta egy fiatal hangya, akit az életerő a legjobban mozgatott. És megindult fölfelé az alapkövön. Mikor a nagy márványnak a felső széléhez érkezett, elcsodálkozott az egyenes vonalon.
- Lelkemre mondom - kiáltott a társainak, - ezt a kősziklát nem a természet alkotta!
Azok is odaérkeztek és bámulva vizsgálták a nagy márványkocka egyenes vonalát, s a másik márványt, amely ezen feküdt.
- Valóban - mondották, - a véletlenség nem alkot kőbe ily hosszú egyenes vonalat.
A tudás vágya további vizsgálódásra inditotta őket. Ismét új meg új négyszögletű követ találtak.
- Ez a végtelen magasság rakva van! - mondotta az egyik. - De ki rakhatta?
Miért rakhatta? Micsoda őrült gondolat ekkora köveket egymásra rakni, holott a természet maga nyit repedéseket, amelyekben mindenki meghúzódhatik.
- Céltalan alkotás - mondotta a másik a fejét rázva.
- De csak láthatnánk, hogy hol a vége!
- Végtelen ez - mondotta ismét a másik. Új hangyák jöttek és részt vettek a vitában.
- Az igaz, hogy csodálatos kőhalmazat - szólt egy fialatal, - de hogyan keletkezhetett volna másképpen, mint a természet játékából!
- De hátha van nálunknál nagyobb hangya is - vélte egy gondolkodó. - Hátha van akkora, hogy milliószorta nagyobb, erősebb és eszesebb, mint mink vagyunk!
A HANGYÁK KINEVETTÉK.
A hangya nem lát csak egy emberarasznyira. Az ember nem lát, csak egy istenarasznyira.


szemlézte: Bíró László